Szinte minden gyerek fél a sötétben. Ki bevallottan, ki
titkon. Van, aki az árnyak közt megbúvó képzeletbeli szörnyektől retteg,
mások magától, a megfoghatatlan, átláthatatlan sötéttől. Vajon miért?
Az újszülött félelmek nélkül, maximális bizalommal születik a világra,
szülei kezébe adva sorsát, életét. Természetesen maga a születés
hatalmas stressz, az életéért való küzdelem, amelyre senki sem tud az
anyaméhben felkészülni, így aztán nincs is mitől előre félni.
Vajon Anya visszajön valaha?
A sötétségtől való félelem (egyes) szakemberek szerint a
szeparációs félelemre vezethető vissza, amely a babák egy éves kora
körül jelentkezik. Egy éves korig ugyanis a baba figyel minket,
és biztonságban érzi magát. Pontosan tudja, kire számíthat, ha éhes, ha
álmos, ha fáradt vagy fáj valamilye. Születése pillanatától kezdve
ismeri az édesanyja, édesapja hangját, külsejét, illatát. A szeparációs
félelem egyfajta hipotézis, amely a kicsi fejében fordul meg minden
olyan alkalommal, amikor “eltűnünk” előle. Ő ugyanis nem tudja, hogy
amikor kiszaladunk a szemetes zacskóval a kukáig, valójában hova
megyünk? Mennyi időre megyünk? Vajon mi van a bejárati ajtó mögött? Van
egyáltalán mögötte valami? Visszajön Anya onnan valaha is? Ilyen és
ehhez hasonló gondolatok kezdik el gyötörni a babát, akinek idő kell
ahhoz, hogy megtanulja, van kint és bent. Ha anya vagy apa kimegy a
szobából/házból, hamarosan visszajön. A “hamarosan” persze számukra még
megfoghatatlan, s így ijesztő. Csak a gyakori példa segíthet nekik
abban, hogy még az iskolaévek, és az aktív beszéd előtt megértsék azt,
hogy anya és apa mindig visszajönnek, csak kicsit várni kell.
A szeparációs félelem szakaszán minden baba átesik – kinek hosszabb, kinek rövid ideig tart ez az időszak.
Az azonban valószínűsíthető, hogy azok a babák, akinek a szülei nem
segítettek minél gyorsabban áthidalni ezt a problémát és megtanítani a
gyermeküknek azt, hogy nincs mitől félniük, ha épp nincsenek szoros
testközelben, a szeparációs félelem tovább tarthat, esetleg tovább
fejlődhet. A gyerekek ugyanis nem csupán a szüleik “elvesztésétől”,
hiányától, távollététől, és a sötéttől félnek. A sötéthez kapcsolódóan
problémát okozhatnak a különféle természeti jelenségek (mennydörgés,
viharok, villámok), állatok (kutya, pókok, kígyók), és idősebb korban a
halál megértése és elfogadása.
Kislámpa, mese, énekszó
A kicsik félelmét mindig komolyan kell venni. Egy kisbabát és kisgyermeket nem lehet túlszeretni és eleget kényeztetni.
Bármit is írnak a szakkönyvek, az anyáknak a szívükre kell hallgatniuk:
ha a pici esténként fél a sötétben, kis, tompa fényű lámpát kell az
ágya közelébe tenni, mesélni, énekelni neki, amíg álomba szenderül.
Napközben, ha nagyszülőkre bízzuk, sosem szabad észrevétlenül kisurranni a lakásból.
Mindig “meg kell beszélni” a picivel, hogy bevásárolni / dolgozni
megyünk, és nemsokára (ebédre, vacsorára) újra itthon leszünk, és
megyünk fürdeni, aludni. A tudatosan nevelt gyerekek 3-4 éves korukra
megszabadulnak a szeparációs félelem okozta szorongástól, és
megtanulják, hogy számíthatnak a szülők szavára, és biztonságban
érezhetik magukat a nagyival vagy az unokatesókkal is.
Morgó kutyák, sistergő villámok
Az óvodás korban jelentkező, természeti csapásoktól, állatoktól,
képzeletbeli szörnyektől való félelmet épp oly komolyan kell vennünk,
mint a sötétségtől való félelmet, hiszen jelentős mértékben
befolyásolhatja gyermekünk fejlődését. Célszerű a kicsiknek idejekorán
elmagyarázni, hogy a kutyus is félelmében ugat, és hogyan viselkedjünk a
jelenlétében. Elmondhatjuk, hogy a pók és a többi kis állat
veszélytelen, és még ha nem is mind szépek, nem kell tőlük félni. A
mennydörgés pedig csak a hideg és a meleg felhők találkozása, amit, ha
ismerünk, még szépnek is találhatunk a cikázó villámok fényjátéka és a
házat friss levegővel megtöltő esőzések mellett.
A sötétségtől való félelem általában a haláltól való félelemben folytatódik. A
gyerekeknek csak homályos elképzeléseik vannak a halálról, és éppen
ezért még ijesztőbben élik meg, mint életükben bármit. A legtöbb
gyerek úgy gondolja, hogy a halott embernek a föld alatt, a sötétben,
mozdulatlanul kell lennie. Számukra még (már) nem egyértelmű, hogy a
test-lélek-szellem egysége életünk során együtt létezik, majd a halállal
mindez szétválik. A vallás, a hit segíthet a kicsik megnyugtatásában,
hiszen ahol megjelenik a Fény, ott eltűnik az Árnyék. Meséljünk nekik a
Mennyek országáról, az angyalokról és a születésről. Fontos
megtanítanunk nekik, hogy az életük a legdrágább kincs a világon, amire a
legjobban kell vigyázniuk, de azt is, hogy aki eltávozik tőlünk
(dédnagyszülők, idős rokonok), azok nem örökre mennek el, s az égben, a
csillagok és a kövér bárányfelhők között kell keresnünk őket – amíg nem
találkozunk személyesen…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése