Sokan élnek egész életükben azzal a feldolgozatlan lelki teherrel, hogy
fiatalkorukban, majd a későbbiekben is képtelenek voltak önálló,
egészséges önbizalommal, önbecsüléssel teli életet élni. Ennek egyik
legfőbb oka, hogy szüleiktől nem megfelelő mintát kaptak a
kiegyensúlyozott élethez.
| A téma cikkei |
2/1 Az anyasebnek, az apasebnek gyógyulnia kell a stabil léthez
2/2 Az anya- és az apakomplexusok hatásai a felnőtté váló utódokra |
Nem feltétlenül elhanyagolásban volt részük a megoldatlan traumáikkal
élőknek, hanem gyakorta túlféltésben, túlkényeztetésben, következetlen
nevelésben, vagy épp hűvös, távolságtartó szülő-gyermek kapcsolatban
cseperedtek.
Korábban az anya- és apaseb hatásairól
írtunk. Kiderült, hogy az anyasebbel együtt élő fiú- vagy lánygyermek,
ha felnő, nem mindenkor lesz elég erős az önálló életre, bennragad a
szülői elvárásokban. Ezek a fiatalok – akik egyébként már szakmával,
diplomával is rendelkeznek–, akaratukon kívül válnak képtelenné a teljes
életre, gyakorta nem is vágyódnak utána. A szülők vagy a család tagjai
azzal tudnak az ilyen introvertált (befelé forduló) ifjún segíteni, ha
türelemmel utat mutatnak és engedik kilépni a „nagybetűs életbe”.
Tudnia kell, hogy létezik elválás, felelősségvállalás, újrakezdés,
aminek következtében új irányt vesz az önálló élete. Ezzel együtt nem
zárható ki, hogy védtelenek maradnak a lelkük mélyén, és ha konfliktusba
keverednek vagy sérelem éri őket, nem merik magukat megvédeni,
elfojtják az érzéseiket.
Életünk minden szakaszát nagyban
meghatározza a családi minta, az örökség, amit az anyánktól, az apánktól
kaptunk – esetleg ebben nem is volt részünk –, és ahogyan ők a
családban egymással és a gyermekükkel bántak.
| Prof. Dr. Bagdy Emőke tanácsa a szülőknek |
|
„Ha azt szeretnétek, hogy a gyereknek megerősödjön az önbizalma, kérlek
benneteket, ne alázzátok meg őket, ne nevezzétek tudatlannak, butának,
szerencsétlennek, ügyetlennek, ne hasonlítgassátok össze a kárára
másokkal. Inkább azt mondjátok el neki, hogy az ő korában ti is ugyanígy
küszködtetek azokkal a problémákkal, amikkel ő, álljatok mellé, de ha
útjára kell engedni, tegyétek meg, ne láncoljátok magatokhoz őket, hogy a
magányotokat enyhítsétek. A modern pszichológia üzenete, hogy sugározz
bizalmat. Nézz a gyerek szemébe, és mondd neki azt: „Tudom, hogy képes
vagy a vágyaidat megvalósítani, bízom benned, hiszek a sikeredben!
Tudjátok, micsoda varázsmondat ez?” |
- Ha az anya képessé válik korábbi, magánéleti sérelmeit és egyéb
veszteségeit feldolgozni, eltávolodni a mellőzöttség, vagy a korábban
elszenvedett szülői bántalmazás lelki sérülésétől, elégedett a
munkavégzésével, nem betegeskedik, és a nőiességét is megéli, akkor nem
duzzad az anyaseb a gyermeke életében. Ha mégis megélt a család olyan
időszakot, amikor a felnőtt gyerek számára irritáló, bizonytalanságot
előhívó állapot lehet az anya vagy az apa lelki, anyagi
ellehetetlenülése a nehézzé vált életszakaszában, a gyerek megtorpan.
Sokan tanácstalanná válnak, mások segítenek, de egyre többen hátat
fordítanak a szülőnek segítség helyett. A szülő nem akar a gyermekére
telepedni, de mégis reméli az empatikus viszonyulást. Ez nem
természetellenes gondolat abban az esetben, ha nem állandósul az
állapot. A felnőtt élet felé tartó fiatalok érezhetnek bűntudatot is, ha
nem képesek a szülők problémáival rendre azonosulni – fejtette ki
véleményét Varga Gyöngyi pszichológus.
- Miként lehet
helyesen viszonyulni a szülőknek együtt vagy egymástól függetlenül
ahhoz a helyzethez, ha a gyermekük nem képes elfogadni őket a vélt vagy
valós sérelem miatt, de nem méltatja őket arra, hogy erről beszéljen?
