Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

2021. október 17., vasárnap

GYOMOR ;;ÉS BÉKITÜREMKEDÉS


 

#1 Dr.BauerBela

 

Sumákol a gyerekem

Ez a cikk 17 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Várjuk leveledet a gyermeknevelés, gyermekvárás témakörökben. Akkor is írj bátran nekünk, ha gyermekednek vannak lelki gondjai. Sződy Judit pszichológus segíti munkánkat. A hozzá érkezett levelekből és Judit válaszaiból gyűjtöttünk össze egy újabb csokorravalót.

33 éves anya vagyok. Két gyermekem van, akik már annyira nem kicsik. Most olvastam, hogy Ön segít a gyermeknevelési kérdésekben, ezért írom most Önnek ezt a levelet. Úgy gondolom, hogy nagyon sok kérdésem lenne és nem is tudom igazán hol kezdjem.

A kisfiam 11 éves, 5. osztályos. Mindkettőjüket nagyon szeretem és nagyon jó anyukájuk szeretnék lenni, de sajnos ez nem mindig sikerül. Úgy érzem, hogy sok mindent megengedtem és megengedek nekik. Kisfiammal az a problémám, hogy ötödikes létére nem akar tanulni, soha nem tudja, hogy mi a házi feladat és ha rossz jegyet hoz nem mondja meg, inkább az ellenőrzőjét "ottfelejti" az iskolában és össze-vissza beszél. Annyira szeretném ha megértené, hogy nem nekem tanul és én csak jót akarok neki. Úgy érzem, nem érzi a súlyát a tanulásnak. Hogyan tudnám kicsit felkelteni az érdeklődését? Különben egy csendes kisfiú, igazán semmi nem érdekli, zeneiskolába jár, nagyon jó a hallása, de ha lehet a szolfézsról mindig ellóg és én igazolhatom az óráit személyesen vagy írásban. Mindenáron számítógépet szeretne, de úgy érzem, ha kapna egyet, akkor még inkább nem tanulna.

A kislányom 8 éves. Mindig ő volt a kicsi, a kislány és őrá mindenkinek nagyon kellett vigyázni. Ennek meg is lett a következménye, nem lehet értelmesen beszélni vele, óriási a mozgásigénye, az iskolában pedig állandóan panasz van a magatartására, hogy nem figyel oda órán, állandóan szólítgatni kell. Otthon is annak kell lenni mindig, amit ő akar, mert különben sír, ordít. Ha matematikából gyakoroltatni szeretném és el akarok neki valamit magyarázni, elkezd sírni, hogy ő nem tudja és nem hallgat végig figyelmesen. Persze ettől mindenki ideges lesz és nem haladunk egyről a kettőre.

Nagyon szeretem őket, nagyon szépek és aranyosak, de annyi problémánk van. Ha együtt vannak veszekednek, verekednek. Most szünetben Mamival vannak, de állandóan panaszkodik, hogy nem fogadnak szót, verekszenek. A kicsinek mindig az kell ami a nagynak és ha nem kapja meg, akkor sír és kiabál. A férjem sem igazán szigorú hozzájuk, mindent megadna nekik ő is és én is, de ez nem elég. Nagyon szeretném, ha segítene nekem kicsit. Azt hiszem most már elhiszem azt, hogy nagyon nagy dolog a gyermeknevelés. Igazán jól nevelni valakit nagyon nehéz.

Szia Bogi!

A fiadnál igazából nem a "nem tanulást" látom problémának, hanem a sumákolást, hazudozást, lógást. Ebben nagyon a sarkadra kéne állni, és nem engedni egy tapodtat sem. Ha igazolod a lógásait, azzal igazolod a módszereit is. Ne várd, hogy megjavul, ha azt látja, hogy támogatod a sumákolásban - hiszen éppen te vagy számára a legfőbb minta. Nincs több szülői igazolás, szolfézsra menni kell. Itt nem lehetsz demokratikus, középút meg végképp nincs. Ha viszont azt látod, hogy annyira nem megy a szolfézs, és a zene sem, hogy fölöslegesen jár, akkor ne járjon. A leckéről: ne legyen megoldás az iskolában felejtés. Legyen egy anyatársad, akivel megbeszéled, hogy lehet, hogy néha fel fogod hívni a lecke miatt. Egyszerűen akadályozd meg, hogy ezek a mellékutak működjenek. Ne az ilyesmiben legyél engedékeny, hanem abban, hogy hagyd megtalálni a saját útját, legyen mindegy, hogy miben jár, milyen a frizurája, milyen zenét hallgat, melyik tantárgyat szereti stb. De vannak alapkövetelmények, amikben nincs engedékenység. Az egyik ilyen az, hogy nem hazudunk.

Ahogy látom, a lányodnak is megvan a magához való esze - megtalálta ő is, hogy mivel lehet elkerülni a kellemetlen helyzeteket, hogy hogy lehet kiborítani a családot. Ugye, végül néha engedsz? Próbáld meg kerülni az olyan helyzeteket, amikor hiszti tör ki. Muszáj neked matekozni vele? Muszáj egyáltalán matekozni vele? Ha tényleg muszáj, akkor inkább keress valaki mást, aki vállalja, és aki elég határozott ahhoz, hogy a gyerek végre ERŐT érezzen, aminek meg kell adnia magát. Mert úgy látom, ti ezt nem tudjátok biztosítani. Pedig a gyerek is akkor érzi magát jobban, ha biztonságos határok között tartják, ha érzi a korlátokat, és közben azt is, hogy a szülei figyelnek rá, és, hogy a szülőket tényleg érdekli, hogy mi történik velük. Ha csak a bizonytalanságot érzik, és a szétesettséget, az nekik is rossz. Rossz most is, de rossz lesz a későbbi életükben is. Hiába vannak jó adottságaik, nem biztos, hogy ki tudják majd használni, hiszen ahhoz önfegyelem és motiváció is kell.

Javaslom, hogy keressetek fel egy családterapeutát, aki biztosan segít "összeszedni" a családot, és élhetővé tenni az életet, hogy ne ugorjon össze a gyomrod minden reggel, ha a nap további várható eseményeire gondolsz.

Szia, Judit

Mikor elolvastam a leveledet, úgy éreztem, mintha teljesen ismenél minket és úgy gondolom teljesen igazad van. Nagyon engedékeny vagyok, hagyom, hogy ők "irányítsanak".
A 11 éves nagy fiamnak nagyon jól megy a zeneiskola, nagyon jó hallása van, csak a szolfézst utálja nagyon. A 8 éves lányom is igazán ért hozzá, hogy az ő akarata érvényesüljön. A kislányom még csak másodikos és már különórára járjon? Azt gondoltam ezeket, amiket most tanulnak mindenki meg tudja tanulni, ahogy annak idején mi is különóra nélkül megtanultunk.
Úgy érzem igazad van és a sakramra kellene állnom nekem is és a férjemnek is, de nagy kérdés hogyan. Büntessem őket meg? Nagyon szeretnek tévét nézni és ezért ezt szoktam büntetésként adni, de úgy érzem, nem nagy eredménnyel. A fiam az úgy tesz mintha nem is érdekelné, de őt igazán otthon semmi nem köti le, csak a tévé nézés. Ha a lógásért, hazudozásért és a rossz jegyekért (amit azért kap mert elfelejtett megtanulni, házi feladatot készíteni) mindig megbűntetem, akkor mindig büntetés alatt állna.
Egy kisvárosban élünk, ahol nincs igazán szakember, de ha tudnál nekem valamilyen neveléssel kapcsolatos könyvet ajánlani, vagy ami tudna nekem segíteni, nagyon megköszönném.

Szia Bogi!

Remélem, nem bántottalak meg levelemmel, de azt hiszem, csak úgy tudunk  változtatni, ha felismerjük, mi a baj.  Természetesen nem azt gondolom, hogy állandóan büntetni kell a gyereket. Egyrészt azért, mert a klasszikus büntetések nem működnek. A gyerek nem fog a javulás útjára térni, legfeljebb érdekből, néha teljesíteni fogja a szülők kérését. De nem azért, mert belátja, hogy igazuk van, hanem azért, mert szeretné elkerülni a büntetést. Ugye, érted a különbséget?
Azt kellene valahogy éreztetni velük, hogy nekik lesz jobb, ha megpróbálnak a maguk erejéből elérni valamit. De ez kicsit ködösnek hangzik. Kezdjük az elején. A dolog komoly erőfeszítést fog jelenteni neked is, és a férjednek is, de próbáljátok következetesen MEGELŐZNI a svihákságokat. Talán már írtam is - ne hagyjátok, hogy túljárjon az eszeteken a gyerek - érezze, hogy van bennetek erő, és van eszetek is. De ehhez az kell, hogy figyeljetek rájuk - nehogy kicsusszanjanak megint a kezetek közül. Ha a leckével akar átverni a fiatalúr, ezt ne tudja megtenni. Legyen forrásod, ahonnan megbízhatóan meg tudod szerezni a leckét - akár az osztályfőnökkel is szövetkezhetsz, vagy egy másik szülővel.
Jelölj ki időhatárt a tanuláshoz, csak utána nézhesse a tévét, vagy utána csinálhasson, amit akar. Így nem elveszed tőle a tévét, hanem jutalmazod vele - ez ugye teljesen másképp hangzik (mondjuk, még jobb lenne, ha valami olyan tevékenységgel jutalmaznád, amit együtt csináltok - egy társas, egy pókerparti, jó időben egy közös biciklizés, rossz időben közös filmnézés - egy tényleg jó film a videotékából).

A lánnyal én higgadt hangon közölném, hogy pocsék módon viselkedik, és nem vagyok hajlandó vele szóbaállni, amíg össze nem szedi magát. Olyan, mint egy óvodás. Ha viszont leül a matek mellé, tíz perc alatt megcsinálja, utána szívesen sütök vele sütit, vagy megnézem vele a kisbaba-kori fényképeit, vagy ilyesmi.

Lehet, hogy furcsa jutalmakat találok ki. Mi a közös bennük: hogy rövid időre ugyan, de azt biztosítják, hogy egy kedvelt tevékenység közben csak a gyerekedre figyelj. Ebben a széteső életben, amit nagyon sokan élnek (ti is, de sokszor mi is) ezek a félórák - órák értékes szigetek, amit megszeret az ember, és a gyereke is.

Végül a könyv, amit lehet, hogy nagyon nehéz lesz megszereznetek, de éppen, mintha nektek írták volna (én nagyon sokat tanultam belőle):

#1 Dr.BauerBela

2021. október 14., csütörtök

mnyul;kony bor


 

#1 Dr.BauerBela

duktusz thyroglossus cyst


 

#1 Dr.BauerBela

ductus thyreoglossus cyszta


 

#1 Dr.BauerBela

 


Kényes téma, keveset beszélünk róla,

de sajnos sok családban jelen van a szülői elidegenítés. Főként válás előtt álló vagy azon átesett szülőkre jellemző, hogy a közös gyerekre zúdítják az egykori párjuk iránt érzett haragjukat, utálatukat, és próbálják a gyereket ellene hangolni, mit sem törődve azzal, hogy a bosszúállás közepette, a két felnőtt harcában felőrlődik a gyermek, akinek mindkét szülője fontos, és mindkettőre szüksége van. Ezen kényes téma különböző vetületeit boncolgatták azon a beszélgetésen, amit nemrég a marosvásárhelyi Védem Egyesület kezdeményezett. 

A családon belüli erőszak egyik formája a lelki terror. A gyerekelidegenítés ennek egy módozata, amikor a lelki és mentális bántalmazás valamelyik szülő részéről a gyerek/ek felé vagy a másik szülő ellen irányul. A jelenség csíráit már nagyon korán fel lehet fedezni egy szülő–gyerek–szülő hármas kapcsolatban, ahol gyakoriak a „látod, apád milyen”, „most is anyád miatt van az egész” típusú kijelentések, pejoratív jelzőkkel kiegészítve. Tudatosan vagy tudatalatt így kezd kommunikálni egyik vagy másik szülő, mintegy meggyőzve a gyereket a maga igazáról, az ő pártjára állítva, miközben az őrlődik középen, mert neki mindkét szülő fontos. Ennek a jelenségnek a súlyos formája a válófélben lévő vagy válás utáni szülői viselkedés, amikor az egyik szülő megpróbálja a másiktól elidegeníteni a gyereket, ami ahhoz vezet, hogy a gyerek nem akar a másik szülővel élni, csúnyán beszél vele, esetleg látni sem akarja, és manipuláció áldozataként megveti azt a szülőt, akivel azelőtt jó kapcsolata volt. Mivel magyarázható mindez? Miért viselkedik így egy felnőtt ember? Hogyan lehet ezeket a helyzeteket megelőzni, ha lehet egyáltalán? Mit tehet a sértett fél? Miként érinti ez a gyerek mentális és lelki egészségét, hogyan hat ki az érzelmi fejlődésére? – többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ – konkrét eseteket is bemutatva – a Védem Egyesület által szervezett beszélgetésen. 

A szülői elidegenedés fogalmát (Parental alienation syndrome, rövidítve: PAS) 1980-ban vezették be egy pszichiáter, Richard A. Gardner javaslatára. Ő számos válófélben lévő szülővel folytatott klinikai vizsgálatot, és elsőként fogalmazta meg a szülői elidegenedést mint tömegesen létező jelenséget. Lényegében arról szól, hogy az egyik szülő a másik ellen hangolja a gyermeket. Ez egy folyamat, melynek következménye a másik szülővel szembeni indokolatlan tiszteletlenség, ellenkezés és a teljes elutasítás. A legtöbb esetben azért kezdik meg ezt a fajta manipulációt, hogy a másik felet végleg kizárják a gyermek életéből. 

A szakirodalom szerint a manipulatív szülő nagyon finom módon éri el, hogy a gyermek kötődése és érzelmi kapcsolata a másik szülővel lépésről lépésre mérséklődjön, a folyamat végén pedig teljesen megszakadjon. Gyakran bevonja a gyereket a felnőttkonfliktusba, melyben eljátssza az áldozat szerepét, vagy épp olyan helyzetet generál, melyben a másik szülő csak negatív szereplőként tud részt venni. A szülői elidegenítés áldozataiként általában az apákat nevezik meg, holott ritkábban ugyan, de előfordul, hogy édesanyák találják magukat ebben a helyzetben. 

Édesanyák, távol a gyerekeiktől

A beszélgetésen jelen volt két édesanya is, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy meddig fajulhat az elidegenítés, mennyire kiszolgáltatott helyzetben találja magát egy édesanya, amikor hónapok óta kitartóan harcol a gyerekeiért, akiket az apjuk ellene hangolt, és a törvényesen megítélt láthatást is akadályozza. És hiába kopogtatnak a hatóságok, a rendőrség, a gyámügy ajtaján, hiába bizonyítják az igazukat, nem találnak valós támaszra. Vívják ezt a harcot úgy, hogy közben nem telik el perc, amikor ne azon emésztenék magukat, hogy amíg mindez zajlik, lelkileg tönkremennek a gyerekeik. 

Ha azt mondja, utállak, az nem az ő „lemeze”

Lazsádi Csilla szociálpszichológus elmondta, gyakori, hogy a szülők közötti konfliktus esetén az egyik szülő a másikkal szembeni negatív érzéseit a gyerekre zúdítja, és rendszeresen elhangzik a kijelentés, hogy: olyan vagy, mint anyád/apád. De bármennyire is haragszunk a másik félre, a gyereknek ebben a konfliktusban nincs keresnivalója – hívta fel a figyelmet a szakember. Nem kell a problémákat titkolni a gyerek elől, tudnia kell, hogy vannak nehézségek az életben, és azokat meg kell oldani. Viszont sok esetben csupán érzi a feszültséget a családban, de nem tudja pontosan, mi történik, és nem látja, hogy mi lesz a megoldás. Ez azért veszélyes, mert elindítja a fantáziáját. Az elidegenítés kapcsán hozzátette: a gyerekek, főként óvodáskorban, fokozottan manipulálhatók. A gyerek nagyon nehéz helyzetben van, mivel szereti azt a szülőt is, akiről folyton rosszat hall, ezért védekezési mechanizmusként, mivel neki túl kell élnie a helyzetet, az erősebb fél oldalára áll, és egy idő után elvesztődik a kritikai ellenállása, és átveszi a szidalmazó szülő gondolatait. Mint mondta, nagyon ritka, hogy egy gyerek csak a rosszat lássa a szülőben, a gyerek–szülő kapcsolatra jellemző az ambivalencia, azaz egyik pillanatban borzalmasan haragszik a szülőre, mert például nem vásárolta meg neki az áhított játékot, annak ellenére szereti, és meg akar felelni neki. Tehát amikor az elidegenített gyerek a szülő fejéhez vágja, hogy utálja, az nem az ő „lemeze”.

A kérdésre, hogy milyen nyomokat hagy a gyerekben a szülők között elfajuló viszály, Lazsádi Csilla rámutatott, nagyon sok veszélyt rejt magában az elidegenítés, egyrészt megzavarja a gyerek énképét, ugyanakkor fennáll a veszélye annak, hogy a szülőktől látott kapcsolati minta majd utólag az egyéb kapcsolatait is negatívan befolyásolja. A szakember határozottan állítja, az elidegenített gyerek részéről érkező visszautasítások, illetve becsmérlő szavak ellenére a gyerekért folytatott küzdelmet nem szabad feladni, még akkor sem, ha a nehéz helyzetben lévő szülő nem tehet mást, mint továbbra is „keresi” a gyermekét. 

Tudni kell, hogy ezekben az esetekben a gyerek az egyikük pártjára állt, és az állítások hitelességét nem kérdőjelezi meg, hiába próbálja a szülő bizonyítani a saját igazát. Fontos azonban, hogy a szülő a gyerek bántó szavai ellenére se vegye fel a másik fél viselkedését, és ő se kezdje el a másikat befeketíteni. Lazsádi Csilla úgy véli, egy válás önmagában nem jár feltétlenül traumatizáló hatással a gyerekre, ha a szülők jól kezelik a helyzetet. A gyerek számára a legfontosabb, hogy védett maradjon a szülői kapcsolat. Tudnia kell, hogy a szüleinek a párkapcsolata romlott meg, de az ő viszonya a két féllel nem változik. A mindennapokban gyakori, hogy annak ellenére, hogy megromlott a párkapcsolatuk, a felek a gyerek érdekeire hivatkozva mégis együtt maradnak, hogy teljes családban nőjön fel. Családon belül is lehet egy gyerek két szoba között hírvivő, és óriási terhet jelent a gyereknek az, hogy ő tartja össze a szülőket. Neki nem dolga összetartani a családot. És bármekkora ellenszenvet is érez az egyik szülő a másik iránt a jelenben, a gyereknek tudnia kell, hogy egykor ő szeretet gyümölcseként fogant meg, és a szülei szeretetben várták őt – mutatott rá a szociálpszichológus. 

