Aki lassabban tanul, az nem hülyébb
A legutóbb kiértékelt PISA-felmérésen a magyar gyerekek 27,1
százaléka a kettes szintet sem érte el matematikából. De más téren is
olyan alapvető hiányosságokkal küzdenek, hogy gyakorlatilag esélyük
sincs a betanított munkánál összetettebb feladatok elvégzésére.
Ugyanebben az évben a lengyel diákok matematikából és szövegértésből is
világelsők lettek, pedig 15 évvel ezelőtt még náluk is a miénkhez
hasonló iskolarendszer működött. Miért nem tanulunk a jó példákból?
Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1965-ben zajlott az Egyesült Államokban
az a kísérlet, amely később pozitív Pügmalión-effektusként vált
világhírűvé. Két pszichológus, Robert Rosenthal és Lenore Jacobson azt
találta ki, hogy megtéveszti egy általános iskola tanárait. Az alsós
évfolyamban tesztet végeztettek a gyerekekkel, majd a 20 százalékukról
kijelentették, hogy jelentős fejlődési potenciállal rendelkeznek, és a
közeljövőben várhatóan megugrik a teljesítményük.A bizalom növeli a teljesítményt
Valójában szimpla IQ-tesztet csináltattak a képességeik szerint a, b és c (gyorsan, közepesen és lassan haladó) osztályba sorolt tanulókkal, azt a bizonyos 20 százalékot pedig, akiket nagy reményűeknek tituláltak, sorshúzással választották ki a három osztályból. Amikor egy évvel később visszamentek az iskolába, és megismételték az IQ-tesztet, azt találták, hogy a véletlenszerűen kiválasztott, és ily módon a tanárok figyelmébe ajánlott gyerekek eredménye – függetlenül attól, melyik osztályba jártak – jóval nagyobb mértékben növekedett, mint a többieké.
Mi az a PISA?
A PISA a
Programme for International Student Assessment, azaz a Nemzetközi
Tanulói Teljesítménymérés Programjának rövidítése. A programot az OECD
(Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) hívta életre a 90-es
évek végén azzal a céllal, hogy rendszeresen összehasonlítsa a
szervezetben részt vevő államok fiataljainak tudását három területen:
matematikából, szövegértésből és természettudományos ismeretekből.Az első felmérést 2000-ben végezték, azóta háromévenként megismétlik. Minden országban legalább 150 iskola vesz részt a felmérésben, és mindig a 15 évesek képességeit mérik fel, mivel ők már iskolaköteles éveik vége felé közelednek. A mérés során kérdőívek segítségével információkat gyűjtenek a diákok családi és iskolai hátteréről is.
A kísérlet zseniálisan egyszerű, a belőle levonható konzekvenciák döbbenetesen nyilvánvalóak. A teljesítmény nagymértékben attól függ, hogy mit várnak tőlünk, és mennyire bíznak a képességeinkben.
Szülőként, tanárként, de munkatársként, felettesként vagy akár
családtagként óriási a felelősségünk abban, mit hozunk ki a másikból. A
negatív skatulyák megfojthatnak, a bizalom szárnyakat adhat.
Az iskolának esélyegyenlőséget kell biztosítania
Finnországban az egységes, úgynevezett komprehenzív (mindenki számára egyenlő esélyeket biztosító, ugyanakkor nem centralizált, a gyerekek egyéni sajátosságait figyelembe vevő) alapfokú iskola megteremtésével óriási minőségi ugrás következett be az oktatás egészében. A különböző háttérrel rendelkező gyerekek között a különbség látványosan csökkent, az alacsony iskolázottságú szülők gyerekeinek életpályaesélyei jelentős mértékben javultak.
A lengyel javulás nem csak azt jelenti, hogy nőtt a
kiemelkedően jól teljesítő tanulók száma, hanem azt is, hogy csökkent a
legrosszabbul teljesítő diákok aránya. Hogy mitől? Az egyik ok, hogy a
lengyel reform során az általános iskolát kilencosztályossá, 6+3-as
rendszerűvé bővítették. Ez lehetővé tette, hogy az alapkészségek
elsajátítására az iskolai időszak elején több idő maradjon, ami
rendkívül fontos, ha növelni szeretnénk az esélyegyenlőséget.
