Hízelgés, fenyegetés, megvesztegetés – gyerekek és a házimunka

Megmondom őszintén, az én gyerekeim nem valami rendesek. (Ezt a negatív tulajdonságukat természetesen nem tőlem örökölték. Nem akarok ujjal mutogatni, hogy ki lehet a felelős a kupimágnesességükért, de ugye azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy most a férjemre gondolok.) Csak hogy értsd, milyen fokozatú rumliról beszélek: a múltkor a fiam szobájába konkrétan beleszart a kutya, de olyan ordenáré állapotok voltak ott alapjáraton is, hogy jó ideig észre sem vettük a bűnjelet. Ez a kétségkívül még nekünk is szélsőséges eset elgondolkodtatott. Vajon más családokban hogy folyik mindez? Milyen eszközöket vetnek be az anyák, ha nem akarnak belerokkanni a háztartás sziszifuszi melójába? Körbe is kérdeztem gyorsan a WMN tapasztalt, sok vihart (és rendetlen gyerekszobát) látott gárdáját, árulják már el, ők hogyan veszik rá a házimunka elvégzésére a csemetéiket, és milyen emlékeik vannak saját ifjúságukból? Fiala Borcsa a gyerekmunkáról álmodik.

-

Kinga
Nálunk a fiúknak alsó tagozatban ötszáz forint volt a zsebpénze, amit csak akkor kaptak meg, ha be volt ágyazva, a ruhák el voltak pakolva, a vécéülőke meg lehajtva. A zsebpénz kisebb korban nagyon motiváló tud lenni!
Szilvi
Én magasról teszek a rendre, nem érdekel hova rakja a lányom a dolgokat. Ha már vállalhatatlan a helyzet, akkor egyszerűen becsukom a szobája ajtaját. Azért időről időre együtt elpakolunk, de fel sem merült, hogy ez önálló feladat lenne. Szerencsére manapság már neki magától eszébe jut, hogy rendet kellene rakni, ilyenkor benyomja a zenét, és szisztematikusan nekilát. Aztán a felénél szól, hogy elunta, és csináljuk együtt. De az is igaz, hogy van takarítónőnk, aki a szutykot eltünteti, tehát az ÁNTSZ nem fenyeget, ha esetleg tartósan fennállna egy bizonyos helyzet. (Amúgy a családi legendárium szerint a szobámban régen akkora volt a kupi, hogy csak egy szűk folyosón lehetett megközelíteni az ágyat. Sőt a macskánk az én ruhásszekrényemben kölykezett meg... Szóval, azt hiszem, kondicionálva vagyok arra, hogy ne rendüljek meg, ha nincs rend.)
Éva
Mi addig nem mehettünk át a szomszédba játszani, vagy nem ehettünk csokit, amíg rendet nem raktunk. Az asztalhoz is mindig csak tiszta kézzel ültünk le, nem ehettünk a szobában, és mindig mindenkit meg kellett várni az étkezésnél. Ahol persze nem lehetett ugrálni meg énekelni evés közben (pedig hányszor megpróbáltam!). Ma már ezeknek örülök, és az is tuti, hogy az a férfi, aki a hűtőből eszik állva, nálam tiltólistára kerül, mert akit így neveltek, azt az istennek se fogod soha megtanítani a rendre és az étkezés szentségére!
Gina
Én már úgy születettem, hogy lusta voltam a házimunkára, és ez azóta sem sokat változott. Egyetlenegy dolgot vállaltam idővel magamra, azt viszont ellentmondást nem tűrően. Egyszer ugyanis anyukám akkora élt vasalt a karatenadrágomba, hogy le tudtam volna vele kaszálni a füvet.
Gabi
Nálunk lehet alkudozni. Heti három kutyasétáltatást átvállalnak tőlem a gyerekek, de ezt be lehet cserélni, például teregetésre. (Én inkább százszor sétáltatok, minthogy egyszer is teregessek...)
Bea
Nekem mindig azt mondta anyukám, hogy gyönyörűen mosogatok, úgy, mint senki más. Ezt mindig be is bizonyítottam, újra és újra. Itthon próbálkoztam hasonlókkal, hogy a fiam a legerősebb és legbátrabb, amikor leviszi a sötét lépcsőházban a szemetet, hogy a legkisebb találja meg a zoknik párját a leghamarabb. De a középső..., na ő nem hisz el semmit. Viszont sokszor segít a konyhában, csak úgy, magától. Ritkán nyaggatom őket, ha a szobájukban beágyaznak, már boldog vagyok. A fiam szobájában egyébként mindig nagy rend van, ő így született. A lányoknál viszont térdig járunk a ruhák, játékok, könyvek, ceruzák között. A lényeg, hogy a gyerekszobán belül maradjon a kupi, és ne folyjon ki a lakás többi részére.
Anett
Azt szoktam mondani: vagy rendet raktok ti, vagy én. Tudják, hogy az utóbbi azt jelenti, hogy azt is én döntöm el, mi kerül a szemétbe és mi nem. És bár valójában csak az kerül bele, amire ők is rábólintanak, nagyon félnek, hogy az olyan kincsektől, mint a tavaly megrágott, csillámporban meghempergetett rágó vagy az összeragasztózott fültisztító-pálcika, idegrohamot kapok, ezért magukra vállalják a rendrakást. Két óra múlva szoktak csak kijönni, hogy segítsek. (Szerintem abban a két órában elrejtik a legbotrányosabb kincseiket.) Általában olyasmiben szeretnek segíteni (morgás nélkül), amiben csak hátráltatnak (például a kamra kifestése), de ha van időm és idegem, akkor hagyom, hogy a segítségükkel pluszmunkát okozzanak.
Dóri
Barnabás másfél éves koráig elpakolt maga után. Este az volt a program, hogy együtt mindent a helyére rakunk. Alig tudott még járni, de csillogó szemekkel pakolt. Ó, azok a csodás békeidők! Én meg persze vertem a mellem, hogy mekkora király szülő vagyok, milyen pompásan megneveltem a gyereket. Mondjuk, arra már nem tudtam volna válaszolni, hogy hogyan, mert igazából sosem jutott volna eszembe egy másfél éves gyereket bármire is nevelni, de fürdőztem a dicsfényben, hogy így alakult. Aztán ennek a szuper játéknak lejárt a lemeze, és elkezdte totál leszarni a pakolást. Hála istennek, ebben a reményvesztett helyzetben érkezett Both Gabi Hintarablója, benne Badarkával, aki jelenleg minden problémára megoldás. Erre is, mert ha Barni nem segít, akkor jön Badarka, mindent összebadarít, és akkor anya nem tudja elmesélni az űrhajós könyvet, mert badarságokat fog beszélni.
Kriszta
Nyáron családilag elutaztunk egy nagyon távoli rokonunkhoz, akinek volt egy tinédzser nagylánya, akire a mi (akkor) kilencévesünk úgy nézett, mint egy istennőre. És hát ez a mi istennőnk teljesen természetes módon kivette a részét a ház körüli teendőkből. Olyan hatással volt rá, hogy azóta elég csak kimondanunk a nagylány nevét, és már csinálja is, amit kértünk tőle.