Gyakori téves nézetek
Téves nézet: A gyermekmegbecstelenítők
általában idegen, elmebeteg, beilleszkedni nem tudó emberek, akik
elrabolják a gyermekeket és fizikai erőszakot alkalmaznak, hogy
megbecstelenítsék őket.
Az esetek túlnyomó többségében –
néhány becslés szerint 85–90 százalékában – a megbecstelenítő egy olyan
személy, akit a gyermek ismer és megbízik benne. Az erőszak helyett,
gyakran a megbecstelenítők inkább fokozatosan vezetik a gyermeket a
szexuális cselekedetekbe, kihasználják, hogy a gyermek tapasztalata és
érvelési képessége korlátozott. (Vö. 1Korinthus 13:11; Példabeszédek 22:15.)
Ezek a megbecstelenítők nem a közvélemény által gondolt kéjsóvár
magányos alakok. Sokan meglehetősen vallásosak, és a társadalom
köztiszteletben álló, kedvelt személyiségei. A U.S. Federal Bureau of
Investigation (Amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda) szerint „azt
feltételezni, hogy valaki nem pedofil egyszerűen azért, mert kedves
ember, templomba jár, keményen dolgozik, kedves az állatokhoz és így
tovább, az képtelenség”. Egy nemrég végzett kutatás azt sejteti: téves
az a feltételezés, hogy minden megbecstelenítő férfi, vagy azt, hogy
minden áldozat nőnemű.
Téves nézet: A gyermekek fantáziálnak vagy hazudnak a szexuális megbecstelenítésről.
Természetes körülmények között a
gyermekeknek nincsenek tapasztalataik vagy kifinomult elképzeléseik
szexuális téren, hogy a megbecstelenítéssel kapcsolatos, részletekig
menő beszámolókat találjanak ki, habár néhány kisgyermek zavarodott
lehet a részleteket illetően. Még a legkételkedőbb kutatók is
egyetértenek abban, hogy a megbecstelenítésre vonatkozó legtöbb
beszámoló bizonyítható.* Tekintsd meg a Sex Abuse Hysteria–Salem Witch Trials Revisited című
könyvet, amely a megbecstelenítés hamis beszámolóira összpontosít! Ez a
könyv a következőt ismeri be: „A gyermekek valóságos szexuális
megbecstelenítése széles körben elterjedt, és a gyermekek vallomásai
alapján a szexuális megbecstelenítés túlnyomó többségét . . .
valószínűleg igazolni fogják (talán 95 vagy még ennél is nagyobb
százalékban).” A gyermekek rendkívül nehéznek találják azt, hogy
jelentsék a megbecstelenítést. Amikor tényleg hazugságot mondanak a
megbecstelenítésről, akkor az leggyakrabban annak letagadása, hogy az
megtörtént még akkor is, ha valóban úgy volt.
Téves nézet: A gyermekek kihívók és gyakran maguk idézik elő a megbecstelenítést viselkedésük által.
Ez a nézet különösen elfogult,
mivel végeredményben az áldozatot vádolja a megbecstelenítésért.
A gyermekeknek nincs igazi fogalmuk a szexualitásról. Nincs ötletük arra
vonatkozóan, hogy mit foglal magában az ilyen tevékenység, vagy hogyan
változtatja meg őket. Ezért képtelenek beleegyezni abba úgy, hogy
valójában tudnák, miről van szó. A megbecstelenítő, és csakis a
megbecstelenítő okolható a történtekért. (Vö. Lukács 11:11, 12.)
Téves nézet: Amikor a
gyermekek felfedik a megbecstelenítést, a szülőknek ki kell oktatniuk
őket, hogy ne beszéljenek róla, és „felejtsék el az egészet”.
Kinek az érdekeit szolgálja legjobban az, ha a gyermek hallgat a megbecstelenítésről? Vajon nem a megbecstelenítőét? Valójában
a vizsgálatok kimutatták, hogy az érzelmi visszafojtással járó tagadás a
legkevésbé hatásos módja lehet annak, hogy kezelje a megbecstelenítés
traumáját. A kilenc módszer hatása közül, amelyet a vérfertőzés felnőtt
áldozatainak egy csoportjánál vizsgáltak Angliában, kitűnt: azok
szenvedték el a legnagyobb érzelmi sérülést és fájdalmat felnőtt
korukban, akik letagadták, elhallgatták vagy elkendőzték a történteket.
Ha egy borzalmas támadást tapasztalnál, szeretnéd, ha azt mondanák
neked, hogy ne beszélj róla? Miért mondasz egy gyermeknek ilyen dolgot?
Ha hagyod, hogy gyermeked erre a borzalmas eseményre természetes módon
reagáljon, mint például szomorúsággal, haraggal, gyásszal, ez végül
lehetőséget fog adni neki, hogy a megbecstelenítést végleg rendezze
magában.
Néhány válóperben a vitatkozó felnőttekről kiderült, hogy fegyverként használják a gyermekmegbecstelenítés vádját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése