Miért utálják a gyerekek az esti lefekvést: egy evolúciós összeférhetetlenség története
A szörnyek az ágy alatt valódiak
Forrás: Peter Gray: Why Young Children Protest Bedtime: A Story of Evolutionary Mismatch. Psychology Today. 2011 okt. 11.
Fordította: Váradi Judit
A gyerekek utálják a lefekvést, mert olyankor a papa meg a mama összebújnak, őt meg egyedül hagyják egy sötét szobában. Az evolúciós mismatch, azaz kőkori génjeink össze nem illése környezetünkkel és kultúránkkal látszólag ilyen egyszerű dolgokban is megnyilvánul.
A gyerekek utálják a lefekvést, mert olyankor a papa meg a mama összebújnak, őt meg egyedül hagyják egy sötét szobában. Az evolúciós mismatch, azaz kőkori génjeink össze nem illése környezetünkkel és kultúránkkal látszólag ilyen egyszerű dolgokban is megnyilvánul.
Kultúránkban a csecsemők és a kisgyerekek rendszerint tiltakoznak a lefekvés ellen.
Mindenféle ürügyre hivatkoznak, hogy nem is fáradtak, amikor valójában nagyon is azok.
Közlik, hogy éhesek, szomjasak, vagy, hogy feltétlenül egy mesét (aztán még egy mesét) kell meghallgatniuk - bármit, amivel az időt húzhatják. Arra is hivatkoznak, hogy félnek a sötétben, vagy félnek a szekrényben vagy az ágy alatt megbújó szörnyektől. A kisbabák, akik a nyelvi kifejezőeszközök hiányában még nem képesek leírni félelmeiket, vagy alkudozni, egyszerűen csak ordítanak.
A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg
Miért van ez a tiltakozás? Évekkel ezelőtt egy híres behaviorista pszichológus, John B. Watson úgy okoskodott, hogy ez a magatartás patológiás, és abból fakad, hogy a szülők túlzottan engedékenyek, ezzel elrontva gyermekeiket. (1) E nézet még mindig tartja magát a gyermekgondozásról szóló irodalomban, ahol az az általános tanács, hogy a szülő legyen szigorú és kérlelhetetlen a lefekvéssel kapcsolatosan. A szakértők szerint ez az ellentétes akaratok csatája, amit a szülőnek kell megnyernie, máskülönben elrontja a gyereket.
Világos, hogy valami hibás ebben a szakértői magyarázatban. Miért éppen ebben a sajátos kérdésben szegülnek ellen a kisgyerekek szüleik kívánságának? Nem tiltakoznak a játékokkal, a napfénnyel, az öleléssel szemben (legalábbis általában nem). Miért tiltakoznak pont a lefekvéssel szemben, amikor az alvás nyilvánvalóan jó nekik és szükségük van rá?
Megkapjuk a választ, amint elhagyjuk a nyugati világot és tanulmányozzuk más kultúrák gyermekeinek viselkedését. A lefekvés elleni tiltakozás egyedülállóan a nyugati világot és az azt utánzó kultúrákat jellemzi. Más kultúrákban a csecsemők és a kisgyermekek gondozóikkal egy szobában, és gyakran egy ágyban is alszanak, és a lefekvés körüli herce-hurca nem ismert (2). Úgy tűnik, a csecsemők és a kisgyerekek nem önmagában a lefekvés ellen tiltakoznak, hanem az ellen, hogy egyedül, és a sötétben kell lefeküdniük. Amikor a nyugati világon kívül élő emberek hallanak arról a nyugati szokásról, hogy a kisgyerekeket egyedül, külön szobában fektetik le, ahol gyakran még idősebb testvéreik sem alszanak velük, elszörnyednek. "Szegény kicsikék!" mondják. "Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek a szüleik?" Leginkább a vadászó-gyűjtögető társadalmak tagjai vannak megrökönyödve, mivel ők jól tudják, miért tiltakoznak a kisgyermekek az ellen, hogy a sötétben egyedül hagyják őket (3).
10 000 évvel ezelőttig mindannyian vadászó-gyűjtögető életmódot éltünk. Mindannyian olyan világban éltünk, amelyben bármelyik kisgyermek, egyedül, a sötétben, éjszakai ragadozók ízletes csemegéjévé vált volna. Az ágy alatt, vagy a szekrényben rejtőzködő szörnyetegek valódiak voltak, a dzsungelben, vagy a szavannán ólálkodtak, szaglálódtak, közel a törzs táborhelyéhez. A nádkunyhó nem jelentett védelmet, csakis egy felnőtt, vagy még inkább több felnőtt szoros közelsége.
Fajunk történelmében, azok a csecsemők és kisgyermekek, akik rémületükben felnőtt segítségért kiáltottak, amikor éjjel egyedül maradtak, nagyobb valószínűséggel maradtak életben és hagyták génjeiket a jövendő generációkra, mint azok a gyermekek, akik béketűrően elfogadták sorsukat.
Egy vadászó-gyűjtögető kultúrában csak egy őrült, vagy egy végtelenül gondatlan ember hagyna egy gyermeket egyedül éjszaka, s a gyermek legcsekélyebb tiltakozása hallatán bármely felnőtt azonnal a segítségére sietne. Amikor tehát a gyermeke ordítva tiltakozik az esti lefektetés ellen, nem az Ön akaraterejét igyekszik próbára tenni! Higgye el, gyermeke az életéért kiabál. Azért ordít, mert genetikusan mindannyian vadászók-gyűjtögetők vagyunk, és génjeink azt az infomációt hordozzák, hogy a sötétben egyedül feküdni öngyilkosság!
A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg
Ez az evolúciós összeférhetetlenség elvének egy példája. Ellentmondás van őseink környezete, amelyben genetikai állományunk létrejött, és a között a környezet között, amelyben ma élünk. Őseink környezetében egy éjjel magára hagyott gyermeket súlyos veszély fenyegetett. Az a veszély, hogy megeszik. Ma egy éjszaka magára hagyott gyermeket nem fenyeget ilyen veszély. Őseink környezetében, egyetlen épelméjű szülő, nagyszülő, nagybácsi, nagynéni, vagy bármely más hordatag nem hagyott volna egy gyermeket egyedül aludni. Ha egy gyerek véletlenül túl messze keveredett egy felnőttől az éjszaka sötétjében, sírására azonnal felfigyeltek. Ma, valóságos veszélyek hiányában, a gyermek félelme irracionálisnak tűnik, így az ember hajlamos feltételezni, hogy tényleg irracionális, és a gyermeknek meg kell tanulnia uralkodni a félelmén. Vagy, ha a felnőtt a "szakértőket" olvassa, abból megtudhatja, hogy a gyermek éppen az akaraterejét teszi próbára, és el van rontva. Így az emberek legyőzik a gyermeküket, ahelyett, hogy hallgatnának rá, vagy saját zsigeri ösztöneikre, amelyek azt diktálnák nekik, hogy a síró babát fel kell venni, meg kell ölelni, dédelgetni kell, nem pedig magára hagyni, hogy egyedül küzdjön meg.
Mit kezdünk az evolúciós összeférhetetlenséggel? Ebben az esetben két alternatíva kínálkozik. Követhetjük a "szakemberek" tanácsát és az akaratok hosszas csatájába bocsátkozhatunk bele, vagy génjeink tanácsát követve kitalálhatjuk, hogyan tud a gyermek a közelünkben aludni a legkevésbé zavaró módon.
Amikor az én fiam kicsi volt, sok évvel ezelőtt, egyetemista koromban, könnyű volt a döntés. Egyszobás lakásunk volt, nem is állt módunkban külön szobába tenni őt. Bizonyos fokig könnyebb az élet, ha az ember szegény, mintha egy többszobás házat, vagy lakást engedhet meg magának.
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése