A generációs stafétaváltás terhei
A gyermekvállalás jelenjék meg a nyugdíjrendszerben!
A gyermeknevelés hozamáról azonban nem esik szó. Ezt akár még jó dolognak is tarthatnánk, hiszen a gyermek akkora érték, hogy azt pénzben nem tudjuk kifejezni. Arra mégis gondolnunk kell, hogy a munkára nevelt, arra felkészített gyermekek költségei tetemesek. Ezeket a költségeket elengedhetetlenül vállalnunk kell, hiszen biztosítani kell, hogy a munka világából már távozó generációt folyamatosan felváltsa a munkába lépő új generáció, a munkára felnevelt gyermekek sora.
A nyugdíjrendszer pénzügyi kultúrája mind a mai napig féloldalas, hiszen alig teremt kapcsolatot az új generáció, a gyermeknevelés és a nyugdíjrendszer között. Pénzügyi világunk egyszerű adottságként kezeli a munkára szocializált új generáció létét. Ez abszurd világ, amit sokáig takart az, hogy a gyermekszám csökkenése csak késleltetve mutatkozott meg a nyugdíjrendszer forrásainak hiányában. Amikor a tünetek jelentkeznek, akkorra azonban már nagy a baj.
A megfelelő generációs stafétaváltáshoz ezért mielőbb szemléleti és gyakorlatilag mérhető hozamgazdasági korrekcióra van szükség. Mind a mai napig csak képletesnek gondoljuk, hogy a gyermek megszületésekor adózó állampolgár is lesz azzal, hogy azonnal adószámot is kap. Holott ennek a formális lépésnek komoly tartalma van. Születésével a gyermek már adózásba lép, innentől fogva tartozást halmoz fel szüleivel és az állammal szemben egyaránt.
Ezt az adózást akkor kezdi el leróni, amikor munkába lép, és jövedelmének egy részét az állam elvonja. Abszurd, hogy a generációs stafétaváltás terheit vállaló szülők az általuk felnevelt generáció munkájának hozamából – ezen a jogon – gyakorlatilag nem részesülnek. Inkább segélynek minősül a kevéske nyugdíjjuttatás, ami a szülőknek a gyermekek után jár. Holott két gyermek felnevelésével és munkába segítésével a dolgozó szülők jelentős többletterhet vállalnak. Többletvállalásuk hozamából – ami akár felérhet járulékbefizetéseik hozamával – azonban szégyenteljesen kis mértékben részesülnek.
A szemléletváltást az jelentené, ha a nyugdíjaskori ellátások finanszírozásába bevonnánk már magát a gyermekek nevelését és munkavállalói életpályára történő rásegítését is. A szülőket szerintünk ezért gyermekfedezetű nyugdíjrészben kellene részesíteni. Ezzel gyermekenként és havonta húszezer forint többletnyugdíjat kellene juttatni a szülőknek a dolgozó gyermekeik adóztatása jogán. Ebből 60 százalékot kaphatna meg az anya és 40 százalékot az apa.
Ehhez a forrást a gyermek munkába állása teremtené meg. Célszerű lenne a fiataloknál a munkába állás utáni első öt év adózását gyermekfedezetű nyugdíjalapképzésnek tekinteni. A szülők a nyugdíjkorhatárt elérve az ebből képzett gyermekfedezetű nyugdíjalapból részesülhetnének gyermekfedezetű nyugdíjrészben, mondjuk – mint korábban írtuk – havonta és gyermekenként húszezer forint értékben.
A rendszert stabilan, hosszú évtizedekre szükséges megalkotni. Számításaink szerint a nyugdíjaskorú szülői pár havi 20 ezer forint/gyerek juttatása négymillió forintból fedezhető. Kívánatos, hogy ezt minél előbb félrerakják – szerintünk rögtön a gyerekek iskolából való távozása utáni években. Amennyiben a havi keresetük első 220 ezer forintja utáni elvonásokat 4-5 évig összeadjuk, akkor az kiad négymillió forintot. Ezt szerintünk kívánatos lenne elkülöníteni az államkincstár belső számláin. Ez ott egy belső gyerekfedezetű nyugdíjalapba kerülhetne, amelyik államkötvényekben tartaná azt addig, amíg két évtized múlva a szülők el nem érnék a nyugdíjaskort.
Ez az alapképzés a gyermekek 25 (alap- és középfokú végzettségűeknél), illetve 29 éves korukig (felsőfokú végzettségűeknél) befejeződne. Mivel a munkába most belépett gyerekek szülei csak 2-3 évtized után részesülnének a juttatásban, ezért a nyugdíjalapban mintegy 7500 milliárd forint gyűlne össze, három évtized múlva pedig az egyes évekbeli befizetések és a kifizetések nagyjából egyensúlyban lennének.
Egy ilyen rendszer egyben szorgalmazná az iskola befejezése utáni mielőbbi munkavállalást. Hazánk ugyanis kirí abban, hogy a fiatalok nemzetközi összehasonlításban viszonylag sokáig halogatják az iskola befejezése utáni munkavállalást. Fontos szempont az is, hogy a leendő anyák akkor tudják igazán munkára nevelni gyermekeiket, ha nekik maguknak már volt munkatapasztalatuk a gyermekvállalás előtt.
A szülőknek félrerakott elvonások tartalmilag azt jelentenék, hogy a nettó fizetést meghaladó összeg kerül hosszabb távon a családhoz. Azaz a gyermekfedezetű nyugdíjrészre öt évig elkülönített összeg lényegében megemelné a gyermekek nettó keresetét. Ez versenyképesebbé tenné a hazai béreket a munkavállalás korai szakaszában, és ezzel határozottan az itthoni munkavállalást ösztönözné szülői szorgalmazással. Becslésünk szerint a fenti rendszer hatására tartósan 50-60 ezer fővel nagyobb lenne az itthon dolgozó 30 év alattiak száma, ami az államháztartás bevételeit évi százmilliárd forinttal megemeli.
Ahhoz, hogy a szemléletváltás minél előbb – mintegy azonnal intézkedéssel – megtörténhessék, szükség lenne arra, hogy a gyermekvállalás utáni juttatást ne toljuk el a nehezen felfogható jövő időbe, amikorra az új rendszer beáll. Méltányos lenne ezért mintegy megelőlegezni a gyermekfedezetű juttatást azoknak, akik már nyugdíjban vannak, de nyugdíjukban a gyermeknevelés hozama nem jelenik meg, sőt sokszor éppen a gyermeknevelés miatt méltánytalanul alacsony a nyugdíjuk. Méltányos lenne tehát, ha a rendszer úgy válna a mindennapi értékrendszerünk részévé, hogy akár már 2020-ban megtörténne a szülők gyermekfedezetű nyugdíjban való részesítése.
Ez szerintünk a gyermekfedezetű nyugdíjrendszer összegéhez idomuló, gyermekenként és havonta húszezer forint többletnyugdíjat juttathatna a szülőknek a dolgozó gyermekeik után. A szülők számára juttatott megelőlegezett kifizetés mintegy évi 400 milliárd forinttal növelné meg az állam kiadásait. Ezeknek a kifizetéseknek a húszéves összege közel 8000 milliárd forint.
Ez nagyságrendileg azonos azzal a befizetéssel, amelyik 2-2,5 évtized alatt összegyűlne a most munkába lépő gyerekek első öt munkaévében félrerakott elvonásokból. A gyermekfedezetű nyugdíjrendszerre történő áttérés átmeneti többletforrás szükséglete olyan teher, amely hosszabb távon megtérül a nyugdíjrendszer egyensúlyának javulásában.
Magyarország a 70-es években bevezetett gyessel és gyeddel élen járt a gyermekvállalás elismerésében, ami Európában mintaértékű volt. A nyugdíjrendszer azonban fenntartotta azt a téves szemléletet, hogy létezhet stabil nyugdíjrendszer gyermekgeneráció nélkül. A nyugdíjrendszer súlyos aszimmetriáját tehát mielőbb helyre kell hozni azzal, hogy a szülők nyugdíjába beépüljön a gyermeknevelés hozama, méghozzá járandóság formájában havonta és gyermekenként fix összeggel.
A nyugdíjak emelésére szánt többletforrások elosztásánál tehát kiemelt szempont lehetne a jelenlegi nyugdíjrendszer – élesen fogalmazva – gyermekellenességének megszüntetése. A gyermekbarát, a gyermekkel mint hozammal számoló nyugdíjrendszer elindításával újra mintaértékű gyakorlatot mutatnánk az öregedő Európának.
A szerzők közgazdászok
2019. február 6-tól a Magyar Nemzet néven jelenünk meg. Az oldal elérhetősége www.magyarnemzet.hu. Ha a Magyar Nemzet mérvadó híreit szeretné e-mailben megkapni, nincs más teendője, mint (február hatodika után) IDE kattintva feliratkozni hírlevelünkre, mi pedig napi két e-mailben elküldjük Önnek legfontosabb cikkeinket. (A szolgáltatás továbbra is ingyenes marad!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése