A kétnyelvűség néhány alapfogalma
A kétnyelvűséget többféleképpen meg lehet határozni, attól függően, hogy melyik tudományterület nézeteit tartjuk szem előtt. Ugyanakkor a legtöbb figyelembe veszi az egyes nyelvek ismeretének és használatának szempontját. Ezek alapján az egyik legelterjedtebb, magyar kutatótól származó meghatározás Bartha Csillától származik, aki Grosjean nyomán úgy fogalmaz, hogy az a személy tekinthető kétnyelvűnek, aki „a mindennapi érintkezései során két vagy több nyelvet kommunikatív, szociokulturális szükségleteinek megfelelően (szóban és/vagy írásban, illetőleg jelelt formában) rendszeresen használ” (Bartha 1999).Ismerős az a tény, hogy a kétnyelvűség esetében a nyelvi kompetencia és a nyelvhasználat sokszor nem elegendő szempont a kétnyelvűség meghatározására. Skutnabb-Kangas (1997) összegyűjtötte a kétnyelvűség különböző definícióit, s ezek alapján szerinte, akárcsak az anyanyelvet, a kétnyelvűséget is négy szempontból lehet megközelíteni: a származás, az azonosulás, a nyelvtudás foka, a funkció szerint. A származás szerint az a beszélő kétnyelvű, aki kezdettől fogva két nyelvet tanult a családjában és mindkettőt használja. Az azonosulás szempontjából az, aki kétnyelvűnek tekinti magát, illetve mások kétnyelvűnek tekintik őt, a funkciót tekintve az a kétnyelvű, aki a legtöbb beszédhelyzetben képes két nyelvet használni. Skutnabb-Kangas szerint a nyelvtudás foka veti fel a legtöbb kérdést. Ő hat fokozatot különít el ennek meghatározására: a két nyelv tökéletes ismerete, a két nyelv anyanyelvi szintű használata, a két nyelv egyforma jó ismerete, a második nyelven való teljes és értelmes megnyilatkozás, a második nyelv nyelvtani szerkezeteinek valamilyen fokú birtoklása, a másik nyelvvel való kapcsolatba kerülés (Skutnabb-Kangas 1997).
A kétnyelvűség jelenségének meghatározásában felmerülő nehézségek oka legfőképpen az, hogy sokszínűsége és egyéni változatai megnehezítik a pontos körvonalazását. Ezért a kétnyelvűség skálák, ellentétpárok segítségével történő osztályozása segíti a jelenség összetettebb megismerését.
Az egyéni kétnyelvűség egyik típusa a nyelvelsajátítás ideje szerinti csoportosítás. Megkülönböztetünk korai/gyermekkori és kései/felnőttkori (serdülőkori) kétnyelvűséget. A gyermekkori kétnyelvűség lehet még szimultán és szukcesszív. A szimultán kétnyelvűség esetében a két nyelv elsajátítása egymással párhuzamosan történik, míg a szukcesszívben a másodnyelv elsajátítása később, de még gyermekkorban elkezdődik. A kompetencia szempontjából lehet balansz kétnyelvűség, ami mindkét nyelv közel ugyanolyan szintű ismeretét jelenti. Ennek ellentétét képezi a domináns kétnyelvűség, amikor az egyénnek az egyik általa használt nyelvi kompetenciája magasabb szintű (Bartha 1999, Butler–Hakuta 2006, Karmacsi 2007).
A kétnyelvűséget megkülönböztetik még a nyelvelsajátítás módja alapján is, eszerint beszélünk természetes, önkéntes és elrendelt kétnyelvűségről. Természetes elsajátításnak nevezzük, ha a gyermek a családi környezetben sajátítja el mindkét nyelvet. Önkéntes kétnyelvűségről akkor beszélünk, ha a másodnyelvet az egyén saját akaratából, tudatosan és erőfeszítéseket téve tanulja meg. Az elrendelt kétnyelvűség akkor jön létre, amikor egy intézményben ellenőrzött módon történik a második nyelv megtanulása (Bartha 1999, Karmacsi 2007).
Nyelvpolitikai szempontból a kétnyelvűséget a jog és a gyakorlat szerint tipizáljuk, és ez alapján de facto és de jure kétnyelvűséget különítünk el. Az első esetben a kétnyelvűség ténye adott, de ez nincs rögzítve a társadalomban, az utóbbi esetében jogilag is megjelenik a kétnyelvűség ténye (Bartha 1999). Egy másik, inkább a közösség szempontjait érvényesítő csoportosítás az additív és a szubtraktív kétnyelvűség. Az additív kétnyelvűség esetében a beszélőközösségnek pozitív viszonyulása van anyanyelvéhez, a másodnyelv pedig hozzáfejlődik az anyanyelvhez. A szubtraktív kétnyelvűség során az anyanyelv leértékelődik a beszélőközösség tudatában, ezért a másodnyelv később felváltja az anyanyelvet (Bartha 1999, Butler–Hakuta 2006, Karmacsi 2007, Márku 2011).
Az egyéni kétnyelvűvé válás
Az egyéni kétnyelvűvé válás jelenségeit Hoffmann (1991) rendszerezte, és elkülönített néhány alapesetet: a kétnyelvű családban felnövő gyermek, szoros érintkezés más nyelvi csoportokkal, az iskolai szocializáció, bevándorlás, migráció. Az alapesetek közül a kétnyelvűvé válás talán legtermészetesebb módja a kétnyelvű családban felnövő gyermek esete, aki kisgyermekkorától kezdve mindkét nyelvvel találkozik. A kétnyelvűség létrejöttének és fenntartásának sikeressége ekkor is nagyon sok külső tényezőtől függ, mint például a szülői következetesség, a család közösségben betöltött szerepe, a közösség szokásai, normarendszere (Bartha 1999). A kétnyelvű családokban felnövő gyermekek esetében a kétnyelvűség igen gyakori jelenség: mindkét szülőt motiválja saját nyelvének megőrzésére irányuló törekvése, de külső tényezőként jelentkezik a társadalom nyelvi nyomása is.A szoros érintkezés más nyelvi csoportokkal a kétnyelvűvé válás azon típusa, amikor két vagy több nemzet él együtt, ezért az egyes nemzetek érdeke, hogy a mellettük élő nemzet nyelvét elsajátítsák. A nyelvi kisebbségekhez tartozó gyermekek kétnyelvűségét az erős külső társadalmi nyomás befolyásolja, ami a többségi nyelv elsajátítását teszi szükségessé. Romániában a magyar kisebbség esetében az érvényesülésnek elengedhetetlen feltétele az államnyelv, a román ismerete. Másrészt a kisebbségben születetteknek szem előtt kell tartaniuk, hogy a kisebbségi nyelvi közösségen belül belső összetartási folyamatok is hatnak, amelyek a kisebbségi nyelv fenntartását célozzák meg (például a közösségi színterekben csak a kisebbségi nyelvet illik használni).
A kétnyelvűvé válás gyakori módja az iskolai nyelvtanulás. Az életkor növekedésével az intézményes oktatás hatékonyságától függ a kétnyelvűvé válás, vagyis attól az idegennyelv-tanítási koncepciótól, illetve attól az iskolai oktatási modelltől, amelyikben a gyermek tanul. Elit kétnyelvűségnek nevezzük, ha egynyelvű közegben az idegen nyelv magas színtű elsajátítását fontosnak tartják. Itt nem hatnak elsődleges gazdasági szükségletek (mint például a hétköznapi érvényesülés biztosítása), hanem a nyelvtanulás tudatos és önkéntes – általában szülői, később egyéni – választás eredménye. Elit kétnyelvűséghez vezet a két tannyelvű oktatásban való tanulás is (Bartha 1999). Ehhez hasonló a nyelvi többséghez tartozó gyermekek kétnyelvűvé válási folyamata a kisebbségi nyelv megtanulása által, ami jellemzően többnemzetiségű államokban van jelen. Az oktatás nyelve nemcsak a kétnyelvűségre lehet hatással, hanem a gyermek általános kognitív fejlődésére is (Göncz 2004). A kétnyelvűség nem alakulhat ki nyelvi erőfeszítések nélkül, az egyénnek ebben a folyamatban arra kell törekednie, hogy a nyelvmegtartási és a nyelvelsajátítási tényezők egyensúlyban legyenek (Navracsics 2010). A kisgyermekkorban elkezdett második nyelv elsajátítása a munkamemória, a figyelem, a gondolkodási műveletek területén igényel mentális erőfeszítést a gyermektől, ugyanakkor alakítja az anyanyelvi működéseket, a beszédészlelést és a beszédmegértést is (Imre 2005).
Az egyéni kétnyelvűvé válás következő módja a bevándorlás, mely során a család vagy egy nagyobb csoport elhagyja szülőföldjét azzal a céllal, hogy egy másik országban véglegesen letelepedjen. Az emigráns családokról szóló kutatások azt látszanak alátámasztani, hogy a kétnyelvűség három generáción keresztül marad fenn, ezt követően az emigráltak többsége átveszi annak a nyelvnek a kizárólagos használatát, ahol él. A kétnyelvűség megtartását ilyen esetekben az iskolai oktatás segítheti elő, de erre csak ritkán adódik lehetőség (Bayley et al 1996). A bevándorlástól a migráció annyiban tér el, hogy a család egyik vagy több tagja erős késztetést érez az anyanyelv megtartására, mert fennáll a lehetőség a szülőföldre való visszatérésre. Ez esetben a kétnyelvűség nem feltétlenül következik be (Bartha 1999).
A kétnyelvű gyermek
A kétnyelvű gyermekek olyan sajátos nyelvi környezetnek vannak kitéve, amely sok szempontból eltér az egynyelvű környezetben élőkétől. A legfontosabb különbség abban rejlik, hogy a kétnyelvű gyermekek által hallott megnyilatkozások egyik része az egyik nyelven, másik része a másik nyelven hangzik el, így a teljes időnek mindössze a felét teszik ki csak az egyik nyelv megnyilatkozásai. Különbség lehet abban is, hogy a kisgyermeket körülvevő környezetben a két nyelv jelenségei sokszor keverednek (Polonyi–Kovács 2005). Ennek ellenére ma már közismert és elfogadott az a tény, hogy az anyanyelv(ek) elsajátítása korai kétnyelvűek esetén ugyanazt az utat követi, mint az egynyelvűeknél (De Houwer 2002). Azoknak a gyermekeknek a nyelvelsajátításáról, akik csecsemőkoruktól ki vannak téve mindkét nyelv hatásainak, kétféle hipotézis fogalmazódott meg. Az egyik feltevés szerint a gyermek egységes nyelvi rendszerben tárolja mindkét nyelvvel kapcsolatos információkat, a másik feltevés szerint két különböző, egymásra azonban hatással lévő rendszerben tárolódnak a nyelvi információk (Volterra–Taeschner 1978, Genesee 1989, De Houwer 1990, Quay 1995, Cantone–Müller 2008, Kovács 2014).A kétnyelvűek anyanyelv-elsajátítását vizsgálva megállapították, hogy a korai kétnyelvű gyermekek zöme későn kezd el beszélni (Meisel 2006), ám tipikus esetben a beszédindulásuk nem esik kívül azokon az életkorokon, amelyeket egynyelvű gyermekeknél megfelelőnek vél a pszicholingvisztika, azaz a 1-1,5 éves kor. A lányoknál a két éves kor, a fiúknál a két és fél éves kor még elfogadható beszédindulási időszak, vagyis egynyelvű, tipikusan fejlődő gyermekeknél lányok esetében 1–2 év között, fiúknál 1–2,5 éves kor között várjuk, hogy a beszéd beinduljon (Gósy 2005). Nehezen mérhető, hogy a kétnyelvűek beszédfejlődése lassabb-e, mint az egynyelvűeké, mivel nincsenek egészen pontos mérési eszközök. Mind az egynyelvű, mind a kétnyelvű gyermekek esetében az anyanyelv-elsajátítást és az anyanyelvi készségek pontos leírását, modellezését megnehezíti, hogy nagyok a gyermekek közötti egyéni különbségek, nincsenek viszonyítási alapok a kétnyelvű gyermekek esetén vagy ezek nem teljesen megbízhatók.
A kétnyelvű gyermekre az anyanyelv-elsajátítás során az a többletfeladat hárul, hogy megkülönböztesse és szétválassza a környezetében elhangzó nyelveket. A két nyelv együttes elsajátításában fázisbeli eltérések lehetségesek bizonyos nyelvi konstrukciók esetében. Ez annak tudható be, hogy a két nyelv szerkezeti bonyolultsága különbözik egymástól. A gyermek azt sajátítja el hamarabb, ami könnyebb és világosabb a számára (Vančoné Kremmer 2011).
A csecsemők nagyon korán fogékonyakká válnak a nyelvek hangzásbeli szabályaira (Bosch–Sebatián-Gallés 1997, Kovács 2014). Viselkedéses vizsgálatok alapján kimutatták, hogy a csecsemők képesek a két nyelvet ritmusuk alapján elkülöníteni. Képesek a két nyelv magán- és mássalhangzóinak differenciálására is. ERP-vizsgálatok arra engednek következtetni, hogy a korai, de szukcesszív kétnyelvű gyermekek nehezebben észlelik és tesznek különbséget a második nyelven elhangzó magánhangzók között (Rinker et al 2010), hiszen finomabb, pontosabb észlelési mechanizmusokra van szüksége mindezen hangok közötti különbségtételben. Főként akkor jelent nehézséget a két nyelv hangjainak elkülönítése, ha ezek sajátosságai csak kismértékben térnek el egymástól, például a spanyol és a katalán nyelvek esetében (Ramon-Casas et al 2009), de ugyanilyen egymáshoz közel álló hangok jellemzőek a magyar és a román nyelvre, ahol a magánhangzók rendszerében bizonyos hangpárok (pl. ö – ă, ü – â) képzését csak egy-egy jellemző választja el egymástól.
A kétnyelvű gyermek gőgicsélésének periódusában mind a két nyelv hanglejtése jellemző. A beszédprodukció kezdeti fázisában már képes mindkét nyelv hangjait képezni, de történnek ún. „köztesnyelvi” hibák (pl. saját tapasztalat alapján a magyar–románban az ă keveredik az ö-vel). A kisgyermek mindkét nyelvet használja a távirati beszéd időszakában, majd a kétszavas periódusban a kódkeverés szintén jellemző marad. Ekkor mindkét nyelv szavait felhasználja egy-egy megnyilatkozásban. Mindkét nyelvben megjelennek a túláltalánosítások (Vančoné Kremmer 2011).
Ahhoz, hogy hatékonyan tudjanak kommunikálni, a kétnyelvű gyermekeknek igen korán fel kell ismerniük, hogy két különböző nyelvi rendszer ugyanazt a kommunikációs célt szolgálhatja (Hamers 2004), azaz a gondolatait mindkét nyelven ki tudja fejezni. A kétnyelvű gyermekek már kétéves korban tudják, hogy kihez, milyen nyelven kell szólni és ezt követően hamarosan más jellegű társas helyzetekhez is alkalmazkodni tudnak (Meisel 2006, Klein 2013). Ugyanakkor az is befolyásolhatja nyelvválasztásukat, hogy melyik nyelvet ismerik jobban (Mishina-Mori 2011). Azzal is tisztában vannak, hogy a környezetükben lévő személyek közül ki melyik nyelvet, esetleg mindkét általuk ismert nyelvet értik-e (Vančoné Kremmer 2011).