Aki lassabban tanul, az nem hülyébb
A hétéves gyerekek között ugyanis óriási fejlődésbeli különbségek vannak, ami egyáltalán nem a képességeik vagy a tehetségük szintjét jelzi. A magyar iskolarendszer sietteti a gyerekeket. Jó képességű az, aki már első év végére folyékonyan olvas, rossz képességű az, aki még második év végén is csak silabizálja a betűket.Holott a fáziskülönbség ebben az életkorban még egyáltalán nem a tehetséget vagy annak hiányát jelzi. Ha a lassabban haladó kisgyerekeket nem bélyegezzük meg, hanem kivárjuk, hogy a saját tempójukban fejlődjenek, legkésőbb 10 éves korukra beérik a többieket, és ettől kezdve akár túl is szárnyalhatják őket.
A finn, a svéd, a norvég, a lengyel iskola esélyt ad ezeknek a gyerekeknek, hogy kitörhessenek abból a kasztból, amelybe beleszülettek, és jobb kilátásokkal vághassanak neki felnőtt életüknek, mint annak idején a szüleik. Az esélyt nem úgy adja meg, hogy speciálisnak nevezett vagy szimplán szegregált intézményekbe tömöríti őket, ahol aztán felzárkóztatás címén az átlagnál sokkal gyengébb minőségű oktatásban részesülnek, hanem úgy, hogy szerencsésebb sorsú társaikkal együtt képzi őket, szükség esetén segítő munkatársak és plusz pedagógusok bevetésével.
Az iskola a társadalmi igazságtalanság melegágya
Ugyanezen a nemzetközi felmérésen, amely a lengyel oktatásügy sikersztorija lett (nem sokkal ezután egy amerikai újságíró A világ legokosabb gyerekei címmel adott ki könyvet a lengyel oktatási reformról), a magyar tanulók minden idők legrosszabb eredményét produkálták. Olvasásból, matematikából és természettudományos ismeretekből egyaránt leszerepeltek, ami pedig a kreatív problémamegoldást illeti, 44 országból a 33. helyet sikerült elérniük.Elemzők szerint a drasztikus romlás elsősorban annak tudható be, hogy a rosszul teljesítők még rosszabbul teljesítettek. Most érett be (vagy inkább rohadt meg) annak gyümölcse, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket magukra hagytuk, és ahelyett hogy segítenénk őket a felzárkózásban, még egyet taszítunk rajtuk a szakadék szélén.
Pedig ezek a gyerekek nincsenek kevesen. Matematikából a tanulók 27,1 százaléka az elégséges szintet sem érte el, ami azt jelenti, hogy a gyerekeink több mint egy negyede nem képes kiszámolni, mennyi pénzt kell visszakapnia a boltban, hány liter festéket kell vennie, ha színesre akarja festeni a szobáját, vagy mennyivel olcsóbban kapja meg azt a menő pólót, amit 20 százalékkal leáraztak.
Néhány szakértő szerint azonban a magyar oktatás legnagyobb hibája még csak nem is az, hogy nem elég hatékony, hanem hogy a társadalmi igazságtalanság melegágya. Nincs még egy iskolarendszer Európában, amelyben ilyen egyértelmű összefüggés lenne a családi háttér és az iskolai teljesítmény között. És nincs még egy Európai ország, ahol akkora szakadék lenne a legjobbak és a leggyengébbek teljesítménye között, mint nálunk.
A gyenge tanulók nem húzzák le a jókat
Hiába bizonyítják a külföldi példák és a szakértők tanulmányai az ellenkezőjét, a döntéshozók, a szülők és a tanárok Magyarországon szilárdan ragaszkodnak az olyan tévhitekhez, mint hogy a gyenge tanulók lehúzzák a jó képességűeket, vagy hogy az iskola képtelen olyan mértékű lemaradást kezelni, mint amivel egyes gyerekek a családi hátterük miatt a falai közé kerülnek. Hiszen ha ez így van, nem is tehetünk mást, mint hogy a saját gyerekeinket versenyistállókba, a hátrányos helyzetűeket pedig gyerekmegőrzőkbe gettósítjuk.Holott ez a tévképzeteken alapuló gyakorlat nem csak a gyerekek, a tanárok szempontjából is mélységesen igazságtalan. A közvélekedés szerint az elitnek kikiáltott iskolákban tanítanak az elit tanárok, a futottak még kategóriájú iskolákban a másodosztályúak, a szegregált iskolákban pedig a pályaalkalmatlanok. És mivel a szegregált iskolák valóban lehetetlen feladat elé állítják a tanárokat, a tanári kontraszelekció óhatatlanul működésbe lép.
Nem szegregálni, differenciálni kellene
A szegregációval szemben az igazságos és ráadásul hatékony megoldás az volna, ha a HHH gyerekeket nem elkülönítenék, hanem arányosan elosztanák az iskolák között. Ez esetben egyetlen iskolára sem hárulna olyan teher, amely alatt összeroskadna, különösen, ha a tárgyi, személyi, szakmai feltételek is adottak volnának a plusz terhet jelentő feladatok megoldásához.Ehhez persze minden egyes pedagógust fel kellene készíteni arra, amiről évtizedek óta beszélünk, de amit nem vagy alig gyakorlunk: a differenciált oktatásra. Ahogy Nahalka István oktatáskutató, az integrált nevelés egyik szószólója mondja egy előadásában, a differenciálás a legtöbb pedagógus szerint még mindig azt jelenti, hogy a jó tanulóknak nehéz feladatokat, a gyenge tanulóknak könnyű feladatokat adunk, pedig ezzel csak azt érjük el, hogy még jobban növekszik közöttük a különbség.
Ennek megfelelően nem uniformizált tudást kell a gyerekek fejébe tölteni, hanem olyan képességekhez és készségekhez kell hozzásegíteni őket, amelyek leginkább passzolnak a személyiségükhöz, és amelyek révén boldogulni tudnak a világban.
Ez a szemlélet persze új kihívások elé állítja a pedagógusokat, de ha megfelelő képzés és jól működő rendszer áll mögöttük, akkor ez nem plusz terheket jelent, hanem az eddiginél sokkal kreatívabb, élvezetesebb munkát.
A finn iskolarendszert méltató elemzések mindig hangsúlyozzák, hogy a tanári pálya nem azért lett az egyik legvonzóbb szakma Finnországban (tízszeres a túljelentkezés a tanári karokra, a diákok legjobb 10 százalékából válogathatnak az egyetemek), mert a finn tanárok jobban keresnek, mint a jogászok vagy a közgazdászok, hanem mert a fiatalok az iskolai munkát izgalmas és értelmes kihívásnak tartják.
Aki nem végez legalább középiskolát, el van veszve
Kertesi Gábor és Kézdi Gábor (mindketten közgazdászok, az MTA munkatársai) több átfogó tanulmányt is készített a szegregáció mértékéről és hatásáról Magyarországon. Elemzéseik szerint ma nagyjából ott tartunk, ahol az Egyesült Államok a ’80-as évek elején. Hatalmas a különbség a hátrányos helyzetű és a középosztálybeli gyerekek teljesítménye között, a szegregáció pedig egyértelműen csak növeli ezt a távolságot.A szegregáció egyértelműen árt a benne részt vevő gyerekeknek és tanároknak, hosszabb távon pedig az egész társadalomnak. Eleve reménytelennek tekinti a HHH gyerekek helyzetét, nem felzárkóztatni, csupán elkülöníteni akarja őket a többségi társadalomtól. Az önbeteljesítő jóslat pedig garantáltan működik.
„Azon fiatalok többségének, akik a mai Magyarországon nem tudnak valamilyen középiskolai végzettségre szert tenni, tartósan munkanélküli létre vagy rendszertelen foglalkoztatásra kell berendezkedniük. És bár a szakiskolát végzettek többségének (75 százalék) van munkája, a keresetük rendkívül alacsony, és jórészt betanított- és segédmunkát végeznek” – olvashatjuk Kertesi-Kézdi tanulmányában.
Nem szabadna elengedni a kezüket
És mielőtt bárki téves következtetésekre jutna, mindez nem csak a cigány gyerekeket érinti. Elég csak a legutóbbi, fentebb már idézett PISA-eredményre gondolnunk, miszerint a gyerekeink 27,1 százaléka nem éri el a kettes szintet matematikából. A legfrissebb felmérések szerint a cigány gyerekek aránya az általános iskolások körében 12-13 százalék.Ha a gyerekeink több mint negyedét úgy engedjük ki az általános iskolából, hogy nem tudnak egyszerű műveleteket elvégezni, nem tudnak értelmezni egy összetett mondatot, és ha egy problémával szembesülnek, az egyetlen reakciójuk a leblokkolás, akkor ezzel egyszerűen a Taigetoszba hajítjuk őket.
Aztán pedig ujjal mutogatunk rájuk, hogy nem dolgoznak, hogy segélyből élnek, hogy hajléktalanok. Pedig csak annyi kellett volna nekik is, mint a Pügmalión-kísérlet véletlenszerűen kiválogatott gyerekeinek: több figyelem és jóval több bizalom azoknak a felnőtteknek a részéről, akiknek az a hivatása, hogy minden gyerekből kihozzák a maximumot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése