Szülőként
könnyűszerrel felmérjük gyerekünk fizikai igényeit: megetetjük, ha
éhes, meleg ruhába bújtatjuk, ha fázik, és időben lefektetjük, hogy
kipihent legyen. Ezek valóban létfontosságú tényezők, ugyanakkor ahhoz,
hogy egy gyerek kiteljesedhessen, felszínre kerüljön a benne rejlő
potenciál, ennél sokkal többre van szüksége. A kiegyensúlyozott
felnőttség előszobája az érzelmileg és lelkileg stabil gyermekkor. A
mentálisan egészséges gyerekek képesek kiteljesedni az iskolában, jól
működnek a társaikkal való kapcsolataikban, megfelelő helyet foglalnak
el a család dinamikájában, és képesek megküzdeni a gyermekkor
időről-időre felmerülő kihívásaival.
Ebben a cikkben most nem az egyértelműen szemetszúró jelenségekre, hanem azokra
a finom árnyalatokra szeretném felhívni figyelmet, amelyek sokszor
észrevétlenül bekúszva keserítik meg a gyermekkor ártatlan világát, és, amelyekre odafigyelve rengeteget tehetünk gyerekünk lelki épségéért.
Az első évek pihe-puha világa
Újra
és újra előkerül, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az első
három év történései döntő fontosságúak a gyerekek egészséges mentális
fejlődéséhez, az őket övező világba való beilleszkedéshez. Kevés fajnak a
csecsemője születik olyan védtelenül a világra, mint az embergyerek.
Pontosan ezért ennyire fontos, hogy az első kritikus időszakban
elsődleges gondozója, édesanyja, édesapja vagy más állandóságot
biztosító szerető személy oltalmazó ölelése vegye körül. Mivel a
csecsemő kommunikációja kezdetben végtelenül korlátozott, szüksége van
szüleire, akik szűk eszköztára jelzéseiből is felismerik alapvető
igényeit. Megetetik, ha éhes, babusgatják, ha nyűgös, ringatják, ha
álmos, és szeretik, feltétel nélküli odaadással. Ha a csecsemő azt érzi,
hogy igényei konzisztens módon kielégítésre lelnek, megtanulja, hogy a
világ egy szeretetteljes közeg, amelyben neki is helye van, amely
odafigyel rá. A kezdeti szimbiotikus kapcsolatot, amelyet anya-gyermek
párosa alkot, szép lassan meglegyinti az önállóság szele. A csecsemő,
ahogy egyre ügyesebbé válik, elkezdi felfedezni az őt körülvevő világot.
Ahhoz, hogy ezt magabiztosan tegye, szüksége van szülei óvó
közelségére. Néhány lépésre eltávolodik, majd ismét visszabújik
gondozója védő ölelésébe. Éreznie kell, hogy szülője bízik benne,
támogatja, de ha baj van, jelen van és védelmezi őt. Az első három év
erről a csodálatos kinyílásról szól, amelyben a kisgyerek megtalálja
önmagát, mint édesanyjától független, önálló létezőt, aki a maga
gyermeki szintjén, de kompetens módon képes működni a világban. Ennek az
időszaknak a kulcsfogalma a kötődés, méghozzá ideális esetben a
biztonságos kötődés. Ez egy olyan kötelék szülő és gyermeke között,
amely az eddig felvázolt kibontakozási folyamat velejárója és eredménye,
és amely hosszú távon meghatározza a gyerekek különböző kapcsolataiban
való működést.
Feltétel nélküli szeretetEvidensnek
tűnő tanács, de sokszor halljuk azt szülők szájából, hogy „ha jó
leszel, akkor...” A gyereknek éreznie kell, hogy önmagáért szeretik,
meghozzá minden porcikáját! Ugyanúgy, ha rossz, vagy, ha szemtelen vagy
lusta és fegyelmezetlen. A szülő dolga, hogy elfogult legyen
gyerekével kapcsolatban. Az a gyerek, aki azt tanulja meg, hogy csak úgy
kaphat szeretetet, ha valamilyen elvárásnak felel meg, későbbi
kapcsolataiban is akkor érzi majd magát szerethetőnek, ha tökéletesen
kielégíti a vele szemben támasztott igényeket. Márpedig egy idő után
teljesen eltorzul, hogy ki is ő valójában, mely tulajdonságai az
elvárások szüleményei, így maga sem fogja tudni, mire is van szüksége az
emberi kapcsolataiban.
Az önbizalom rügyező fájaA
kompetencia érzésének növekedése és az ebből fakadó önbizalom az első
lépéseknél kezdődik. A csecsemő ingatag talpacskáin kezdi felfedezni a
világot, miközben anyja keze folyamatos kapaszkodóként támogatja útján.
És támogatja majd az óvoda első napján, az első sportélménynél vagy,
amikor először lép színpadra egy szavalóversenyen. Engedni, hogy
gyerekünk- biztonságos keretek között- felfedezze a világot a legjobb,
amit szülőként tehetünk. A kezdeti időszakban a gyerek a saját bontakozó
önállósága és szülője védelmező jelenléte között egyensúlyozik, majd
egyre inkább a kompetencia érzése kerül előtérbe.
Reális célok
A
realitás nem külső mércéktől és elvárásoktól függ, hanem a gyerekünk
egyéni igényeitől, vágyaitól és képességeitől. Segítsük őt abban, hogy
megtalálja a számára legmegfelelőbb elfoglaltságot. Fontos, hogy
feltárjuk saját esendőségünket is, és elmondjuk gyerekünknek, hogy
nekünk sem megy minden. A tudat, hogy a felnőtteknek is idő kellett
ahhoz, hogy valami jól menjen, vagy annak megértése, hogy egyszerűen
vannak dolgok, amik nem nekünk valók, megerősítik a gyereket abban, hogy
neki sem kell mindig, mindenben tökéletesnek lennie.
Az őszinteségben nincs kompromisszum.
Ahol
titkok és tabuk vannak, ott előbb-utóbb a szorongás is megbúvik. A
gyerek pontosan megérez minden ki nem mondott háttéreseményt, akkor is,
ha nem avatják be. A beavatásnál ugyanakkor nem mindegy, hogy hogyan.
Kulcsfontosságú, hogy gyerekünkkel az életkorának megfelelő
összetettségben és szóhasználattal, de beszéljünk a családot érintő
fontos kérdésekről. Ugyanis, ha nem tesszük, gyerekünk akkor is kitölti a
tátongó űrt, de a saját képzelt narratívájával teszi ezt. Márpedig egy
gyerek rendszerint oda vezeti vissza a feszültséget, hogy ő valamiben
hibázott, nem elég jó, és ezért elégedetlenek körülötte a felnőttek. Jól
belátható, hogy ez kisebbségi érzéshez és szorongáshoz vezet. Ha
kiegyensúlyozott gyereket szeretnénk, óvjuk meg a tabuk világától.
Biztassuk gyermekünket a folyamatok élvezetére.
Ismerős
lehet felnőttként az érzés, hogy nagyon szeretnénk valamit jól
csinálni, és pont ez a görcsös akarás az, ami lebénít minket. A
gyerekeknél is hasonlóan hat a jó teljesítmény iránti vágy. Adjuk át
gyerekünknek, hogy a dolgok élvezete sokszor nem a cél elérésén múlik,
hanem egyszerűen magában a folyamat is élvezetes lehet. Örömet adhat a
részvétel, a csapatmunka és a szolidaritás megtapasztalása, és ha ezek
megadatnak a társakkal való együttlétben, akkor sokszor egy-egy vereség
vagy veszteség súlya sem lesz olyan nyomasztó. Nehéz feladat ez a mai
folyamatos versengést hangsúlyozó individualista világban, de
felnőttként visszatekintve a gyermekkora, pontosan tudjuk már, micsoda
kincs vész el, ha csupán a célok hajszolása marad.
Ő nem a szomszéd gyereke, ne akarjuk olyanná tenni.
Ismerjük
a mondatot, hogy bezzeg a Pistike ilyen és olyan. Minden szülőnek,
főleg szülősége előtt van egy elképzelése arról, hogy milyen is
lesz/legyen a gyermeke. Okos, szép, bújós, beszélgetős, ésatöbbi.
Majd jön a valóság a maga esendőségével és szépségével, és sok szülő
igyekszik, ha cipőkanállal is, de beletuszkolni gyermekét az előre
elképzelt sablonba. Attól, hogy egy gyerek kicsi, joga van a saját személyiségéhez.
Ez társulhat zárkózottsággal, a szülő által igényeltnél alacsonyabb
vagy magasabb kontaktus igénnyel, vagy bármivel, ami eltér az előzetes
elvárásoktól, de a lényeg, hogy a gyerek önmagában álló identitás.
Fontos, hogy szülőként meglássuk, hogy hol húzódnak gyerekünk énjének
határai, és mi az, amit mi szeretnénk ráaggatni. Fogadjuk el, hogy
gyerekünk nem eszköze a boldogságunknak és elégedettségünket, de ha
hagyjuk kibontakozni, akkor viszont lehet boldogságunk egyik forrása.
Belépés a társak világába. Talán
a bölcsibe/óvodába lépés az első lépcsőfok, amikor a szülő
megtapasztalja, hogy gyermeke már rajta kívül is tud szorosan
kapcsolódni másokhoz, és ez bizony sokszor fájdalmas érzésekkel jár.
Azon túl, hogy jó, ha tudatosítjuk magunkban szülőként, hogy ezek
természetes érzések, amelyek türelmet igényelnek, nagyon fontos, hogy
biztassuk gyerekünket és támogassuk őt a kortársakkal való kapcsolatok
kialakításában. Miután biztonságos hátországot adtunk cseperedő
gyerekünknek, biztosak lehetünk abban, hogy vele való kapcsolatunk nem
háttérbe szorul, hanem kiegészül további fontos és értékes
kapcsolatokkal, amelyek kellenek, ahhoz, hogy a személyisége
kiteljesedjen. A társakkal való kapcsolatban tapasztalják meg a gyerekek
erősségeiket és gyengeségeiket, a közös játékban tanulják az együttélés
szabályait, illetve a még nehezen megragadható feszültségek is utat
találnak maguknak a társas együttlét során.
Tanulj meg bocsánatot kérni!A
szülő-gyerek viszony sajátsága egyfajta kibontakozó partnerséggel
fűszerezett alá-fölérendeltég. Sok szülőnek kihívás ebben a helyzetben,
hogy odaálljon gyermeke elé, és bocsánatot kérjen. Pedig gondoljunk csak
bele, hányszor szólítjuk fel gyermekünket a játszótéren vagy
vendégségben, hogy vállaljon felelősséget, ha helytelenül viselkedik.
A szülő sem tökéletes. Nem is kell annak lennie. A mindennapi
rohanásban számtalanszor fordul elő, hogy a máshonnan eredő feszültség
gyerekünkön csattan. Sok szülő érzi ilyenkor azt, hogy ha odaáll
gyermeke elé azzal, hogy hibázott, aláássa tekintélyét. Ugyanakkor
fontos megértenünk, hogy a gyerek kicsinysége ellenére is megérdemli a
tiszteletet. És a tiszteletbe beletartozik az is, hogy konzisztens
világot teremtünk számára, amelyben a felelősségvállalás mindenkinek
sajátja. Ha a gyerek azt tapasztalja, hogy az általa mindennél jobban
szeretett szülő is hibázik néha, megnyugodhat, hogy neki sem kell mindig
makulátlannak lennie. És ha képes tőle bocsánatot is kérni, nem őrlődik
azon, hogy vajon mit rontott el, ha így letorkolták. Nem beszélve
arról, hogy nincs annál jobb ösztönző, mint a szülő modellje, hogy
később a gyermek is tudja, mit tegyen, ha megbánt valakit.
A játék és mese csodája
A
gyermekkor késői szakaszában jöhet el (ha eljön) az a pillanat, amikor a
gyermek érzéseit képes szavakba önteni. Látjuk, hogy rágja a körmét,
éjszaka néha-néha bepisil vagy tekergeti a haját, és pontosan tudjuk,
hogy szorong, csak azt nem, hogy miért. A játék és mese kivételes
lehetőségek, hogy a gyermek biztonságos és általa irányított közegben
újra és újra megélje aktuális feszültségeit, amelyek így szép lassan
feloldozásra kerülnek. Meséljünk gyermekünknek! Meséljünk sokat! Ha
kell, százszor és ezerszer ugyanazt a rongyosra forgatott mesekönyvet,
mert neki éppen arra van szüksége, az nyújt számára megoldást a benne
dúló félelmekre. És hagyjuk játszani minél többet és önfeledten. Akkor
is, ha kívülről értelmetlennek vagy időpocsékolásnak is tűnik, akkor is,
ha ezzel néha megcsúszik a lecke, mert sokszor szavak híján ezek a
gyermek legjobb eszközei a feszültségek oldására.
#1 Dr.BauerBela