Hogy mi lehet az oka annak, hogy valaki tudatosan egykori társa ellen hangolja a közös gyerekeket, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a gyerekek megszakítsák a másik féllel a kapcsolatot, dr. Láday Noémi pszichiáter úgy véli, bizonyos esetekben előfordulhat, hogy az illető személyiségzavarral küszködő egyén. Viszont ahhoz, hogy felállítsák ezt a diagnózist, messze nem elegendő egy-egy félórás-órás beszélgetés vele, mint amit sok esetben a bíróság elrendel, hanem hónapok vagy akár évek szükségesek hozzá. A személyiségzavaros egyén általában jól el tudja hitetni a környezetével, hogy vele minden rendben van, nincsen betegségtudata. Viszont amikor valaki azt állítja, hogy körülötte mindenki rossz, csupán ő cselekszik helyesen, az már nagy felkiáltójel a szakemberek 

#1 Dr.BauerBela

A szavak is fájnak – Így ne okozz velük sérülést

 

A szavak is fájnak – Így ne okozz velük sérülést

A lelki bántalmazás csak annyiban különbözik a fizikaitól, hogy nem a test viseli a nyomait.

De kezdjük az elején. Amikor megszületik egy baba, tündéri, elbűvölő. Csakhogy ez az 50 centis kis tünemény néha próbára teszi a szülei türelmét, mert hosszú-hosszú percekig, sőt akár órákig is képes sírni, pontosabban időnként torkaszakadtából üvölteni. Vannak felnőttek, akiknek a bántalmazói attitűdjük már ilyenkor megnyilvánul, akik a babasírástól olyan önkívületi állapotba kerülnek, hogy mindenféle ocsmány megjegyzéssel illetik a kisbabát, esetleg fenyegetik, nemritkán rázzák, rángatják, dobálják. Mintha komolyan elhinnék, hogy a baba azért sír, hogy őket idegesítse, vagy az ő életüket nehezítse.

Bár a babák a szavakat még nem értik, a hangsúlyra, a gesztikulációra, a nem verbális jelzésekre viszont annál érzékenyebben reagálnak. Ha valaki már egy kisbabát is képes bántó megjegyzésekkel illetni, ez sok esetben akkorra sem változik, mire a gyerek érti a beszédet.

A feszültség, a tehetetlenség kezelése

Szülőként számtalanszor találkozunk a türelmünket próbára tevő helyzetekkel: a különböző életkorú és személyiségű gyerekekkel való együttélés eltérő nehézségekkel jár együtt. Minden szülőben feszültséget okoz az órákig síró baba és az ezzel néha együtt járó tehetetlenség érzése, csak az nem mindegy, hogy ki miként kezeli ezt. Vannak felnőttek, akiket a dackorszak hisztijei, az ellenkezések hoznak ki a béketűrésükből, más szülők a gyerek iskolai teljesítményére helyeznek olyan észszerűtlenül nagy hangsúlyt, hogy akkor kezdik a gyereket szidalmazni, amikor az nem tud az elvárásuknak megfelelni. Lényegtelen, hogy melyik szülőből mikor és miért jön elő ez a fajta agresszió, fontos tudni és beszélni arról, hogy mekkora károkat okoz ez a gyereklélekben.

A gyerek magáról alkotott képét a szavaink is formálják

Sok gyerekhez, mire már ismeri a szavak jelentését, jelzők és megjegyzések egész változatos sora nő hozzá. De míg a felnőttek számára ezek a negatív megjegyzések csupán pillanatnyi feszültséglevezető eszközök, addig a gyerek életének hosszú távra ható, az énképét meghatározó részévé válnak. Egy olyan gyerek, akit szavakkal állandóan kritizálnak, lealacsonyítanak, ne szépítsünk, nem sérül kevésbé, mint akit fizikailag bántalmaznak. Sőt gyakran a környezet sokkal elnézőbb a verbális bántalmazással szemben, ezért sokkal kevésbé kapnak segítséget az ilyen módon bántalmazott gyerekek. Pedig ezek a szóbeli pofonok ugyanúgy fájnak, és ugyanannyit ártanak a gyerekléleknek, mint a fizikai bántalmazás.

A szülő mint tükör – amit te tartasz a gyerekednek, abba jó belenézni?

Amikor megszületik egy gyerek, nem tud magáról és a világról semmit. Az énképét és a világképét a szülei formálják, és ez óriási felelősséggel jár. Tükrök vagyunk az ő szemében, rajtunk keresztül látja magát: amilyennek a szülő látja őt, amilyen jelzőkkel illeti, abból alakul ki az, hogy ő mit gondol saját magáról. Természetesen a viselkedését is befolyásolja. Ha valakit állandóan szerencsétlennek titulálnak, annyira erősödik majd a szorongása, hogy ez valóban ügyetlenebbé teszi. Akit rossznak mondanak, elkezd annak megfelelően viselkedni.

A gyerek nem kérdőjelez meg

A gyerekek nem csak azért kiszolgáltatottak, mert nem tudnak gondoskodni magukról. A saját magukról alkotott képük is ki van szolgáltatva a szüleiknek. A gyerekek, akiket szapulnak, kritizálnak, megaláznak és negatívan minősítenek, elhisznek mindent a szüleiknek. Elhiszik, mert kiskorukban még nincs más választásuk. Akkor még annyira rá vannak utalva a szüleikre, hogy muszáj őket jónak látni. Olyannyira szükségük van rájuk, hogy nem kérdőjelezhetik meg az igazukat, a jó szándékukat. Az életük függ a szülőktől, nem engedhetik meg maguknak, hogy kétségbe vonják a szavaikat. Ha ez a szülő éppen azt mondja, hogy ő szerencsétlen, buta, rossz, hibás, selejtes, akkor abban igaza van, véli a gyerek.

Jelzők és minősítések

Ha egy gyereket a szülője torzan lát, negatívan, annak az egész életét kísérni fogják a szülők által használt jelzők és minősítések, nem élheti át, hogy ő szerethető, csodálatra méltó, hogy benne gyönyörködnek ‒ de ne menjünk ilyen messzire, még csak azt sem érezheti soha, hogy elégedettek vele. A későbbiekben állandóan megkérdőjelezi saját magát, állandó önkritikára ítélik a szülei. A fájdalmat okozó szavak beégnek a bőre alá. Elkezdenek önálló életet élni, méregként terjednek a lelkében, fájnak, véreznek és bántanak. A szavak után évekkel, évtizedekkel később is.

A verbálisan bántalmazott gyerekek nagy részének jellemzően fogalma sincs, éppen mit tett rosszul, mivel váltotta ki a rá zúduló „jelzőáradatot”. 

A viselkedését vagy a személyiségét minősíted?

Jellemzően nem a viselkedését kritizálják, amivel még esetleg talán tudna is mit kezdeni, hanem a személyiségét. Mivel a szavakkal történő bántás a szülő számára inkább feszültséglevezető eszköz, ezért nagyon gyakran köze sincs a gyerek viselkedéséhez. Semmilyen következtetést nem tud tehát levonni arra vonatkozólag, hogy mit tett rosszul, mit tehet másképp legközelebb, hogyan kerülhetné el az újabb támadást. Kétféleképp szoktak reagálni ezért a szóbeli bántásra. A gyerekek egy része „magáévá teszi” az őt ért vádakat, olyanná válik, ahogy ezek a jelzők leírják, ezzel legalább valamiféle értelmet ad az egész helyzetnek.

Okot, értelmet keresni – gyakran hiába

A gyereknek akármilyen rossz, ha bántják, egy fokkal könnyebb, ha valamiféle értelmet láthat a viselkedése és a bántások között. Ha talál ok-okozati összefüggést. Ha elkezd a vádaknak megfelelően viselkedni, tudja, hogy bántás lesz a vége, de legalább érti, hogy miért bántják. Ezzel is segíti magát abban a gyermeki törekvésben, hogy a szülőjét jónak lássa. A másik reakció, ha megpróbál a lehető legészrevétlenebb maradni. Megpróbál lábujjhegyen járni, minél halkabb lenni, minél láthatatlanabb. Sok szülőnek ez kevesebb problémát okoz, hiszen fel sem tűnik.

A csend is jelzés

De a gyerek ilyenkor valójában halálosan fél, és az észrevétlenségével csak magát védi. Ettől még sóvárogva vágyik rá, hogy észrevegyék, hogy hozzászóljanak, hogy beszéljenek vele, róla, mégis azt tartja biztonságosabbnak, ha némán és rezzenéstelenül meghúzódik. Sóvárogva vágyik ő is arra, hogy kiereszthesse a hangját, hogy ugrálhasson, hogy felé forduljanak, de nem meri felhívni magára a figyelmet. Túl kockázatos. Ha már feltesznek egy kérdést, görcsbe rándul az egész teste, hiszen előre tudja, hogy bármit válaszol, úgyis rossz lesz. Egy észrevétlen gyerek lehet kényelmes a szülőknek, a pedagógusoknak, de muszáj észrevennünk, hogy egy ilyen gyerek nagy bajban van, és retteg.

A fájdalom megmarad

Jó lenne, ha minden felnőtt belegondolna abba, hogy ami számára nem egyéb, mint indulat/feszültséglevezetés, az a másikban éppen egy életre szóló nyomot hagyhat, és éveken, évtizedeken keresztül cipelheti a fájdalmát ezeknek a nyomoknak. Arra is hajlamosak olykor a felnőttek, hogy az indulataikat a gyengébbeken éljék ki, akik védtelenek, tehetetlenek ezzel szemben. Az erősebbeken nem merik. Csak éppen belegondolni nem sokan szeretnek abba, hogy ami nekik egy indulat/feszültséglevezetés, az éppen a másikban egy életre szóló nyomot hagyhat, éveken, évtizedeken keresztül cipelheti a fájdalmát ezeknek a nyomoknak.

Senki nem tökéletes

Mindenkivel előfordulhat persze, hogy életkörülményei, személyes problémái, pszichés állapota miatt úgy érzi, nincs ereje, türelme, nem tud olyan szülő lenni, amilyen szeretne, ilyenkor mindenképp kérjen segítséget. Legyen bizonyos időközönként gyerekek nélkül, töltődjön fel. Ha pedig lelki problémái vannak, kérjen szakmai segítséget, ezáltal megmentheti a gyerekeivel való kapcsolatát.

Megőrizhető a méltóság?

Olyan jó lenne, ha senki nem érezné magát jogosultnak arra, hogy egy másik ember méltóságába tiporjon. Olyan jó lenne, ha felmérnénk szülőként, hogy pusztán szavakkal a gyereknek egy életre a bőre alá égetjük a fájdalmat, amit többévnyi kőkemény lelki munkával lehet csak valamelyest enyhíteni. Olyan jó lenne, ha minden gyerek olyan közegbe születhetne, ahol gyönyörködnek benne, ahol felfedezik az egyéniségét, és őt csodálva engedik azt kibontakozni. Ezt minden gyerek megérdemli, kivétel nélkül. Minden gyerek méltó a szülei csodálatára, minden gyerek méltó arra, hogy kivételesnek, gyöngyszemnek érezhesse magát. Ez nem kérdés. 

Minden gyerek szerethető – de nem mindegyik láthatja magát ilyennek

A kérdés sokszor inkább az, hogy van-e olyan felnőtt a környezetében, aki kellőképpen érzékeny ahhoz, hogy a gyerek különlegességét észrevegye.

Annak a gyereknek, akit nem látnak szerethetőnek, akinek a szépségét és a kivételességét nem veszik észre, sérül az énképe. Éppen ezért kellene zéró toleranciának lenni a gyerekbántalmazás verbális és mindenféle formájával szemben. Senki nem engedhetné meg magának, sem senki másnak, hogy visszaéljen a gyerek kiszolgáltatottságával. Hiszen aki visszaél egy gyerek feletti hatalmával, az nem méltó arra, hogy a gyerek felett hatalma legyen.

#1 Dr.BauerBela

2021. október 11., hétfő