- A lánygyermekre vagy a fiúra rakódott lelki sebek csak akkor
gyógyulhatnak be, ha az anya jól érzi magát akár egyedül is, s ezt
megélik a gyermekek. Meg kell tapasztalniuk, hogy anyjuk vagy épp az
apjuk önállóan is „életképes”. A pozitív kép erősíti a serdülő és a
felnőtt utódnak is az önbecsülését, biztonságérzetet ad, hogy a szüleik
nélkülük is megállnak a lábukon.
A felnőtt fiatalok egy része nem
képes elfogadni, ha az édesanyját vagy az apját gyengének,
kiszolgáltatottnak látja. A kevésbé empatikus ifjak sajnos nem a
megoldást keresik, hanem egész egyszerűen hátat fordítanak annak a
szülőnek, akire nem támaszkodhatnak, nem számíthatnak úgy, ahogyan az
elképzelt igényüket kielégítené. Többségük nem a nehéz élethelyzetben
élők, sokkal inkább a diplomás, jó pozíciót betöltő leány- vagy
fiúgyermekek. Jellemzően a 25-40 éves korosztályhoz tartozók ítélkeznek
szüleik felett akkor is, ha erre valódi okuk nincs, s az eltávolodás
helyett segítő kezet is nyújthatnának, kommunikálhatnának, tisztázhatnák
a szülő tagadásának, elutasításának okát. Azok, akik korábban képesek
voltak nyitott módon, őszintén, szeretettel együtt élni, beszélgetni a
szüleikkel, vélhetően olyan magas elvárást támasztanak anyjukkal vagy
apjukkal szemben, amit ők önhibájukon kívül nem képesek teljesíteni. Nem
tudják például követni a saját hivatásukból származó fizetésükkel a
kitaníttatott felnőtt gyermek kimagasló egzisztenciális előrehaladását. S
minél többet szerez, keres a csemete, mind többre vágyik, főként akkor,
ha ez látens módon mindig is a személyisége része volt. S akkor, ha
olyan házasságot köt, ahol a pénz, a vagyonosodás, a jólét
státuszszimbólum is.
Az értékrend megváltozik, talán torzul is,
és a kevésbé tehetős anya például már nem illik a képbe, vele csak a baj
van. A távolság egyre nő anya és gyermeke közt, amit a jó érzésű szülő
képtelen megérteni. Azt viszont tudatosítja benne a fia vagy a lánya,
hogy immár boldogabb az élete, ha az életén kívül tudhatja a szülőt.
Nehezíti a helyzetet, ha egy nárcisztikus
személyiséggel rendelkező párral köti össze az életét a felnőtt korára
távolságtartóvá, hűvössé vált utód. Így aztán később a hagyományos
nagyszülői szerepek is felborulnak, mert az ifjú párok azt is tudják,
hogy az unokák távoltartásával hatalmas fájdalmat okoznak a szülőnek.
Büntetnek. Ki ezért, ki azért, mindenesetre nagyon helytelen és
természetellenes viselkedés.
- Ez a helyzet éppen az
ellenkezője annak a viselkedésformának, amikor a gyermek valamilyen
módon egész életében felelősséget érez a szüleiért, és úgy véli, nem
fordíthat hátat épp azoknak, akiknek az életét köszönheti.
- Ez egy másfajta anya- vagy apaseb, de nevezhetjük komplexusnak is.
Olyan tipikus esetekre érthetjük, amikor az anya csak elviselte a
házasság kötelékét, a férje pedig belekényelmesedett a „házura”
szerepbe, miközben a feleség cipelte a férfi terheket is. Kiszolgálta az
„urát”, de vallási okokból vagy mások véleménye miatt válásra gondolni
sem mertek.
Egy ilyen modell a kisgyermek, a serdülő és az ifjú
számára hatalmas traumát jelent felnőttkorában is. Belehelyezkednek abba
a szerepbe, amit a lusta, gyakorta alkoholizáló apa gyengesége okozott a
család számára. Ilyen esetekben sokszor megtörténik, hogy a nő-férfi
kapcsolatról, a nővé, férfivá válásról sem kapnak valós képet a
gyerekek, ráadásul ez tabu téma maradt. Így később, felnőttkorukban, túl
a negyvenes éveiken is, úgy élik meg a szexualitást, a párkapcsolat
kialakítását, a saját testük, személyiségük elfogadását, ami csak
gyötrelemmel jár. Ezt a mintát látták otthon, így ezt a képet, sorsot
viszik tovább, ami gyakorta a boldogságkeresésnél megreked.
Amikor pedig a felnőtt nő beszélgetést kezdeményez édesanyjával, aminek
20-25 éve meg kellett volna történnie, az anya semmit nem ért, hiszen
mindig a gyermekeiért élt, szépen nevelte őket. Erre szocializálódott,
de az elfojtás, a túlféltés, az örökös aggodalmaskodás megmérgezi a
felnőtté vált családtagok életét. Nem születnek gyerekeik, nem mernek
komoly kapcsolat felé nyitni. Ráadásul azt érzik, mivel az apa nem a
tipikus férfimodell megtestesítője, hogy anyjuknak mindig, mindenben a
rendelkezésére kell állniuk, segíteni őt, mert az apa ötven év házasság
után is lusta, rideg és önző. Ők pedig nem hagyják magára édesanyjukat.
Ez szeretetteljes, helyes viselkedés, de a magánélet rovására nem
tartható fenn, amit az anya sem várhat el. Jó esetben.
| A férfi eredetileg pozitív apakomplexusa |
|
Az anya- és apakomplexus gyűjtőfogalom, sokat elárulnak a személyiséget
övező légkörről, állapotról. „A büszke apa – csodálatos fiú” jelentése a
fiú eredetileg pozitív apakomplexusa. A fiú, majd a felnőtt férfi
mindig is azt az érzést táplálja magában, hogy én és az apám egyek
vagyunk. Ezt elsősorban azok élik meg, akiknek a szülei elváltak, s az
apa – akárcsak az anya, már külön élve egymástól – minden figyelmét,
eltúlzott, ajnározó szeretetét, kényeztetését, a kívánságlista
teljesítését még a családos fia életében is úgy kívánja táplálni, mint
amikor „vasárnapi apuka” volt. A fiú fokozatosan távolodik az
édesanyjától, aki lehet, nem is képes egymaga olyan luxust nyújtani a
fiának, mint az apja, így a fiúban rögzül: „Apa a legfontosabb, a
legnagyszerűbb személy a családban, így én is az vagyok és az is leszek.
Élvezem, hogy sokan irigykednek rám.” Az anya világával az ilyen fiúk
sosem tudnak azonosulni, mert ő követel is, számon kér, de odaadóan
szeret. Mégis az apa kényeztető, szerető, anyagiasult világa az
ígéretesebb. Nem kell nélkülözni, ráadásul mindent azonnal elért és
megkapott. Ezt a szemléletet képviseli felnőttkorában, s persze az apa
soha nem látja be, hogy a fiának az anyával kialakult távolságtartó
kapcsolata részben rajta múlt. |
| A férfi eredetileg negatív anya- vagy apakomplexusa |
| „Mintha megbénultam volna” - A férfi eredetileg negatív anyakomplexusa:
A legtöbb ilyen élethelyzetben nevelkedő fiú, aki férfivá érik, a
teljesítmény világába menekül, amely többnyire akkor is apai világ, ha
az anya családfenntartóként is remekül megállta a helyét. A férfiak
könnyebben élik meg azt a viselkedési formát, hogy nekik kell az
erősebbnek, a sikeresebbnek, a jobban keresőnek lenniük társuknál, ha
tehetségesek és sikeresek. Többségük azonban úgy érzi, hogy rossz
világba született és abban kell bizonyítania, akkor is, ha erre kevésbé
képes. Ez szorongást válthat ki. Ők azok, akik nagyon sokáig éltek az
édesanyjukkal, el is fogadták a gondoskodásukat, de gyakorta keresték a
menekülési útvonalat a csöppnyi önállóság felfedezése felé. Sokáig úgy
mernek nagyobb lépéseket megtenni, ha az anyai áldást megkapták ehhez. A
későbbi életszakaszban az apakomplexusukba menekülnek, mert valódi
férfi mintát remélve immár az apai jóváhagyásra várnak, ami erősebbé
teszi őket az anyai túlféltésnél. Ha nem találja a fiatalember a helyes
utat, gyakorta pszichoszomatikus tünetekben mutatkoznak meg az elfojtott
érzések. Vannak azonban olyanok, akik a lánygyermekhez hasonlóan az
anyjuktól nem kapták meg a biztonságot nyújtó ősbizalmat, a szeretet
legmélyebb érzését. A nőkkel való párkapcsolat-keresés során lehetőségük
van arra, hogy más nőképeket is megismerjen, ami olykor hatalmas
változást hoz az életébe, s a korábbi szoros anya-fia viszony
elfordulásba torkollik az új női személyiség megismerése és elfogadása
után. Ennek a végkifejlete kezdetben ígéretes, de olykor épp olyan
„terhes és fojtogató” is lehet, mint az eredetileg negatív anyakomplexus
az összes erényével, a megtartó anyaiság létezésének felfedezésével, és
a nem mindenkor áldásos, önzőnek is tekinthető személyiségjegyeivel. A férfi eredetileg negatív apakomplexusa:
A férfi eredetileg negatív apakomplexusa egy életre megbélyegzi a
fiúgyermeket, majd a felnőtt férfi életét is. Azt kell elszenvednie,
hogy soha nem léphet az erős, magabiztos, mindenki felett álló apa
nyomdokaiba. Létjogosultsága, bármit is tesz, az apától függ, ő
ítélkezik, büntet, megszégyenít, elismerni nem tud és nem is akar. Az
így nevelkedő fiú már serdülőkorában azt érzi, nincs is nagy baj az
apjával, hiszen nála hatalmasabb ember valóban nem létezik, ezt „verte”
belé, de azt áhítattal reméli, hogy annál nem lesz rosszabb a sorsa,
mint amit addig megélt. Ha szerencséje van az ilyen férfiúnak, az apja
éppen önző, öntörvényű, önimádó személyisége következtében nem is tart
igényt arra, hogy fiával szorosabb kapcsolatot ápoljon, amikor gyermeke
önállóvá válik. |
| A nő eredetileg negatív vagy pozitív anyakomplexusa és negatív apakomplexusa |
| „Rossz vagyok, és rossz a világ!” - A nő eredetileg negatív anyakomplexusának
tipikus jellemzője az az életérzés, hogy az embernek mindenért meg kell
küzdenie a lelkileg agyonterhelt életében. Ennek az állapotnak a
tipikus életérzése az, hogy a magány, a magányosság, a
kiszolgáltatottság, a nyomasztó érzés elhatalmasodik a felnőtté vált
emberen, amit gyerekkorától cipelt. Gyakorta gondol arra, hogy az a
figyelem és szeretet, amit a családtól kap, nem elég ahhoz, hogy boldog
legyen, kiegyensúlyozottan éljen. Míg az eredetileg pozitív
anyakomplexus az ősbizalmat és természetesen adódó, létező szeretetet,
életérzést nyújtja, addig a nő eredetileg negatív anyakomplexusa nem
képes az ősbizalomra alapozni. A pozitív anyakomplexusnak további
ismertetőjegye a felnőtt gyermek természetes érzése: joga van a
szeretethez, azt szeretni, akit ő elfogad, joga van a maga helyéhez a
világban, a munkahelyén, a családban. Ezzel szemben a negatív anyakomplexusban tipródó lányok és felnőtté váló nők
szinte mindig azt érzik, bármi nagyszerűt érnek el életük során,
jóságosak másokkal, elismerik a munkahelyi teljesítményüket, a
gyerekkorban csorbát szenvedett ősbizalom miatt reménytelennek és
vesztesnek tekintik magukat. Örökké él bennünk a szeretetéhség, de nem
hiszik azt, hogy szeretetre méltóak. Ezt élték meg édesanyjuk mellett,
ráadásul csak felnőtt korukban döbbennek rá, hogy lehetőségéhez képest
sokat tett értük az anyjuk, de mintha örökké elvonta volna a figyelmét
apjának szolgalelkű kielégítése az élet minden területén. Így az anyával
eggyé válva akkor is a „mi” érzésben mereng, amikor már nem él az anya.
Oktalan bűntudatérzés gyötri, ami mélyen gyökerezik, és bizonyos
elmagányosodás után inkább kerüli mások társaságát. Az
életében kialakult és rendre megélt negatív apakomplexus tovább erősíti a
szorongását a negatív anyakomplexussal nevelkedett lányoknak,
apjukra csak ritkán képesek jó érzéssel gondolni, annyi bántást,
megaláztatást kaptak tőle serdülő- és felnőttkorukban is. Épp, mint az
édesanyjuk. Segíteni, erősíteni, szeretni kell ezeket a
leánygyermekeket, mert azzal megmenthetőek és igen hálásak.
Hasonlóan kínzó annak a felnőtt nőnek a lelki állapota, számára a
mindennapok megélése, akit nem is óhajtott az anyja, „megesett” vele,
nem akarta világra hozni, majd elhanyagolta, elfordult tőle. Tetézi a
kirekesztettség érzést, ha az apa tudomást sem vesz leányáról. A negatív
anyakomplexusnak ez a legfájóbb életérzése és megélése. |
