Alkoholista szülő mellett nem lehet az ember valódi gyerek
Unalomig ismételt tény, hogy
hazánkban a függőségek tömegeket érintenek. Ennek a megállapításnak a
mélyén azonban azt találjuk, hogy nem csupán a szenvedélybetegek élik át
az addikcióval járó nehézségeket, hanem a közeli hozzátartozók, a
családtagok is. Az egyén és a szűkebb környezete nem választható el
egymástól, kölcsönös hatást gyakorolnak egymásra.
Ez az oka annak, hogy a terápia során
többnyire nem megkerülhető a múltbeli és a jelenkori kapcsolati működés
kérdése, a családtag számára pedig javallott a hozzátartozói csoport
látogatása. De mi a helyzet akkor, amikor valaki még gyermekként
csöppent abba a helyzetbe, hogy egyik vagy mindkét szülője
szenvedélybeteg? Mi történik egy gyermekkel és mi lesz vele felnőttként?
Mit jelent szenvedélybeteg szülő gyermekének lenni?
Először is érdemes tisztázni, hogy mit
jelent gyermeknek lenni egy családban. Habár ez magától értetődőnek
tűnik, mégis a gyermekkorban és serdülőkorban megtapasztalt családi
diszfunkciók képesek átírni a későbbi kapcsolatok alakulását és a
kötődés minőségét. A család tulajdonképpen egy csoport, mely egységként
értelmezve a családtagok fejlődésének kibontakozásáért felelős, a
gyermekek esetében ez a személyiségfejlődést is magába foglalja a
kezdetektől a leválás folyamatáig. Ehhez bizonyos feltételek szükségesek
amellett, hogy a családon belül a szülői alrendszer és a gyermekek
alrendszere oly mértékben közeledik egymáshoz és olyan minőségű
kapcsolatot ápol, mely az alrendszerek határait következetesen kijelöli
és állandóságban tartja. Ez azt jelenti, hogy a gyermek gyermek tud
maradni, a szülő pedig szülői minőségét vállalva egyszerre felnőtt is.
Mindez sérülhet
akkor, ha a szülőpár egyik tagja szenvedélybeteg. Ha az anya vagy az
apa a függő társ ellenében szövetségbe vonja a gyermeket, létrejön
egyfajta koalíció, mellyel sérülnek a szerepek. Szintén a funkcionális
szerepvállalás ellen hat, ha a gyermek a szülőpár életében kap
békéltető, egyensúlyozó szerepet, vagy más módon olyan háromszögben,
mely nem illeszkedik egy gyermek családon belüli státuszához.
Milyen alkalmazkodásra késztet a szenvedélybetegség?
Abban a családban, ahol egyik vagy
mindkét szülő szenvedélybeteg, jellemzően sérülnek az énhatárok, a
szerepek. a család szerkezete rendezetlen, a közvetített értékek és
szabályok nem egyértelműek vagy szélsőségbe hajlanak. Elmosódott
énhatárokra utal, ha családtagok az egymás viselkedése felett gyakorolt
kontroll terén végletekbe esnek. Mindez nem elválasztható a felelősség
kérdésétől, nem ritkán a gyermek éli meg a szülői felelősség súlyát a
szenvedélybeteg apa vagy anya mellett. Előfordulhat, hogy az érzelmek és
indulatok kifejezése sérülést szenved és a családon belüli kommunikáció
egésze megsínyli a diszfunkcionális működést. A bizalom és az intimitás
sérülései alapvető nehézségek elé állíthatják a gyermeket és a család
többi szereplőjét egyaránt. Így vagy úgy, a családtagoktól egyfajta
alkalmazkodást vár el a mindenki számára megterhelő helyzet, még ha ez
nem is tekinthető adaptívnak.
Hogy viszonyul a gyermek a függőség tényéhez?
Ha a piros színről azt tanuljuk meg,
hogy kéknek kell hívni, valószínűleg nem lesz kérdés, hogy számunkra a
piros kék. Valahogy így vagyunk azzal is, amibe beleszületünk és amivel
együtt szocializálódunk, az a természetes és kézenfekvő, ami körülvesz.
Szenvedélybeteg szülők gyermekének tehát a függőség rögzült tényére kell
napi szinten reagálni. A gyermeki alkalmazkodásnak több típusa van, az
úgynevezett „hős” típus például kiemelkedő teljesítménnyel próbálja
korrigálni a család működésének fennakadásait. Ők látszólag
problémamentes gyermekek: kiváló sportolók, példás tanulók, érett és
felelősségteljes nagytestvérek a kishúgok és kisöcsik mellett, legalább
ők nem okoznak több bajt. Ez az attitűd azonban felnőttkorban már
viselőjének is terhes lehet, miközben a láthatatlan és
megfogalmazhatatlan egyensúly elérhetetlen távolságba kerül.
A „bűnbak” típusú gyermek ezzel
ellentétben problémát problémára halmoz, esetlegesen agresszív,
viselkedésével követeli a szülői figyelmet és odafordulást. A szülő erre
úgy is reagálhat, hogy a gyermek problémás viselkedése okán nyúl a
szenvedélyszer után. Az „elveszett gyermek” típus nem sziporkázik
tehetségével vagy tudásával, de nem is produkál legendás csínytevéseket,
egyszerűen észrevétlen marad, nem terheli meg a családi rendszert
látható jelenlétével. Nem igényel nevelői készenlétet, ez a gyermeki
szerepvállalás azonban szorongás és depresszió táptalaja lehet. A
„bohóc” típus az az elbűvölő gyermek, aki kedvességével és jókedvével
vesz le mindenkit a lábáról, így a családot mozgató problémák háttérbe
szorulhatnak.
Hogyan tovább?
Kétségtelenül tartós és maradandó hatása
van annak, amit gyermekként a családon belül megtapasztalunk. Súlyos
terhek mellett is újra lehet fogalmazni, hogy hol a helyem a családban,
mik a feladataim és a követendő értékeim, céljaim. Tisztázható, hogy a
piros nem kék és fordítva. A családi „nagytakarítás” történhet
családterápiás üléseken. A családterápia nagy előnye, hogy működésben lévő rendszerként tekint a családra, ahol oda-visszaható folyamatok működtetik az egységet.
Tizenkét lépéses önsegítő csoportként az ACA
várja szenvedélybeteg szülők gyermekeit, itt sorstársi közösségben
zajlik a felépülés, ingyenesen hozzáférhető, miközben az egyetlen
kritérium a szenvedélybeteg szülő gyermekeként szerzett érintettség.
Emellett a Kék Pont Alapítvány és a H52 Ifjúsági és Közösségi Iroda
kifejezetten serdülők számára működtet olyan csoportot, ahol a szülők
függőségével kapcsolatban számíthatnak támogatásra az érintett fiatalok.
Ahol a felnőtt vagy a kamasz egy szenvedélybeteg szülő gyermeke, ott a
megértés és a megélés új távlatokat nyithat.
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése