Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

2021. szeptember 29., szerda


 

#1 Dr.BauerBela

HÁLÁTLAN GYEREK VAGY MÉRGEZŐ SZÜLŐK

Hálátlan gyerekek vagy mérgező szülők?


Ennek tisztázására Seth Meyers és Preston Ni klinikai pszichológusok írását hívjuk segítségül, akik segíthetnek abban, hogy különbséget tegyünk a hálátlan gyermekek és azok között, akik mérgező szülők áldozatai lettek.
A két klinikai szakpszichológus sorra veszi, hogyan tehetik tönkre gyermekeik életét a mérgező szülők cselekedetei.  Ennek az írásnak a megállapításait felhasználva próbáljuk körbejárni ezt a meglehetősen bonyolult és nagyon érzékeny témakört.

Természetesen sohasem szabad elfelejteni, hogy a gyermeknevelés nem könnyű dolog és senkinek sincs joga ítélkezni a másik felett. Mindnyájan követünk el hibákat, mindenkinek van rossz napja vagy rossz hete. Ettől még nem leszünk mérgező szülők. A szülők által néha elkövetett hibák és a mérgező szülők nem megfelelő viselkedése között meglehetősen vékony a határ.

Írásunk célja nem a megbélyegzés, hanem az, hogy felfedezzük, megértsük és szükség esetén korrigáljuk magunkban azokat a cselekedeteket, amik a mérgező szülőkre jellemzőek.

Cikkünk azoknak és azokért szól, akik mindenáron el akarják kerülni, hogy ártsanak gyermekük mentális fejlődésének.


Mik lehetnek ezek a káros, toxikus helyzetek?

A mérgező szülők számára az érzelmi támadás a szeretet és a figyelem szinonimája.

A család mindennapi működésében kulcsszeret játszik a szülő vagy szülők éppen aktuális hangulata.
Az ilyen gyerekek állandó félelemben élnek. Az ilyen típusú mérgező szülők gyakran megsértődnek, ha kedves cselekedeteiket gyanakvóan kezelik a gyerekek.
Gyakran hangzik el a mondat: Mindent megtettem érted, és még mindig hálátlan vagy.

Mérgező családokban a szülők megosztják felelősségüket gyermekeikkel. Mivel saját hibáikért nem vállalják a felelősséget, ezért részben vagy egészben áttolják azt gyermekükre. A gyermek úgy érezheti, hogy például apja kifejezetten az ő rossz viselkedése miatt iszik. Azért, hogy meg tudjon nyugodni.

Később a tizenévesek olyan helyzetekbe kerülnek, amelyek valójában felnőtt botrányok, felnőtt helyzetek. Kénytelenek meghallgatni a felnőttek bonyolult élethelyzeteit, az ő cipőjükben járni, vigasztalni őket. De sajnos ezekben az esetekben a gyermekeknek nincs joguk véleményt nyilvánítani. A szülők nem kíváncsiak a gyerek véleményére, gondolataira. Csupán „box-falak”, akiken levezetik a feszültségüket.

A nárcisztikus szülők elvárják, hogy gyermekeik a legmagasabb színvonalon teljesítsenek, viszont a gyermek minden eredményét természetesnek veszik. Amennyiben mégsem teljesít maximálisan, akkor megvető megjegyzéseket tesznek, amelyek tönkretehetik a gyermekek életét, hiszen azt erősítik bennük, hogy csalódást okoznak a szüleiknek.

Egészséges családokban a szülők segítenek gyermekeiknek kirepülni és élni a saját életüket.  A mérgező szülők soha nem akarják elengedni gyermekeiket és mindig felhívják a figyelmet arra, hogy a ház, a pénz és az ételek mind az ő eredményeik, ezeket mind nekik köszönhetik a gyerekek. Pedig ahogyan Goethe mondja „gyökereket és szárnyakat” kell adnunk gyermekeinknek. A mérgező szülők – ennél a képnél maradva – bebetonozzák  a gyermekeik gyökereit, így még ha kinőtek is a szárnyaik, képtelenek lesznek repülni.


Mit akarnak valójában a mérgező szülők? 

Azt akarják, hogy engedelmes gyermekeik mellettük maradjanak. Számukra nem létezik a gyermekük számára magánélet, személyes tér, valami, ami csak a gyermeké, ahova vissza tud vonulni a szónak elsősorban a mentális és nem feltétlenül fizikai értelmében.

Ha a gyermek megpróbálja korlátozni a személyes területéhez való hozzáférést, a szülők bizalmatlansággal vádolják őket. Ez a fajta viselkedés nem szűnik meg akkor sem, ha a gyerekek felnőnek és saját családot alapítanak. Állandó „érzelmi-pórázon” tartják a gyermekeiket. Az önbizalmat romboló kérdések ugyanúgy megérkeznek, mintha még gyerekek lennének:
Miért nem mostad el azt a csészét?  vagy Miért pazaroltál pénzt arra a szemétre? Az ilyen szülők nem tartják tiszteletben gyermekeik életét és személyes döntéseit.


Hogyan lehet kezelni a mérgező szülőket?

Aki élt már mérgező kapcsolatban, legyen az párkapcsolat vagy szülő-gyerek kapcsolat az tudja, hogy nem könnyű megszabadulni a mérgező légkörtől. Ennek ellenére a szakemberek olyan tippekkel álltak elő, amelyek segítenek megvédeni személyes határainkat és mindeközben megmenteni a kapcsolatot is.

Először a következő tényekkel kell tisztában lennünk:

Nem tudjuk megváltoztatni a múltat.

A toxikus kapcsolat olyan, mint egy krónikus betegség - szinte lehetetlen gyógyítani, ezért meg kell próbálni elkerülni a szövődményeket. Minden embernek megvannak a maga jogai és igényei, amelyek miatt nem kell szégyenkeznie.

Íme néhány gondolat, hogy tartsuk távol magunkat a toxikus kapcsolattól:

  • Élj a saját házadban és legyenek saját szabályaid!
  • Ne vegyél részt a rokonok, mások problémáinak megoldásában!
  • Korlátozd a saját otthonodhoz való hozzáférést mások számára!
  • Szerezz saját tapasztalatot, és hagyd figyelmen kívül amikor a szüleid elmondják, hogy ők ezt „jobban tudják”!
  • Kezeld te magad a saját erőforrásaidat: pénzt, időt és erőfeszítést.
  • Helyezd személyes érdekeidet a szüleid érdekei elé.
  • Rendkívül fontos a határok meghúzása. A gyerekeknek ki kell venniük a részt szüleik életéből és fordítva, de a határok betartásával.

 

#1 Dr.BauerBela

HÁLÁTLAN GYEREKA JÓLÉT ÁRA

 Hálátlan kölkök – a jólét ára

Az anyaság a szó szoros értelmében nem egy kifizetődő dolog, ezt tudjuk. Majd valamikor húsz év múlva, ha látod, hogy életképes és boldog a gyermekedd, abból talán közvetve lemérheted munkád gyümölcsét. De vannak minősített esetek, amikor minden igyekezeted és jóindulatod ellenére csak a pofonokat kapod. Az egyik ilyen eset: a tinédzser.

Jeffrey Froh professzor kutatása szerint, ha minden nap, tréningszerűen összeszedjük, leírjuk, mi az, amiért hálásak vagyunk, egyre elégedettebbek leszünk az életünkkel, és egyre boldogabbak is leszünk. Kivéve a tinédzsereket, ugyanis ők immunisak erre az egyszerű lelkigyakorlatra, és pontosan ugyanolyan elégedetlenek és boldogtalanok maradnak, mint előtte voltak. Ok, nekik papírjuk van arról, hogy soha semmi ne legyen elég jó, és hálátlanok legyenek. De mi a helyzet a többi gyerekkel?

  • A szülők kétharmada úgy látja, hogy a gyerekét elrontotta.
  • Az emberek 80%-a szerint a mai gyerekek sokkal inkább el vannak rontva, mint 10-15 évvel ezelőtt.

Hogy mit értenek azon, hogy „el vannak rontva”?

Többnyire úgy értik, hogy el vannak kényeztetve. A társas viselkedésük leginkább egy zsarnokéhoz hasonlít. Nem bírják az élet megpróbáltatásait elviselni, kiborulnak, hamar feladják a céljaikat, képtelenek várni. Semmi sem elég jó nekik, mindig többet és többet akarnak, mégsem elégedettek, vagy hálásak. Hiányzik belőlük az empátia, csak önmagukkal vannak elfoglalva.

Teszt:

Az alábbiak szinte minden óvodásra jellemzőek. Ha a már iskolás gyermeked, és még mindig rutinszerűen űzi őket, akkor érdemes újratervezned a nevelési gyakorlatodat.

  1. NEM! – Mi történik, ha valamire nemet mondasz? El tudja viselni, ha nem is könnyű, vagy még mindig balhézik miatta?
  2. ÉN!ÉN!ÉN! – Csak magára tud gondolni, úgy viselkedik, mintha az egész világ körülötte forogna? Képtelen mások szemszögét megérteni, érzéseikkel, szükségleteikkel empatizálni?
  3. KELL! – Mindent meg akar kapni, viszont soha nem elégedett? Amint valamihez hozzájutott, máris a következő kívánsága miatt gyötör?
  4. MOST! - Mindent azonnal akar? Képtelen késleltetni a vágyait?

Amikor a szeretetet nem figyelemben, minőségi időben, és feltétel nélküli elfogadásban mérjük, hanem a kívánságok azonnali teljesítésében, mindennemű és rangú frusztráció totális elkerülésében – akkor bizony lehet, hogy kicsi, később nagy zsarnokot nevelünk, aki majd minden pillanatban azt bizonyítja, hogy felesleges volt a befektetett energia.

Nézzük részletesebben, hogyan készül az elrontott, hálátlan gyerek:


  1. Nincsenek korlátok a nevelésben. Ha mindent szabad, ha a gyerek minden késztetése gond nélkül érvényesülni tud, az a hiedelemmel ellentétben bizonytalanságot, szorongást okoz. Ezt valamiképpen ellensúlyoznia kell: ha a szüleim nem mondják meg, hogy mit szabad és mit nem, akkor majd megmondom én! S miután korán megtanultam, hogy ez a világ rendje, később is mindig ragaszkodom ehhez a forgatókönyvhöz. Legyen meg az én akaratom!
  1. Agyonféltés, a bizalom hiánya. Ne mássz fel a mászókára, mert leesel! Vedd fel még ezt a négy pulcsit, mert megfázol. Persze, kihúzlak a bajból századszorra is. Így nem lehet megtanulni, mi a döntéseimnek a következménye, hogyan tudok felelősséget vállalni azért, ha rossz irányba indultam. Nem tudok épp megfelelő kockázatot vállalni, és nem tudom elviselni azt sem, ha épp a magam kárán kéne tanuljak.
  1. Vágyak azonnali kielégítése. Nem csak anyagi szinten. A játékbolt teljes tartalmán túl, ott hever az az érzés is, hogy én vagyok a világ közepe, és minden azért van, hogy engem szolgáljon. Persze, oda megyünk kirándulni, ahová te akarod, csak ne hisztizz már. A késleltetést, a frusztráció elviselését, mások szempontjainak figyelembe vételét is tanulni kell. De nem így.
  1. Mindeközben sehol a valódi figyelem, sehol a minőségi idő, a közös játékok, az empátia, és az az érzés, hogy én én vagyok, és pont úgy vagyok jó, ahogy vagyok.

A gyerek természeténél fogva mindent elvesz, amit adunk. Ezért nem lehet őt hibáztatni. A korlátot ebben a szülő szabhatja. S mivel ’hálisten nincsenek „természetes” korlátok, ezért kénytelenek vagyunk mesterségesen felállítani azokat. Könnyebb azt mondani: ez van, ezt eszed, ha tényleg nincsen más. Munkára bírni a gyereket, ha tényleg szükség van minden kézre a földeken. Abbahagyni a szoptatást, mert jön a következő gyerek. De ma tele a hűtő, egy nő annyi gyereket szül, amennyit szeretne, a házimunkát elvégezzük akkor is, ha a gyerek nem segít bele. Van, amikor nem üres a frázis: bezzeg az én időmben...

 

#1 Dr.BauerBela

2021. szeptember 28., kedd

KÉTNEMÜSG


 

#1 Dr.BauerBela

KÉTNEMÜSÉG

#1 Dr.BauerBela

A hisztigéptől a királylányig – avagy a leggyakoribb gyerektípusok

 

A hisztigéptől a királylányig – avagy a leggyakoribb gyerektípusok

Királylány, hisztigép, okoskodó, talpraesett, őszinte, és még sorolhatnánk a jellemző vonásokat. Összeállításunkat az életből szedtük, és bár nem érdemes komolyan venni, igyekeztünk olyanokat írni, amilyenekkel a mindennapi életben mégiscsak találkozhatunk.

Nem vagyunk egyformák, ahogy a gyerekek sem. Próbáltunk típusokat összeállítani, de természetesen a felsorolt gyerektípusok nincsenek kőbe vésve, és a lista korántsem teljes. Ellenben lesz olyan, akire több típus is illik majd…

Királylány
Édes, tündibündi, eljátszik, bájosan mosolyog, gyakran „nem is e világban él”. Sokszor csak akkor látod napközben, ha ebédhez szólítod, egyébként nagyjából a hangjából tudod, hogy még „megvan”. Kedvenc foglalatossága a babázás: öltözteti, vetkőzteti, a haját fésüli, és közben beszél hozzájuk. Ez a típus nagyon kreatív, a babáival olyan történeteket játszik el, amelyekből egy egész mesekönyvet meg lehetne írni.


Az iskolában is a toll a királylány, a ceruza a királyfi és a radír a királylányka – meg is van a család. Ha megkérdezed, mi szeretne lenni nagykorában, a válasz: királylány. Sokat énekel, táncol, és naponta többször átöltözik. Jó barátságban van a tükörrel, és néha anya sminkszereit is kipróbálja. Szereti a rózsaszín kütyüket, a szobája fala, sőt még a bútor is ilyen. Gyakran baldachinos ágyban alszik, királylányos ágyneműben, és alig fér el a saját ágyán a sok plüssállattól és babától.

Hisztigép
Ha kell, ha nem, üvölt. Minden kell neki, és ha nem kapja meg, amit akar, őrült pánik lesz úrrá rajta. Toporzékol, levegőt sem vesz, annyira hergeli magát, még a szemét is becsukja. Csak akkor nyitja ki, ha megkapta a vágyott dolgot, akkor viszont egy másodperc alatt múlik el minden hasfájása. Még az sem zökkenti ki a szerepéből, ha próbálod elviccelni a dolgot, és próbálsz mást felajánlani, vagy egyáltalán nekiállni elmagyarázni, hogy azt most miért nem.


Az időzítések nagymestere: csak olyan helyen csinálja a banzájt, ahol tutira nem fogsz nekiállni kiosztani, mert sokan vannak. Kiharcol mindent, mert tudja: kártyával nem lehet mindent megvenni, így a csendet és a nyugalmat sem. Még mielőtt azt gondolnád, hogy ez a típus csak lányban létezik, tévedsz! A fiúk is tudnak – néha még nagyobbat is – alakítani, nemcsak lány társaik.

Koravén/okoska
A felnőtt-társaságot kedveli, ha jön a vendégsereg, odaül közéjük, és mindenbe beleszól, ha tudja, ha nem. Fontoskodik, mindig tudja a tutit. Minden társát kiosztja, csak ő tudhatja, mindenki más maximum sejtheti a dolgokat. Minden parázs vitát ő rendez le, ő az osztálybizalmi vagy a gyerekek szószólója.


Nincs olyan dolog, amiről ne tudna, viszont olyan sincs, aki nála jobban meg tudná oldani. Nagyon büszke magára minden tisztázott feladat után, és gyakran hangoztatja, hogy neki köszönhető. Belőlük lesznek a legjobb főnökök. Sokan szeretnének ilyet, ugye?

Idegesítő/piszkálódó/rossz fej
Minden lében kanál, mindenre kíváncsi. Még ki sem nyitod az ajtót, ő már a konyhád közepén áll, és kérdezgeti, hogy mi micsoda. Nem hagy élni, ő száll be elsőnek az autóba, és ő száll ki először. Mindent szeret tudni, és beleüti az orrát a nagyok dolgába. Sokszor jobban is tud mindent mindenkinél – előbb szerzel tudomást tőle a szomszéd néni új szeretőjéről, mint az egész utca összevetve. Mindig siet, futva közlekedik, és egy percig sem tud egy helyben ülni. Még az ebédet is futtában fogyasztja, így sosem lesznek súlyproblémái, hiszen az elfogyasztott falatot abban a pillanatban le is mozogja magáról.


Laikus számára onnan is felismerhető, hogy a bevásárlóközpont összes során végigrohan, sosem időz sokat, maximum addig, amíg felméri a terepet. Gyakran piszkálódik, például csak úgy ad egy „tockost” másoknak, vagy elszedi a labdát, amivel másik tíz játszik, majd miután tudja, hogy rosszat csinált, nem megvigasztal, hanem azt kéri, hogy adják vissza neki. Finoman fogalmazva: általában nem a társaság kedvence.

Szégyenlős/anyámasszony katonája
Csak az anyukája szoknyája mellől hajlandó kikukucskálni, kommunikálni viszont senkivel nem szokott. Gyakran azt sem tudjuk, hogy milyen a hangja, pedig jó ideje ismerjük. Már korán alkalmazza a „hallgatni arany” mondást, pedig az ilyen gyerekek egyáltalán nem butuskák, sokkal többet tudnak, mint azt gondolnánk. Csak hát: néma gyereknek anyja se érti… Barátságokat is nehezebben kötnek, mert ők a gyerekek társaságában is nehezen oldódnak fel.


Ha mégis megszólalnak, szégyenlősen lehajtják a fejüket, és megijednek a saját hangjuktól, sőt el is pirulnak. Gyakran célpontjai a nagyszájú és agresszív gyerekeknek, akik előszeretettel szívatják őket, tudván, hogy zavarba jönnek, sőt még el is sírják magukat – viszont kontrázni biztosan nem fognak. Belőlük kétségkívül nem lesznek véleményvezérek, de van rá példa, hogy felnőttkorukra mégis kommunikatív személyekké válnak.

Társaság középpontja/talpraesett/jó fej
Ők azok, akikért él-hal a közösség: mindig tudják, hogyan vonzzák maguk köré a gyereksereget. Viccesek, kedvesek, mindig van egy használható ötletük, többnyire őszinték: ami a szívükön, a szájukon, de nem bántóak. Az oviban mindenki nevét és jelét már az első nap tudják, és velük a beszoktatásnál sincs semmi probléma.


Az összes szülinapi zsúrra és pizsipartira hivatalosak, mindenki az ő társaságukat keresi. Minden huncutságban benne vannak, és nagyon jól érzik magukat ebben a szerepben. Minden helyzetet jól kezelnek, mindenre tudnak megoldást, és a többiek általában vakon követik őket.

Nagyszájú/agresszív
Igazi hangadók a csoportban, akiktől tartani kell. Ők azok, akik minden ok és magyarázat nélkül püfölik a társukat, visszabeszélnek a nevelőknek, és idejük nagy részét vagy a sarokban töltik, vagy büntetésből szemetet szednek. Ám őket ez sem rettenti el a következő vadulástól. Előszeretettel bántják a kisebbet és a gyengébbet.


Az udvaron üvöltve rohangálnak, és minden útjukba kerülő tárgyat páros lábbal a holdig rúgják, még akkor is, ha látják, hogy azzal éppen valaki más játszik. Sőt, akkor leginkább! Az ilyen gyerekek szülei sosem értik, hogy miért mindig az ő gyerekükre panaszkodik a nevelő, amikor az olyan, mint a kis angyal: „Ez is csak pikkel ránk!” – mondogatják.

Sportgyerek/futballfan
Már kiskorában C. Ronaldo-mezben feszít, és lábszárvédőt visel még az iskolában is. Az apuka általában megszállott focirajongó, aki már csak annak a hírére, hogy gyereke lesz, lázasan készül focistát faragni belőle. Gyakran meccslátogatásokkal töltik a hétvégét, és a szobájában biztosan találsz dedikált mezt. Ezek a gyerekek az iskolatáska mellé focit visznek magukkal, és a szünetben is a bogyót fejelgetik, ha nincs társuk, a falnak.


Ezek a gyerekek a délutánjukat biztosan edzésen töltik, ahol egyetlen szurkolótáborként apuka csápol a kispad közelében. Az összes focista és külföldi egyesület nevét kívülről fújja, és a bajnokság eredményeit is bármikor megkérdezheted tőle.

#1 Dr.BauerBela

2021. szeptember 26., vasárnap

Mit tegyünk, ha a gyerek elkeseredett?

 

Pisti nagy gonddal, nyelvét kidugva, óvatosan próbál az általa épített várra rátenni még egy kockát, ám az összedől. Pisti elkeseredésében a földhöz vágja a kezében maradt kockát, és belerúg a vár romjaiba.

A pedagógus odasiet hozzá, hogy leállítsa:

– Pisti, juj, ezt nem szabad!

– Utálom!

– Mit utálsz, Pisti?

– Utálom ezt a kockát, meg a várat! Nekem semmi nem sikerül!

Ön hogyan folytatná ezt a párbeszédet? Megvigasztalná? Biztatná? Elterelné a figyelmét? Megpróbálná megérteni, miért mondja azt, amit? Pontosan hogyan tenné ezt? Mit mondana?

Mi történt itt? A gyermek egy átélt cselekménysort kudarcként könyvelt el, és általános következtetést vont le belőle. Egy (vagy két) összedőlt várból hirtelen a „semmi nem sikerül” nézőpontra jutott, amivel egy elég negatív történetet hozott létre.

Ha egy gyermek folyamatosan korlátozó történeteket hall arról, hogy ő milyen, és a különböző helyzetekben hogyan kellene viselkednie („akkor pakold el, Pisti, ne hisztizz, még a végén megütsz valakit! Örülnöd kellene, hogy egyáltalán te uralod az egész kockakészletet! Más hozzá sem fér már egy jó ideje”) vagy éreznie („ó, lárifári, ez semmiség, Pisti, ne sírj itt nekem!”), akkor olyan megküzdési stratégiákat kezd kiépíteni, amelyek azon alapulnak, hogy nem bízik meg a saját képességeiben az új kihívásokkal szemben, és lehet, többet meg sem próbálkozik a vár építésével.

Minden egyes címke olyan, mint egy szuggesztió, s ha egy gyermek gyakran hallja azt, hogy ő egy rosszcsont, hamarosan el is fogja hinni ezt magáról. Önmagunkkal kapcsolatos szemléletünk egész életünket alapvetően meghatározza, így például azt is, hogy sikerül-e olyan emberré válnunk, amilyenné szeretnénk, és hogy elérjük-e kitűzött céljainkat. Az, hogy felnőttként mit gondolunk magunkról, nagyban függ tehát attól, hogy mit hallottunk szüleinktől, pedagógusainktól, dajkáinktól.

Lehet-e egyenlő a viselkedés a teljes emberrel? Azt kell mondjuk, hogy nem. A kettőt válasszuk külön minden esetben! Nincsen rossz gyerek, csak rossz magatartás. Nincsen jó gyerek, csak jó magatartás. A viselkedés az csak viselkedés, nem maga a gyerek. Ha ezt megértjük, kevesebb determináló címkézést fogunk használni.

Mivel a gyermekbe könnyedén ivódnak be a felnőttek szavai, ezért segít, ha a negatív narratívák helyett egy másikat hozunk létre. Vezessük rá őket arra, hogy egy új, nagyobb és többértelmű képet alkothassanak magukról és a világról, helyezzük perspektivikus távlatba az aktuális problémát.

Visszatérve Pisti példájára, a felnőtt használhatna egy olyan támogató nyelvet, amely segít neki megérteni a cselekedete és az érzései mögött álló okokat. Vezessük rá arra, vajon miért érez így, ahelyett hogy megmondanánk neki, hogyan kellene éreznie:

– Pisti, mi a baj? – fordul a felnőtt a gyermekhez, mellé guggol, és a szemébe néz.

– Utálom! – a felnőtt figyelmesen hallgat egy kicsit, majd így szól:

– Úgy látom, nagyon dühös vagy. Jól gondolom?

– Utálom ezt a kockát meg a várat!

– Miért utálod a kockát meg a várat?

– Mert összedőlt!

– Összedőlt a vár. Mit gondolsz, miért dőlt össze?

– Nem tudom.

– Mit csináltál, mielőtt összedőlt volna?

– Már éppen az utolsó kockát tettem volna fel rá. Nekem semmi nem sikerül!

– Értem, tehát az összes kocka várként állt már, csak egyetlen kocka zavarta meg, igaz?

– Igen.

– A múltkor is láttalak várat építeni, akkor nem dőlt össze. Jól emlékszem?

– Igen, de az kisebb volt.

– Az egy kisebb vár volt, és az szépen sikerült, ugye?

– Igen.

– Aha, szóval néha sikerül várat építened?

– Igen, néha sikerül.

– Szóval, most mi történt, amikor ez a vár összedőlt?

– Sírtam. Már majdnem készen volt!

– Tehát szomorú voltál, mert majdnem felépült a vár. Szerinted mit tehetnél legközelebb, ha megint várat építesz?

– Lehetne egy kicsit kisebb.

– Olyan kicsi, mint amit múltkor építettél?

– Nem, annál nagyobb.

– Szerintem ez jó megoldásnak tűnik. Mit csinálhatnál még?

– Talán Petivel építhetnénk együtt, és ő közben meg tudná fogni, hogy ne dőljön el.

– Ez az ötlet nagyon tetszik nekem! Peti is szeret építeni?

– Igen.

– Szóval, legközelebb kérdezd meg tőle, szeretne-e veled építeni! Rendben?

– Igen.

Ebben a párbeszédben, a felnőtt kommunikációjában tetten érhetők a figyelem és empátia jegyei:

  • az érdeklődésre utaló testi megnyilvánulások: az odafordulás és a szemkontaktus;
  • a másik mondanivalóját követő megnyilvánulások: bátorítások, nyitott kérdések, figyelmes csend;
  • a visszajelzések: az érzelmek és tartalom tükrözése, összegző visszajelzése
#1 Dr.BauerBela

Az elkeseredett gyerek elszökik otthonról: mit tehet a szülő, hogy ne történjen baj?

Az elkeseredett gyerek elszökik otthonról: mit tehet a szülő, hogy ne történjen baj?

 

Mindig borzalmas hallani, ha egy gyerek rosszul érzi magát az iskolában. Ha frusztrálja a közeg és vívódik az eredményei miatt. Az viszont szinte sokkoló gondolat, hogy vannak gyerekek, akik olyan szinten nem tudnak megbirkózni a rájuk nehezedő nyomással, hogy egyetlen megoldásnak azt látják, hogy elszökjenek otthonról. Felfoghatatlan, hogy 2020-ban még megtörténhet ez, hiszen az élet minden területén egyre nyitottabban próbálunk kommunikálni a minket érő stresszről. Úgy tűnik a gyerekek és a tinik helyzete még mindig kevés figyelmet kap, ezért amikor tudomást szereztem róla, hogy egy 14 éves budapesti fiú elszökött otthonról azért, mert nem sikerült a felvételi vizsgája, felkerestem Vancsura Petra pszichológust a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány munkatársát, hogy együtt megfejtsük, hogyan tárhatják fel, és enyhíthetik a szülők a gyerekükre nehezedő nyomást.

 

Fotó: Rexfeatures

Mi okozza a legnagyobb frusztrációt a gyerekekben iskola idő alatt?
Nagyon sok minden. A tanulással kapcsolatos elvárások, megfelelési kényszer, teljesítménykényszer, amibe bele helyezik a szülők és a tanárok a gyerekeket. Van egy elég erőteljes teljesítménynyomás, mivel az oktatás felépítésének fontos mozzanata, hogy a tananyag számonkérhető is legyen és nem feltétlenül a tapasztalati tanulás kerül előtérbe, hanem a lexikális tudás, amit sok esetben sokkal szorongatóbb a gyerekek számára visszaadni.
Másrészt az iskolában kialakuló kapcsolatok is okozhatnak frusztrációt a gyerekekben. Ez lehet a tanár-diák viszony. Ha egy ilyen helyzet áll fenn, akkor nem biztos, hogy konfliktusmentes tud lenni a helyzet. Lehet, hogy nem illik össze a tanár és a diák, vagy valamelyiküknek otthoni problémái vannak. Esetleg a gyereknek magatartásproblémái vannak, ami a tanár munkáját megnehezíti. Könnyen kialakulhat, hogy ezáltal valaki az osztály ˝rossz gyerekévé˝ válik, és mindig őt hibáztatja a tanár, ez pedig plusz frusztrációt eredményez.
De a barátkozás is gondot okoz sok gyereknek. Hogyan kell egy szociális térben mozogni. Fontos ezeknek a helyzeteknek az átbeszélése. Mert van, akinek már az stressz, hogy egy iskolában, egy osztályban jelen kell lennie. Emellett megjelenhet a bántalmazás is, akár az iskolai térben, akár az online térben.

A tanárok sok esetben kommunikálják a szülők felé, hogy probléma van a gyerekükkel?
Elég sok visszajelzés érkezik a magatartással és szorgalommal kapcsolatban is. Ha egy tanár figyelmes és van lehetősége jól megismerni a gyerekeket, akkor nagyon könnyen tud visszajelzést kapni a szülő. Az viszont nem biztos, hogy a megfelelő formában, az is lehet, hogy csak egy beírás formájában, esetleg behívja a szülőt a tanár.

Miből következtethet arra egy tanár, hogy baj van a gyerekkel?

Kétféle dologból. Vagy abból, hogy kifejezetten visszahúzódó vagy pedig nagyon reaktív. Az utóbbi sokkal jobban zavarja az osztályt általában és sokkal gyakrabban is jelzi a tanár, hogy van vele valamilyen magatartásbeli probléma. Akik például szorongó, visszahúzódó típusok, azokat nehezebben veszik észre. Mivel az ő munkájukat nem zavarja, így sokszor fel sem tűnik nekik, hogy megváltozott a gyerek viselkedése vagy a hangulata.

Azt is el tudom képzelni, hogy sok esetben otthon nem kommunikálja a gyerek, ha baj van. Akkor milyen jelekből lehet észrevenni?

Jellemző például a visszahúzódás, ha a egy gyerek nem igazán elégedett a teljesítményével. Azt is szoktam tanácsolni a szülőknek, hogy próbálják elképzelni saját magukat. Amikor ők diákok voltak. Vagy akár valamilyen paralel helyzetet hozni. Például az ő munkájukban, ha folyamatosan jelzést kapnak arról, hogy nem jól teljesítenek, akkor ők hogyan reagálnak rá. Mert lehet visszahúzódás, de lehet ingerlékenység, folyamatos frusztráció is a reakció. Lehet, hogy dühkitörésszerű tünetei vannak. Amikor apróságok miatt borul ki valaki, sokszor nem is gondolják, hogy mi minden van a háttérben. Az is lehet, hogy aggasztani kezdi a jövője, de az is lehet, hogy a rossz jegyek éppen az ellenkezőjét váltják ki, és a motivációját veszti el. Figyelmetlen lesz, nem törődik a tanulással, nem csinálja meg a házit.

Hogyan tudja úgy motiválni a szülő a gyereket a tanulásra, hogy azt ne érezze nyomásnak? De a motiváció hiánya is probléma. Hol az egyensúly?
Igen, ez egy nagyon trükkös dolog. Már önmagában az is, hogy a szülőnek mi a fontos. Itt is lehet az, hogy egy olyan típusú szülőről van szó, akinek nagyon fontos a tanulás és emiatt nagy nyomást helyez a gyerekére, és már szinte a szülő motivációja veszi el a gyerek motivációját. Ez átcsaphat egy olyan formába, amikor a gyerek már nem találja meg a saját belső motivációit, mivel elnyomja azt a megfelelni vágyás. Ez a későbbiekben mindenképp nagy problémákat okoz. De van az a szülő is, aki nem tart ott, hogy ideje, energiája vagy ötlete legyen arra, hogyan tudná motiválni a gyerekét.
Nagyon fontos, hogy hogyan sajátítja el a gyerek a kudarcot. Tovább tud-e lépni, el tudja-e fogadni, szeretne-e újra próbálkozni, fel tudja-e ismerni, hogy több lehetősége van, hogy megvalósítson valamit. Fontos, hogy ebben, hogyan támogatja a szülő.
Próbáljanak meg beszélgetni arró, hogy mi a célja és hogyan szeretné azt elérni. Aztán pedig, ha kitalált valamilyen motivációs rendszert, abban pedig legyen következetes. Hogy mi az, amit közösen el szeretnének érni. Akár egy jó jegy, egy jó eredmény, fejlődés, sikeres felvételi, stb. A célt mindig ki kell jelölni és a gyerekkel közösen végigvenni a lépéseket. Így sokkal könnyebb számára is a megvalósítás, mintha csak annyi instrukciót kapna, hogy viselkedj jól, vagy tanulj jól! Abban nincs megfogalmazva, hogy ez mit jelent. Viszont, ha le vannak fektetve a szabályok, lépésről lépésre lehet ellenőrizni azokat, és minden kis lépés sikerélmény lehet. Fontos a dicséret is. Szóbeli elismerés vagy akár egy apró ajándék formájában.

Gyakran titkoljak el a gyerekek a jegyeiket?
Ez abszolút a szülő gyerek kapcsolatán múlik. Érdemes a szülőnek elgondolkozni azon, hogy ha nem mondja el a gyerek a jegyeit, vajon miért nem teszi? Fél a reakciótól vagy szégyelli a teljesítményét? A szülő nem megfelelően reagált korábban így a gyerek el akarja kerülni azt a helyzetet? A gyerekeknek kamaszkorig a legfontosabb személy az életükben a szülő, ők a viszonyítási pontok, akiknek nem akarnak csalódást okozni. Sok szülő mondja, hogy neki mindegy milyen jegyet hoz haza a gyerek, közben lehet, hogy ő maga sem tudatosítja, hogyan reagál egy-egy rosszabb jegyre, amiből a gyerek érzi, hogy ez most nem tetszik neki, és legközelebb már nem biztos, hogy elmondja. Vannak olyan gyerekek, akik nem reagálnak ennyire érzékenyen, mert lehet hogy más területen is érzékelik a szülő elismerését (pl. sport), de sajnos sokszor valamilyen teljesítmény alapján értékelik a gyerekeket és dícsérik meg a szülők, vagy mutatják ki a szeretetüket.

  

#1 Dr.BauerBela

2021. szeptember 25., szombat

erysipeloid


 

#1 Dr.BauerBela

A legkorábbi gyermekkori emlékek két és fél éves kortól kezdődhetnek

 

A legkorábbi gyermekkori emlékek két és fél éves kortól kezdődhetnek

Ez a cikk 102 napja frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Két és fél éves kor az az időszak, amelytől az emberek fel tudják idézni legkorábbi emlékeiket - állapította meg egy kanadai kutatás.

A Memory című tudományos folyóiratban közzétett tanulmány egy teljes évvel korábbra teszi a legkorábbi emlékek felidézését az eddig készült tanulmányok megállapításaihoz képest.

Az új-fundlandi Memorial Egyetem kutatóinak tanulmánya 21 évet ölel fel.

Amikor a legkorábbi emlékünk megjelenik, az inkább egy mozgókép, nem pedig egyetlen nyugalmi emlék. Erről számol be sok ember, amikor megkérdezik legkorábbi gyermekkori emlékéről" - idézte Carole Petersont, a tanulmány vezető szerzőjét a Phys.org. tudományos ismeretterjesztő hírportál.

Peterson több mint 20 éve kutatja az emlékezetet, főként a gyermekek és a felnőttek képességét arra, hogy felidézzék legkorábbi éveiket. Az új kutatásában a gyermekkori amnéziáról készült 10 korábbi tanulmányát vizsgálta felül, valamint az 1999 óta általa közzétett és nem publikált tudományos adatokat elemezte. A kutatásoknak 992 résztvevője volt, és 679 gyermeknek az emlékeit vetették össze szüleik visszaemlékezésivel.

Az eredmények azt mutatták, hogy a gyerekek legkorábbi emlékezete korábbról ered, mint ahogyan azt ők gondolják, a szülők pedig ezt megerősítették.

Egyik korábbi kutatásában Peterson a legkorábbi emlékeiket felidéző gyerekeket kettő, illetve nyolc év elteltével megkérte, hogy idézzék fel ugyanezt az emléket. Ezekben a későbbi beszélgetésekben a gyerekek azt későbbre tették.


Forrás: Shutterstock

"Nyolc évvel később sokan úgy vélték, hogy egy teljes évvel idősebbek voltak. Ahogy a gyermek idősebbé válik, későbbre tolja azt, hogy hány éves volt a lekorábbi emlékei idején" - magyarázta a kutató, aki szerint ennek az oka az úgynevezett teleszkóphatás.

Amikor régen történteket idézel fel, olyan mintha lencsén keresztül néznéd. Minél távolabbi az emlék, ez a teleszkóphatás arra késztet, hogy közelebb lásd azt" - magyarázta a kutató.

Az összes korábbi adat elemzése egyértelműen bizonyítja, hogy az emberek jóval több dolgot képeseket előhívni koragyermekkorukból és jóval korábbi időszakra emlékeznek, mint ahogyan azt gondolják, és viszonylag könnyű segíteni nekik abban, hogy előhívják ezeket az emlékeket - tette hozzá.

(Phys.org/MTI)

#1 Dr.BauerBela

2021. szeptember 24., péntek

IMPETIGO -LYAGOS FORMA


 

#1 Dr.BauerBela

 Ranschburg: a szülő feladata, hogy a kezdettől becsapja a gyerekét Gy. A. kérdések:Gy. A. 2010. szeptember 23. 16:34, utolsó frissítés: 16:34 A gyerekpszichológus a szülői felelősségről, a hiperaktív és a "félénk" gyerekekről és arról mesél, hogyan válik a dacos háromévesből a legkonformistább hatéves. Az ősszel újraindult Mesterkurzus-sorozat keretében három előadást is tartott Erdélyben Ranschburg Jenő, az egyik legismertebb magyarországi gyerekpszichológus. A népszerű gyereknevelési tanácsadó könyvek szerzőjével Marosvásárhelyen beszélgettünk. Sok szülőnek okoz gyötrődést, hogy hogyan lehet “elég jó szülőnek” lenni. Vannak, akik inkább ösztönösen cselekszenek, vannak, akik sokat hozzáolvasnak. Mi lehet a középút? Örülök, hogy az “elég jó szülő” kifejezést használta. Ez ugyanis egy nagyszerű amerikai pszichológustól származik, Bettelheimnek hívták – nem él már. Azt mondta – és én egyetértek vele –, hogy tökéletes szülő nincs. Hál' Istennek, mondom zárójelben, mert a tökéletességet az életben az ember rosszul viseli, az ember a hibáival, erényeivel, gyengéivel olyan igazi. Az “elég jó szülő” szülő azt jelenti, hogy mindent nem csinálhatok nagyszerűen, hogy egyet tudok igazán: szívből szeretni, és azt jelzem a gyerekemnek, hogy a hibáiddal együtt szeretlek téged, és te a hibáimmal együtt szeress engem. Látszólag borzasztó egyszerű ez, a valóságban nagyon nehéz. Főként az első gyereknél nagyon nehéz ez, mert mindenki tele van aggodalommal. Olvashat ezer könyvet, készülhet rá éjjel-nappal, és mégis, amikor azt a három kilós csomagot először kézbe veszi, rádöbben, hogy az milyen kicsi, esetlen, törékeny – hozzáteszem, csak látszólag. De ezekkel a félelmekkel és szorongásokkal meg kell küzdeni, és ebben a legtöbb segítséget a szülő a gyerektől kapja meg. Megint csak zárójelben mondom, hogy az első gyerek meg is fizeti az árát annak, hogy azt a két ijedt emberkét szülővé neveli. Ezért az első szülöttnek a karaktere is más szokott lenni, mint a másodszorra, harmadszorra születő gyerekeké, ahol már ott van a szülőben az a jó értelemben vett biztonság, magabiztosság, ami igazán fontos, ami segít abban, hogy a gyerek is magabiztos legyen, ne szorongjon, ne küzdjön gátlásokkal. Az első szülött gyerekeknél sokkal gyakrabban találkozunk ilyen magatartásproblémákkal, mint a második, harmadik gyerek esetében. Nem kaptam olyan feladatot, hogy mindenkit arra beszéljek rá, hogy ne álljon meg egynél, mégis ötven év múltán az a tapasztalatom, azért is érdemes a másodikba és a harmadikba is belevágni, mert ugyan nehezebb az élet, de a szülőség sokkal jobban megy már. Tisztában vannak-e a szülők azzal a felelősséggel, ami a gyerekneveléssel jár? Azt kell, hogy mondjam, hogy ez rettenetesen egyedi. Vannak esetek, amikor még túlzottan is. Nekem az az érzésem, hogy most divattá kezd válni, hogy a felelősség nagyon nagy, hogy ezt a felelősséget egy modern embernek nem kell feltétlenül vállalnia. És az Egyesült Államokban már egyesülete van azoknak a házaspároknak, akik azt deklarálják, hogy egy házaspár nagyon boldogan élhet gyerek nélkül is, sőt, gyerek nélkül sokkal boldogabban élhet, hiszen a felelősség olyan nagy, hogy ebben a modern világban nem érdemes vállalni. Én úgy gondolom, hogy a felelősség valóban nagy, úgy gondolom, hogy beszélni kell róla, ne érje meglepetésként a fiatalokat, hogy nem fáklyásmenet szülőnek lenni. Ebben rengeteg gond, teher, probléma van. Az embernek számos dologról le kell mondania, például a gyermek életének első évében akár a nyugodt éjszakai alvásról is, és azzal együtt van valami olyan utánozhatatlan szépség a szülői szerepben, amit nem lehet szavakba önteni, amit át kell élni. Azt hiszem, ez a természet, vagy, ha úgy tetszik, a Jóisten csapdája, hogy megnehezíti az életünket, ugyanakkor boldogabbá is teszi. Nem rak-e időnként maga a társadalom túl nagy felelősséget a szülők, elsősorban az anya vállára a gyereknevelés kapcsán? Ha a gyerekkel problémák vannak, esetleg agresszív vagy hiperaktív, a szülők rögtön saját kudarcként élik meg... Én nem így látom. Nagyon gyakran azt látom, hogy a szülő, aki kudarcként éli meg a gyerekével való kapcsolatát, mert a gyerek karaktere nem olyan, amilyennek ő szeretné, megkönnyebbül akkor, amikor a gyerek megkapja a hiperaktív bélyeget. Mert ez a stempli, amit rátesznek a gyerekre, bizonyos értelemben felmenti a szülőt: “Hát kérem, beteg a gyerekem, én nem tehetek róla” – és a stempli révén megpróbál kibújni a felelősség alól. Nagyon enyhén fogalmazva is azt kell mondanom, hogy Magyarországon is sokkal, de sokkal több a hiperaktívnak minősített gyerek, mint ahány gyerek valójában hiperaktív. Egyáltalán mi is az, hogy hiperaktív? Ez ugye a legdivatosabb diagnózis a mai gyermekkori magatartási zavarok körében, de nagyon nehéz válaszolni a kérdésre. Erre azt szoktam mondani, hogy egy lusta vén oroszlán nézőpontjából, aki egy árnyékos fa tövében a legyeket hessegeti, minden gepárd hiperaktív. És erre nagyon oda kell figyelni, mert egy gepárd magatartás ugyan egy nagyon mozgékony magatartás, de nem hiperaktív. És ha azt a tényt, hogy a gyermek mozgékony, hiperaktivitásnak minősítjük, mert minket zavar, nem tudjuk követni, mert nehézkessé válik a kontroll felette, akkor rettenetes nagy hibát követünk el. Ha már a gepárd mániámnál tartunk, a gepárddal kapcsolatosan azt tudni kell, hogy 110 kilométeres sebességgel tud futni óránként. Csakhogy ez akkor igaz, ha ott fut előtte a zsákmányállat, amit utol akar érni. A gepárd hasonlat a gyerekek esetében akkor jó, ha tudjuk, hogy gondoskodni kell arról a célról, amit a gyereknek el kell érnie, mert ha nem gondoskodunk, akkor nem fog 110 kilométerrel futni. Ha egy gepárdot betesznek egy állatkerti kifutóba, ott 30 kilométerrel szalad, mert a nyuszit, amivel etetik, 30 kilométerrel is megfogja. Ha mi megtaláljuk a gepárdjainkat, akkor segítenünk kell nekik, hogy szükségük legyen arra a sebességre, aminek elérésére képesek. Amikor egy gyerek nem úgy viselkedik, ahogy “kellene”, gyakran azt halljuk, hogy neveletlen. Honnan tudjuk, hogy valójában "neveletlen" a gyermekünk? Én nem sokat tudok kezdeni ezzel a “neveletlen” szóval. Nagy általánosságban azt tudom mondani rá, hogy minden társadalomban van egy viselkedési illemkódex. Néhol ezek merevek, évszázados hagyományok élnek, másutt ezek fellazulnak, nehezebben értelmezhetők. A felnövő, fiatal generáció mindig lazítani akarja ezeket a megkövesedett viselkedési eljárásokat. Az öregedő emberek, mi, az én generációm szereti neveletlennek nevezni azokat a gyerekeket, akik az udvarias köszönést, a megfelelő tiszteletadást, és folytathatnám a sort, nem nyújtják úgy, ahogy azt az ember elvárná. A mai gyerekek valóban nem feltétlenül nyújtják úgy, mi meg túl merevek vagyunk. Én a magam részéről egyáltalán nem sértődöm meg, ha nekem sziával köszön egy gyerek, miközben a másik hetvenéves azt mondja, hogy nekem úgy kell köszönni, hogy “Kezét csókolom, Lajos bácsi”, máskülönben neveletlen a gyerek. Én meg meg vagyok elégedve, és azt köszönöm vissza, hogy “Szia, öregem, hogy vagy?”. Ez tényleg nézőpont kérdése, de van még egy lélektani szempontból nagyon fontos aspektus. Vannak gyermekek, akik bizonyos idegen szituációban nem tudnak megnyilatkozni. Egy olyan köszönés-centrikus világban, mint a miénk, mindig lehúzzák a keresztvizet azokról a gyerekekről, akik belépnek egy idegen világba és nem köszönnek, vagy nem szólalnak meg, nem kommunikálnak. Az anyuka zavarba jön, rettenetesen tart ezektől a helyzetektől, mert úgy véli, őt teszik azért felelőssé, mert neveletlen a gyermeke. Ez úgy szokott zajlani, – az olvasók biztosan tudják –, hogy megyek a négy éves félénk kislányommal az utcán, és szembe jön az Olga néni, odasúgom a gyermekemnek, hogy “te, jön az Olga néni, szépen hangosan tessék köszönni” és amikor odaér az Olga néni, megszorítom a gyerek kezét, hogy most, és akkor a gyerek lehajtja a fejét és sunnyog valamit. A szülő halálosan szégyelli magát, az Olga néni pedig azt terjeszti, hogy milyen neveletlen ez a gyerek. Pedig itt egy nagyon sajátos gyerektípussal találkozunk, akit a mindennapi életben félénk gyereknek szoktak nevezni. Pedig én úgy érzem, itt félénkségről szó sincs, hanem egészen másról. Szabad-e mondani, hogy miről? Természetesen! Nagyon sokat foglalkoztam az utóbbi időben ezekkel az úgynevezett félénk gyerekekkel, és nem félénkséggel találkoztam az esetükben, hanem egy különleges érzékenységgel. Egy olyan érzékenységgel, hogy egy időegységen belül sokkal több inger éri őket, mint másokat. És ezt a rengeteg ingert képtelenek kellőképpen feldolgozni, ezért visszahúzódnak előle. Például, ha vendégségbe megyek egy ilyen 5-6 éves gyerekkel, belép a szobába, ahol még sohasem járt, körülnéz. Azt látja, hogy a szobában, a sarokban ott van egy heverő, két fotel, ül rajta két bácsi, az egyiknek bajusza van. Ott van két néni, az egyik kezében ott van egy kötés, a sarokban van egy zongora… És akkor szépen köszön. Bemutatkozik, megkérdezik, hova jár iskolába, elmondja a kötelező versikét, mindenki nagyon meg van elégedve, anyuka kihúzza magát: ez egy jól nevelt gyerek. Belép a „félénk gyerek” ugyanebbe a helyzetbe, ezerszer több inger éri. Megérzi az atmoszférát, ami a helyiségből árad, észreveszi, hogy a mennyezeten, fent a sarokban ott van egy pók, ami lehet, hogy hetek óta ott szövögeti a hálóját és a kutya sem vette észre, de ő észrevette. A rengeteg inger elől vissza kell húzódnia. Behúzza a csápjait – én így szoktam fogalmazni – és már nem köszön. Legfeljebb leszegett fejjel morog valamit és ott marad az anyu, aki egyik lábáról a másikra állva azt mondja: “félénk ez a gyerek” – pedig akkora pofont adna neki szíve szerint, hogy már megint szégyenben hagyta őt. Ezek a félénk gyerekek általában tehetséges gyerekek. Van használati utasításom is velük kapcsolatban. Kidolgoztam egy, talán túl erős kifejezés, hogy “modellt”: vigyázni kell arra, hogy az ilyen gyerek fokozatosan kerüljön új ingerhelyzetekbe. Az nem működik, hogy őt ugyanúgy bedobom egy új ingerhelyzetbe, mint másokat. Ha például ezt a gyereket meghívják egy iskolatárs születésnapi bulijára, akkor a szülő gondoskodjon arról, hogy ez a gyerek legalább egy órával hamarabb legyen ott, mint a többiek, mert ha kettesben van ott a házigazdával, akkor elkezd feloldódni, mire összejön a ricsaj. De ha a ricsajba kerül bele, megoldhatatlan helyzet lesz számára, és akkor a gyereket egykettőre haza kell vinni, mert félrehúzódik, nem képes beleolvadni a közösségbe. A szülőnek a fokozatosságról kell gondoskodnia, ha azt akarja, hogy a gyerek közösségi lényként éljen, hogy jól érezze magát a többiek között, de sohasem lesz annyira szociábilis, mint a többiek. Ilyennek kell szeretni, mert rengeteg csodát tud adni cserébe a szülőnek, ha az oda tud figyelni rá. Mikor jelentkezik először a gyerekeknél az empátia? Ez inkább egy tanult vagy velünk született képesség? Az empátia, mint pszichológiai képesség, veleszületett. Egész pontosan nem is tudjuk, mikortól, de ha nagyon odafigyelünk, két éves kortól már bizonyos jelekkel találkozni szoktunk. Annak ellenére, hogy sajnos vannak gyerekek, akik ennél a csonka, kezdeti állapotnál lezárnak, és nem fejlődnek tovább. Miközben az adottság arra, hogy érezni tudjam, amit más érez, hogy azt az élményt éljem át, ami más emberben zajlik le – mert az empátiánál nemcsak arról van szó, hogy tudom, a másik ember mit érez, mert ez is egy speciális pszichológiai jelenség, de érzem is, amit ő érez – ennek van egy nagyon intenzív tanulási aspektusa. Ha öt-hat éves korban ez nincs jelen, akkor már tapasztalataim szerint komoly gondot okoz, hogy a későbbiekben mennyire lesz fejlett ez a halálosan fontos emberi képesség. A kisgyerekkorban tapasztalható dackorszakot követően hat-hét éves korukra a gyerekek lesznek a legnagyobb konformisták. Hogyan következik be ez a váltás, és miért? Ez nagyon érdekes kérdés, csak hadd szögezzem le, hogy a hat-hétéves kor nem közvetlenül a dackorszak után következik, mert a dackorszak a második és harmadik életév között van. Nagyon sok szülőnél tapasztalom, hogy a négy-öt éves gyerek hisztijét dackorszaknak minősíti, holott, ahogy az angolok mondják, ez a “rettenetes harmadik év” a második évtől a harmadik évig terjedő időszak. Ha jól alakul a gyermek szocializációja, a harmadik életév után a dackorszaknak el kell múlnia. A dackorszakban a gyermek felméri, hogy a frissen felfedezett énje mekkora akciórádiusszal rendelkezik, és hol ütközik a körülötte lévő felnőttek hasonló énjével. Ez harmadik évre tisztázódik, és a harmadik év végére nagyjából egy többé-kevésbé stabil távolság alakul ki a gyermek és a szülő akciórádiuszai tekintetében, és ez a távolság egészen a serdülőkorig fenn is marad. A harmadik és a hatodik életév közötti időszaknak nem ez a jelenség a legfőbb üzenete, hanem sokkal inkább a felettes én, a szuperegó kialakulása. Vagyis a fiúgyermek azonosulása az apával, a maszkulin és feminin szerepek kialakulása, vagyis az “én kislány vagyok”, “én kisfiú vagyok”. Ez elvezet aztán a hatéves korban valóban fellelhető konformitáshoz. Nagyon jól látja a kérdező, hogy a hatéves gyerek fantasztikusan konformista. A hatéves gyerek számára a felnőttek szabályrendszere szent és sérthetetlen. Szeretném megjegyezni, hogy naponta százszor megszegik, természetesen – hát ezek a normális gyerekek. De eszükbe nem jut, hogy kétségbe vonják ezeknek a normáknak és szabályoknak a helyességét. Az úgy tökéletes, csak ők a tökéletlenek, akik ezt természetesen naponta ezerszer megszegik. Ez ahhoz kell, hogy létrejöjjön az az erős, stabil én, ami alól tíz éves korban megpróbálnak kibújni. Ez vezet el a serdülőkor fantasztikus konfliktusrendszeréhez, és az egész mögött meghúzódik az a csodálatos fejlődési ív, amitől mindig megrendülök: nekem, a szülőnek az a feladatom, hogy kezdettől becsapjam a gyerekemet. Nem félvén attól, hogy megszólnak, nekünk be kell csapnunk a gyerekeinket, el kell hitetnünk velük, hogy amit akarunk, főként morális és érték vonatkozásban, azt ők akarják. Pedig én akarom, csak bebújtam a bőrébe. A serdülő pedig lebuktat minket. Rájön arra, hogy ezt nem is ő akarja, hanem az anyu és az apu ott a fejében. Ettől akar megszabadulni, ez a serdülőkori konfliktus lényege, és ennek a sikere tud elvezetni egy valóban autonóm személyiség kialakulásához a serdülőkor végére. Bár zárójelben azért azt megjegyzem, hogy tökéletesen megszabadulni a szülői felettes éntől nem lehet, a szülő egész életében küszködik vele, és ez így helyes, hiszen az ember az egyéni kicsi életében évszázados múltat hordoz, és ebben benne van az a szülői felettes én, amivel vagdalkozik serdülőkorában, és aztán ápolgatja élete végéig. - a Transindex.ro portálról

#1 Dr.BauerBela

2021. szeptember 23., csütörtök

ZABOLA


 

#1 Dr.BauerBela

ALBINIZMUS


 

#1 Dr.BauerBela

 

A veszélyeztetett terhes

Ír

A helybéli magyar pedagógusok emlékezete szerint is először nyílik esély arra a kisjenői és a Körös-közi magyar gyerekeknek, hogy az általános iskola elvégzése után is anyanyelvükön tanuljanak tovább saját városukban, illetve a szülőfalujukhoz közel (vagy legalábbis közelebb, mint Aradon).

A 2008–2009-es tanévre ugyanis magyar osztályt terveznek az eddig kizárólag román tannyelvű Kisjenői Iskolacsoportban, a tagozaton szakközépiskolai képzést nyújtanának kereskedelem szakon.

A kilencedikbe felvételizők számítógépes helyosztásának első szakaszában 8 tanuló már bekerült ebbe az osztályba; szabad még 20 hely, de legalább 7 jelentkezőre van még szükség, hogy elindíthassák az osztályt. Az illetékesek elismerték, hogy nem volt megfelelő a hírverés (érzékeltetésül:  az oktatási minisztérium kisebbségi oktatásért felelős vezérigazgatója, Matekovits Mihály is lapunk internetes oldalán egy hozzászólásban hívta fel a figyelmünket a kisjenői magyar osztályra), de hozzá kell tenni, hogy a szak sem eléggé vonzó a diákok számára. Más kérdés, hogy talán mégsem ezen a portálon kellene toborozni az osztályba a diákokat.

Matekovits Mihály elmondta, hogy az előző évek tapasztalata, és a Körös-vidéki magyar családok igénye alapján kérvényezték a magyar osztály indítását. Simonyifalváról, Nagyzerindről, vagy Ágyáról kevesen választották a magyar nyelvű továbbtanulást Aradon a Csiky Gergely Iskolacsoportban, és vagy a család szerényebb anyagi helyzete, vagy a nagy távolság, vagy az alacsonyabb követelmények miatt a kisjenői román iskolák mellett döntöttek. Idén például Zerinden 10-en, Kisjenőben (Erdőhegyen) 9-en, Ágyán 3-an végeztek magyar tagozaton, de a Csikyt egy sem választotta közülük. „Van hét magyar végzős, akik még sehova nem jutottak be, őket kellene megtalálnunk, és meggyőznünk – folytatta Matekovits Mihály. – Ha minimális létszámmal is, de el kell indítanunk az osztályt, különben elvész az a nyolc diák is, aki már beiratkozott. Az igazság az, hogy tényleg nem volt reklámja, talán emiatt is jelentkeztek csak ennyien.”

Bíró Margit a Kisjenőhöz tartozó Erdőhegy általános iskolájának magyartagozat-vezetője (ez egyébként nem az Iskolacsoport, hanem a Mihai Veliciu Középiskola fennhatósága alá tartozik). „Tényleg, ha az újság korábban írta volna, biztos többen tudtak volna róla – mondta. – De hozzátartozik, hogy a kereskedelem nem túl vonzó. A diákok többsége az elektrotechnikát, vagy valamilyen más, hogy úgy mondjam, fiús szakot választott.”

Az iskola vezetősége támogatja a magyar osztályt, annál is inkább, mert nagyon sok magyar gyerek jár oda, és nem mindegyik beszéli jól a román nyelvet, emiatt lemaradnak társaiktól. „Minden évfolyamon szinte egy osztályra való magyar gyerek van a román osztályokban” – fogalmazott Bíró Margit. A vezetőséget ezért is meglepte, hogy nem teltek meg a helyek „első nekifutásra”.

Hogy kik lennének a tanárok? Bíró Margit szerint vannak magyar anyanyelvű pedagógusok a román tagozaton, Matekovits Mihály hozzátette, hogy „ott az erdőhegyi iskola magyar tanári kara”, és eleinte az se lenne baj, ha a szakképzést román nyelven kapnák a diákok, csak az a lényeg, hogy elinduljon az osztály, ha már lehetőség van rá.

A felvételi (a számítógépes helyosztás) második szakaszában július 8-ig kell leadniuk jelentkezéseiket a nyolcadikosoknak. Érdeklődni lehet a Kisjenői Iskolacsoportban, az Állomás utca 33. szám alatt, vagy a 0257/350-592-es telefonszámon.        #1 Dr.BauerBela

2021. szeptember 22., szerda

moquio betegség


 

#1 Dr.BauerBela

Segítség, táborozik a gyerek! Hogy engedjem el?

 

Segítség, táborozik a gyerek! Hogy engedjem el?

 

édesanya katasztrófaként éli meg, amikor csemetéje akár egy napra is elmegy otthonról. Ez a hozzáállás sok gyerek életét megkeseríti. Minden szülőnek meg kell tanulnia „elengedni” a gyerekét; meg kell ugyanis érteni, hogy nem csak az ő szárnyai alatt lehet biztonságban.

A szünidő alatt

Az iskolai szünetben hatványozottan jelentkezik a probléma, mert az anyukáknak is dolgozniuk kell. A vakáció két és fél hónapjára nem könnyű mindenkinek megfelelő megoldást találnia a gyerekek elhelyezésére. Erre találták ki a nyári táborokat. Sokan választják a bejárós táborokat, mert akkor legalább az estéket otthon tölti a gyerek. Kisiskoláskortól viszont érdemes kipróbálni a bentlakásos vakációzási lehetőségeket.

Nem kell izgulni, a közösségi szocializáció, bizony, jó dolog

Sok anyukában itt indul be a vészcsengő. Biztonságban lesz a gyerek? Mi van, ha baleset éri? Mit fog enni? Hol fog aludni? És egyáltalán: lehetséges, hogy más is tud vigyázni rá?

Íme, néhány jó tanács, hogyan ne légy paramama:
A tábor előtt beszéljétek át, mit szeretne csinálni a csemetéd a szünidőben, milyen igényei vannak. Ma már rengeteg tematikus tábor közül választhattok a katonaitól kezdve a lovas táboron át a dróntáborig. Csekkoljátok a tábor honlapját, vegyétek fel a kapcsolatot a táborszervezőkkel. A közösségi oldalakon kövessétek a hozzászólásokat. Érdemes körülnézni az ismeretségi körben, hátha sikerül beszervezni egy társat is. Mert, lássuk be, ha már elengeditek, akkor jobb egy baráttal, barátnővel, akivel együtt könnyebb a távollét.

 

Akár dróntáborba is beírathatod a gyereket /Fotó: People Team

Ilyen táborok vannak

A vidéki táborok díjszabása általában kedvezőbb a budapestiekénél, de ugyanazt a komplexitást nem mindegyik tudja nyújtani. A PEOPLE TEAM új generációs kecskeméti táborai idén 10 témacsomagot és 30 témát kínálnak a 7–17 év közötti célcsoportnak. Az egyhetes táborok napközis és bentlakásos változatban is elérhetők, ennek függvényében változik az ár, amely a napi háromszori étkezést, a korlátlan gyümölcs- és zöldségfogyasztást, a rengeteg programot és a szükséges felszereléseket, alapanyagokat egyaránt tartalmazza. Ide kattintva lehet többet megtudni a PT nyári táborairól, mindezt három egyhetes turnusban,

július 25–31.,

augusztus 1–7.

és augusztus 8–14. között,

a kecskeméti Neumann János Egyetem campusán.

A Summer Camp angol nyelvű nyári gyermektáborokat azzal a céllal hozták létre, hogy a gyerekek angoltanulását élvezetessé és hatékonnyá tegyék, miközben önmagukat is jobban megismerik, elsajátítják és használják az érzelmeik megértéséhez és kezeléséhez szükséges képességeket, valamint fejlődik kritikai és kreatív gondolkodásuk. A napközis táborba 10–14 év közötti gyerekeket várnak, a helyszíne Budapest II. kerülete. Az ötnapos angoltábor ára 60 ezer forint fejenként; a díj tartalmazza a napi háromszori étkezést és a táborban használt eszközök költségét.

A Balatoni kalandtáborban programok széles választéka várja a 7–16 éves résztvevőket: ilyenek a kincsvadászat, az íjászat, a katasztrófahelyzet elhárítás, az óriáslabirintus, az erőpróbák, a látogatás a Csibész tanyára, a számháború, a sátorkészítés, a falusi akadálypálya, a tábortűz vagy az éjszakai bátorságpróba. A hatnapos ottalvós nyári tábor díja 65 ezer forint / fő, ez tartalmazza a szálláson felül az étkezéseket, a belépőjegyeket és az alapanyagokat.

 

A táborokban rengeteg program várja az iskolásokat /Fotó: People Team

A tábor előtt erre figyelj!

Készítsd fel a gyereket a táborozásra: fontos, hogy megfogadja a táboroztatók utasításait, és főleg, hogy vigyázzon saját magára. Közösen pakoljátok be a bőröndöt. Legyen minden napra elég fehérnemű, póló – de lehet 2-3 nappal többre is tervezni. Hidegebb időre is készüljetek, mert mindig vannak esősebb napok. De azért itt sem szabad eszetlenül túlzásba esni: nem kell egy hétre hat pulcsi. Viszont ne felejtsük otthon a kedvenc kispárnát vagy plüssállatot.

Készüljünk fel mi is!

Nem csak a gyerekeknek kell felkészülniük a nyaralásra, a szülőknek sem árt megfogadni néhány tanácsot. Bizony sok gyerek táborozását maguk a szülők rontják el. Ne zaklassuk a gyereket kétóránként telefonhívásokkal. Ez most nem rólunk szól. Mi sem szeretnénk, ha nyaralás közben valaki folyton azzal piszkálna, hogy van-e nálunk zsebkendő, vagy megettük-e az ebédet. Beszéljünk meg egy időpontot – naponta vagy minden másnap –, amikor telefonálunk. A beszélgetéskor hagyjuk, hogy ő mesélje el az élményeit. Ha két perc után belesírunk a telefonba, akkor garantáltan oda a jókedv. A táborvezetőket sem kell naponta hívni, hogy éppen hol jár a gyerek – higgyük el, ha bármi baj van, mi leszünk az elsők, akit értesítenek. Az meg végképp a legrosszabb megoldás, ha kocsiba ülünk, és elrohanunk a gyerekért, mert elesett focizás közben. 

Senki sem fog éhen halni

Sok édesanya azt gondolja, hogy a főztje nélkül nem tud létezni a gyerek. Egy bentlakásos táborban alap a teljes ellátás. A különböző ételallergiákat is figyelembe veszik, már amennyiben ezt előre jelzik nekik. A legprofibb táborok korlátlan zöldség- és gyümölcsfogyasztásra is lehetőséget adnak. Ne érkezzünk a táborba egyheti hideg élelemmel. (A házi fasírt meg az almás lepény garantáltan nem fog elfogyni.) Ha elfoglaltuk a szállást, búcsúzzunk el. Hagyjuk, hogy a gyerek maga fedezze fel a helyet, és ismerkedjen a többi táborozóval.

 

A táborokban a gyerek teljes ellátást kapnak, sok zöldséggel, gyümölccsel /Fotó: People Team

Csak lazán

Egy nyaraláson mindenki szeret lazítani. A tábor alatt óhatatlanul eltűnik valami: nincs meg egy fél pár papucs, hiányzik a mobil töltője, vagy menthetetlenül összepiszkolódik egy póló. Ne csináljunk belőle ügyet, mert ezzel utólag is megkeseríthetjük a táborozás emlékét. 

Egy szó, mint száz: az a lényeg, hogy a gyerek jól érezze magát. Minden más mellékes. Egy fergeteges vakáció után az élmények és a kikapcsolódás is éreztetni fogja hatását a hétköznapokban. A gyerkőc önállóbb lesz, és energiával telten kezdi

 

#1 Dr.BauerBela

2021. szeptember 21., kedd