Szegény gazdag gyerekek!

Bármekkora is a látszólagos gyerekkultusz nálunk, a csemeték sok tekintetben a családi preferenciák végére sorolódnak.

A gyerekek közel negyede nélkülöz  – már ami az alapellátást illeti. De, mint tudjuk, nem csak kenyérrel él az ember. Bár tény, hogy az esetek egy részében a szülők egzisztenciális ellehetetlenülése áll ezen riasztó adat mögött, azt is látni kell azonban, hogy a rendszerváltás óta alapjában változott meg a gyerekeinkhez való viszonyunk – összefüggésben természetesen az egymáshoz, az öregeinkhez, a barátainkhoz fűződő kapcsolatainkkal. Hajlamosak lettünk ugyanis ezeket a viszonyokat ugyanolyan szinten kezelni, mint az egyéb személyi komfortunkat kiszolgáló tevékenységeket. Dobozolt, instant érzelmi mintákat sugall a média, erre szorít – más előjellel – a velünk foglalkozó hivatalok java része.

Valljuk meg, ritka érzéketlen, álszent világban élünk, ahol semmi másra nem támaszkodhatunk, mint az elődök által ránk hagyományozott – de persze sokszor megmosolygott, kritizált, felrúgott – erkölcsi normákra. Úgy tűnik, egyfajta túlélési harc áldozata lett az érzelmi világunk – hozzá kell tennem, majdnem függetlenül attól, hogy milyen gazdasági körülmények között élünk. Majdnem, mert azt a fajta családi ridegtartást, amit a nélkülözők „gyakorolnak” magukon, őszintének – fura kifejezés itt, de – hitelesnek, reálisnak mondhatjuk, míg ellenben a tehetősebb famíliák mindezt már megpróbálják kozmetikázni, társadalmilag szalonképessé tenni.

Pedig a tehetős középosztálybeli szülők nyilván nem sokáig nézhetik hülyének saját csemetéiket, mert azt még a legbunkóbb családi miliőben felnőtt srác is lecsekkolja egy idő után, hogy a szülei – kvázi a fennmaradás, az előrejutás, a gyarapodás érdekében – széthazudják a világot. És itt rögtön tisztázzunk valamit: a leggondosabb, legadakozóbb szülő is lényegében és ösztönösen arra törekszik, hogy önmagát valósítsa meg az utódaiban. Ez egy újra és újra megismételt kísérlet, amiben felhasználhatjuk az ősök tudását éppúgy, mint a modern szakirodalmat, ám ettől még tele lesz rögtönzéssel és hibák garmadájával. Ezek felismerése nyomán alakul, formálódhat a szülő olyan idollá, amely követendő példa lehet a gyereke számára. Magyarán, miközben „nevelünk”, optimális esetben lényegében önmagunkat fejlesztjük, tökéletesítjük. Egyszerűen ez áll érdekünkben. Lehet, hogy a szeretet vezérli, de a túlélés érdeke azt kívánja, hogy igenis első sorban magunkra gondoljunk. A mi jó létünk, a mi harmóniánk önmagunkkal és a környezetünkkel első rendű szempont ahhoz, hogy sikeresen meg tudjuk szűrni a külvilág „üzeneteit” csemetéink számára.

Természetesen az önzés és érdekeink markáns képviselete között lényegi különbség van. Nem azonos az iszákos apuka azzal a családfővel, aki a strandon egy-két sör hatására átmegy gyerekbe. Nyilván elítéljük azokat a szülőket, akik Ibizára mennek nyaralni, miközben a gyerekeiket otthon hagyják a nagyszülőkre. De megértjük azokat a szülőket, akik azért küldik táborokba nyáron a gyereküket, mert dolgozniuk kell.

Apropó, táborozás! A felnőtt társadalom álszentségére és alapvetően önző gondolkodására talán ez a terület a legjellemzőbb: miközben a felnőtt oktatások, továbbképzések rendszerint szállodai körülmények között, nem ritkán külföldön zajlanak, a gyerek táborok színvonala ezt messze nem közelíti meg, nem beszélve az étkeztetés minőségéről és mennyiségéről. Vajon miféle indokkal igazolható ez a kettős mérce? Ha jól belegondolunk, egyértelmű, hogy a gyerek társadalmon a felnőttek rengeteg olyat megspórolnak, amit maguktól nem tagadnak meg. Csak körül kell nézni: még a tehetősek gyerekei is lábizzasztó, kínai műanyag cipőkben járnak, miközben a szüleik márkás bőr lábbelikben virítanak! Hogy néz ki az, hogy anyuka-apuka egészségesen étkezik, a gyerkőcök meg vígan falják a csipszet, a hamburgert, s mindenféle ételszínezékkel mérgezett nyalánkságot? Ilyenkor miért nem megy szembe a szülő a rossz trendekkel?

Nos, egyszerűen azért, mert már az óvodában, de később az iskolában még inkább, elterjedt a szülők közt a rivalizálás. Miközben látszólag egy közös cél érdekében munkálkodnak, árgus szemekkel figyelik a másikat, hogy mit képes „virítani” a gyerekének. Elkezdődik egy egymást túllicitálási verseny, ahol a gyerek lényegében saját teljesítmény nélkül kapja meg korosztálya hőn áhított tárgyait, szolgáltatásait. Ennek a kihívásnak egyébként teljesen normális családok is nagyon nehezen tudnak ellenállni, s ritka kivételtől eltekintve előbb-utóbb fel is veszik a kesztyűt. Teszik ezt jobb meggyőződésük ellenére, mert nem merik felvállalni a rövid távú konfliktust csordaszellemű gyerekükkel egy hosszabb távú érzelmi-szellemi nyereség reményében. Valamiképpen az az elsődleges „megoldás”, gyógyír sebeinkre, ha másokat rosszabb állapotban látunk magunknál.  Érdekes, nem, hogy nem azt figyeljük, ki tart előbbre, hanem azt, hogy kinek megy rosszabbul a sora? S ennek lesz áldozata a gyerekünk, illetve a vele való kapcsolatunk. Mert hogy bizony a szülők nem tesznek lakatot a szájukra, amikor egy másik családot kell fumigálni. Márpedig ez a külön verseny egyáltalán nem tartozik a srácokra, mert előbb-utóbb rájönnek, hogy az ő barátságuknak ehhez semmi köze. Mi több, értetlenül állnak azzal a vehemenciával szemben, ahogy a szülők a korábban összehordott kapcsolataikat rombolják le. Ez a fajta pusztító szándék bizony elgondolkodtatja a gyerekeket. Mondhatni, nem ismernek rá az őseikre. És előbb-utóbb rájönnek arra, hogy eszközök voltak csupán a felnőttek kisded játékában.

Nos, ilyenkor lepleződik le az a fajta kirakat szeretet, amely hosszú távon legalább annyira szomorú jövőt rajzol elénk, mint a most napvilágra került gyermekkori nélkülözési adatok.