Az első komolyabb gondok - egy nevelt gyermek és a családi élet
Megjelentek
az első komolyabb problémák, összetűzések, ami nagy dilemmára
késztetett az elmúlt napokban. Természetesen sok mindenre fel voltam
készülve, erre is, de azért nem egyszerű a helyzet.
Adott 4
gyerek. 11, 9, 8 és 7 évesek. Két-két tesó, két különböző
szocializáltság, két teljesen különböző szokás rendszer, életút, és
minden. Mindenben különböztek egészen idáig.
L és Zé
elég jól fel lettek készítve az új jövevényekre, sok sok mindent
átbeszéltünk milyen problémák merülhetnek majd fel, miben lesz más az
életünk. Azt gondolom, hogy nagyon jól kezelik is a jelenlegi helyzetet,
mindenben partnerek. Én úgy neveltem fel őket, hogy a tesó az a biztos
pont, akire mindig minden helyzetben számíthatnak. Tartsanak ki egymás
mellett mindig, álljanak ki egymásért, védjék egymást, fogjanak össze.
Sok esetben ez az én káromra történt, mivel nem engedtem az árulkodást,
így elestem információktól, viszont elértem azt, hogy valóban olyan
kötődés alakult ki kettejük között, amit nehéz megingatni. Veszekedések
persze vannak, de verekedni pl. sosem verekedtek, annak ellenére, hogy
fiúk. (Nekem lány tesóm van, mégis gyerekkorunkban többször hajba
kaptunk, ami tettlegességig is fajult bizony...Egy ilyen alkalommal
engem a mentő vitt kórházba, miután egy vita közben rám csapódott az
üveg ajtó. Erről egy elég nagy heg tanúskodik a lábamon. Így utólag nem
irigylem a szüleimet, elég heves vérmérséklettel áldott meg a sors. :)
)
Nálunk
mindig is szabály volt az, hogy sosem csúfolódunk a másikon. Ha
valakinek gondja volt/van, akkor szól és megbeszéljük, segítünk. Erre
nagyon jók a "szőnyeges kupaktanácsok". A nappalinkban van egy nagyobb
szőnyeg, puha, hempergős. Ha valakit valami bánt, akkor szól, hogy
üljünk le oda és beszéljük meg. Sokszor elfekszünk és ölelgetjük egymást
közben, de van, hogy körbe ülünk és mindenki figyel a másikra. Legutóbb
L egyik osztálytársáról szólt a tanácskozás, aki már évek óta
piszkálja. Szerencsére L elég jól kezeli, legtöbb esetben nem vesz róla
tudomást, viszont mostanában már eldurvult a dolog és nagyon nem hagyja
békén Ádám, előfordult, hogy tettlegesség is lett belőle. L elmesélte a
suliban történteket, Zé is, és én is próbáltunk neki olyan ötleteket
adni, amivel kivédheti ezeket. (Mellette persze azért szóltam az
osztályfőnöknek is, de mint kiderült már tudott róla és Ádám megkapta
érte az osztályfőnökit.)
Szóval nálunk az összetartás nagyon fontos a családban.
Lili és
Bebe viszont nem így nőttek fel, nem ismerik a család valódi fogalmát és
annak lényegét. Sokszor csak saját magukra hagyatkozhattak, a saját
vagy a közvetlen környezetük törvényei szerint cselekedtek, amire éppen
szükség volt ahhoz, hogy "túléljék" az adott helyzeteket. Volt, hogy
napokra egyedül maradtak, élelem és bármilyen felnőtt felügyelete
nélkül. Senki nem mondta meg nekik, hogy ha pl. találnak egy csokit
akkor azon osztozni kell, vagy nem látták azt, hogy egy-egy vitás
helyzetet hogyan is lehet szépen megoldani. Farkas törvények uralkodtak
mindenhol ahol voltak. Lili sokat mesél ezekről az időkről szerencsére,
így könnyebb megértenem a miérteket, és könnyebben tudok segíteni is
abban, hogyan is mutassam meg a helyes irányt.
Persze ez
nem könnyű. Képzeld el azt a helyzetet, mikor pl. a saját gyermekedet
bántja valamelyik nevelt gyermek, és bár érted, hogy miért teszi azt
amit, mégis csak bántotta és lépni kell. Amellett, hogy vigasztalod a
sajátod, muszáj elmagyarázni nekik, hogy mit miért és hogyan kellene. Mi
az amit szabad és mi az amit nem.
Egy
kedves nevelőszülő társam mesélte el, hogy 4 éves volt a kislánya, mikor
a 3 éves nevelt gyermeke az óvoda előtt szándékosan rácsapta a kislánya
kezére az autó ajtóját. A kislány nagyon sírt, Klaudia is nagyon
megijedt, nem tudta eltört-e a keze stb. Közben pedig a nevelt gyermeket
arrébb tolta, és kiabált, hogy hogy tehette ezt. A kisgyerek csak
mosolygott. Klaudiát másnap feljelentette egy óvodai dolgozó, hogy
bántalmazza a nevelt gyermekét. Mivel, csak annyit látott, hogy Klaudia
sírva kiabál vele........ Nagyon nem egyszerű egy nevelőszülő élete.
Mindenki árgus szemmel figyeli hogyan bánunk a gyerekekkel, azonnali
ítélkezés folyik bármi történjen is, anélkül, hogy tudnák mi van
emögött.
Lili és
Bebe sokat veszekednek. Állandó a féltékenység köztük. Nem csak rám,
hanem a fiúkra is. Ki kivel játszik és mennyit, kinek milyen színű játék
kell és miért, ki kapott többet vagy kevesebbet a vacsoránál stb.....
Még nem értik azt, hogy itt nincs pozíció amiért küzdeni kellene. Nagyon
büszke vagyok a fiúkra, mert minden egyes ilyen helyzetben ugyanúgy
leülnek velük, és nyugodt hangon elmagyarázzák nekik, hogy nálunk ilyen
nincs. Anya mindenkit szeret, és mindenki mindenkivel szeret játszani,
mikor kinek mihez van kedve. Nincs verseny, nincs olyan, hogy valamiből
nincs elég. Mindig van. Vacsorából is, játékból is és szeretetből is.
De még nem
értik. Lili ma nem szólt hozzám egy órán át azért, mert Bebe megölelt
én pedig adtam neki egy puszit. Mert miért adtam neki. Vagy neki akkor
miért nem. Folyamatosan szeretgetem őket, igénylik is, és önkéntelenül
is jön belőlem, mégsem tudok eleget, vagy egyformán adni minden
esetben.
Az új irányok
Mi a megoldás? Nincs más módszer mint az ismétlés. Folyamatos megerősítés. Állandó visszajelzések.
Ma Bebe életében először beismerte, hogy bántotta Lilit. Eddig (Lili
és a nevelők elmondása alapján is) sírva fakadt bármilyen számonkérés
során, tagadta az őt ért vádakat még akkor is, ha pl. egy nevelő saját
szemével látta a történteket. Elmagyaráztam neki, hogy akkor sem ütünk
meg senkit ha megbántva érezzük magunkat, mert szavakkal is ki lehet
fejezni azt amit az ütéssel szeretne, de meg is dicsértem azért, amiért
őszinte volt.
Nehéz
ilyenkor. Nekem legalábbis az. Mert egyrészt meghasad a szívem, hogy egy
kisgyerek hogy juthat el odáig 7 évesen, hogy azt mondja a testvérének,
hogy elvágja a torkát és a szívét, másrészt viszont muszáj ezeknek még
az elején véget vetni.
Azt látom, hogy most még nagyon két
szélsőség között mozognak. Egyrészt ott van bennük az az igazi
kisgyermek, aki esténként szopizza az ujját hiába nagy már, aki minden
pillanatban ölelésre, puszira, szeretetre vágyik, de ott van a másik
véglet is, mikor bármit megtennének azért, hogy ezt elérjék.
Türelmes vagyok és hiszek abban, hogy
egyszer majd megértik, itt nincs miért küzdeni. Küzdelem nélkül is
megkapják amit szeretnének, mert én mindent megteszek ezért.
Lili nagyon édes, szeretgetni való
kislány, de sajnos sok mindent látott az otthonban a nagyobb lányoktól,
fiúktól. Egyik nap nagyon meglepett. Bementünk vásárolni egy üzletbe,
ahol meglátott egy ruhát, nagyon megtetszett neki. Mondta, hogy ő ezt
AKARJA. Mondtam neki, hogy egyrészt ezt úgy kell mondani, hogy SZERETNÉ,
másrészt nagyon nagyon sok ruhát kapott az elmúlt hónapban, és szinte
ugyanilyen van neki a szekrényben, ezért most ezt nem vesszük meg.
Lili megpördült, de miközben fordult rám
mosolygott, a következő pillanatban pedig elkezdett sírni. Az eladó
hölgy azonnal kérdezte tőle mi a gond, mire Lili sírva közölte vele,
hogy "a nevelőanyukám nem vesz nekem semmit! Nincs semmi ruhám otthon,
csak magának vásárol! "
Lefagytam. Szúrós pillantások követték a jelenetet, az eladók, a többi vásárló azonnal elítélt, én lettem a "gonosz mostoha".
Lilinek 2 szekrénye van tele ruhákkal,
újakkal. Pár napja pedig L szerelme hozott neki rengeteg ruhát és
játékot is, amiért nagyon nagyon hálásak voltunk.
Hirtelen fogalmam sem volt mit tegyek,
de úgy döntöttem nem hagyom, hogy ő irányítson. Odamentem, lehajoltam
hozzá. Akkor már rájött mekkora butaságot csinált, mert zokogva borult a
nyakamba és suttogta, hogy ne haragudj. Kézen fogtam, és mondtam neki,
hogy "gyere, menjünk, ezt kint megbeszéljük". Nem érdekelt, hogy mit
gondoltak ott rólam, nem álltam le magyarázkodni mert nincs miért.
Viszont Lilivel muszáj volt ezt komolyabban megbeszélni.
Nagyon megbánta, elmondta, hogy volt
olyan lakótársa az otthonban (14 éves, Valéria), aki így érte el azt az
anyukájánál, hogy megvegyen neki dolgokat. Sőt. A barátja is megvesz
neki mindent, mert fél, hogy jelenetet rendez ha mennek valahová......
Ettől függetlenül tudom azt, hogy Lili
is és Bebe is nagyon jó lelkű gyerekek. Nem az ő hibájuk az, hogy nem a
helyes útra léptek rá. Aznap Lili is és Bebe is velem aludtak. Bújtak
mind a ketten. Lili egész éjjel fogta a kezem, mintha attól félne, ha
elenged már nem leszek ott.
De én ott leszek kicsi lány, akárhány küzdelmünk is lesz még. Mert eldöntöttem, mert fontos nekem, nekünk.
#1 Dr.BauerBela