A nyelvelsajátítás korai fázisában a gyermek aszerint választ a két nyelven egyaránt ismert szavak közül, hogy melyiket sajátította el először. A két nyelven a szavak megtanulás nem egyszerre történik, ezért az egyik nyelven hamarabb kerül be egy szó a szókincsbe, mint a másikon. A gyermek nyelvhasználatában annak is jelentős szerepe van, hogy az egyes szavakhoz milyen érzelmi kötődései vannak. Azt a szót, amelyhez érzelmileg jobban kötődik, amelyet fontos események során sajátított el, gyakrabban használja, hamarabb előhívja, akkor is, ha a másik nyelven is ismert már a szó (Vančoné Kremmer 1998, 2011). A gyermekkori kétnyelvűség leírásában óvakodni kell a nyelvtudás szempontjának a használatától, ugyanis még az egynyelvű gyermek nyelvhasználata is csak kialakulóban van (Karmacsi 2006), a korai gyermekkorban nem várható el a készségek tökéletes működése mindkét nyelven. Később azonban a megfelelő nyelvi ingerek és környezet hatására a kétnyelvű gyermek képes lehet mindkét nyelvének grammatikáját teljes mértékben elsajátítani és mindkét nyelvét magas szinten használni (Meisel 2006).
A korai kétnyelvűvé válás elméletei sokszor egymásnak ellentmondóak, az elsajátítást különbözőképpen értelmezik. Még ennél is bizonytalanabbak az elképzelések azzal kapcsolatban, hogy hogyan alakul a nyelvelsajátítás, ha a gyermek egy második nyelvvel nem születésétől kezdve ismerkedik. Minden bizonnyal fontos szerepe van a nyelvelsajátítás kritikus periódusának (azaz a 6–7 éves kornak), amely szerint, ha második nyelv elsajátítása a kritikus perióduson kívülre esik, alapvető különbségeket fog eredményezni az elsajátítás folyamatában és abban is, hogy milyen szintig jut el a grammatikai elsajátítás (Lengyel 1981, Gósy 2005, Klein 2013). A kritikus periódus lezárulásával leginkább a nyelv hangzásának az észlelése ütközik nehézségbe, azaz a szenzitív periódus után már nagyon nehéz akcentusmentesen elsajátítani a második nyelvet. Keveset tudunk az egymás utáni, de öt éves kor előtt bekövetkezett második nyelvelsajátításról. Úgy tűnik, hogy az anyanyelvi szintű nyelvi képesség elsajátításához szükséges, de nem elégséges feltétel a nyelv megismerése ötödik életév előtt (Meisel 2006).
Fontos kitérni azokra az esetekre, amikor a kétnyelvű gyermeket a beszédzavarok valamelyikével diagnosztizálják (Geva 2000, Kohnert 2010, Thordardottir 2010, Shenker 2011). Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a fejlesztés melyik nyelven történjen, s a kétnyelvűség különböző fokozatai és típusai miatt a válasz egyáltalán nem egyértelmű. Abban az esetben, ha a gyermeknek valamelyik nyelve domináns, a terápia elkezdése ezen a nyelven történik, ez segíti az iskolai tanulás hatékonyságát is (Kohnert 2010). A balansz kétnyelvűek esetén javasolható mindkét nyelv erősítése. Ez azonban sokszor nem valósítható meg, hiszen elképzelhető, hogy a terapeuta nem tudja mindkét nyelv terápiáját felvállalni és/vagy az intézmény nem rendelkezik több, különböző nyelvű szakemberrel. A tapasztalat szerint ilyen esetekben jellemzően a kisebbségi nyelvek fejlesztése ütközik nehézségekbe (Kohnert 2010, Thordardottir 2010). Dadogó gyermekek esetén javasolható a második nyelv tanulásának vagy használatának a felfüggesztése a terápia idejére, amíg a gyermek képes folyékonyan beszélni a domináns nyelvén. Természetesen figyelembe kell venni a gyermek mindkét nyelvi készségének a szintjét és a szülői elvárásokat a két nyelv ismeretével és fejlesztésével kapcsolatban #1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése