Büntetni, vagy nem büntetni. Ez itt a kérdés…
A minap felkeresett egy újságíró, aki a szobafogsággal, büntetéssel kapcsolatban szeretett volna érdeklődni. Kiderült közben, hogy ő azt szerette volna, hogy állást foglaljak egy aktuális botránytémával kapcsolatban, amit én nem nagyon támogattam. A kérdések, amiket feltett, mégis nagyon életszerűek voltak. Azt hiszem megér egy bejegyzést!
Olyan kérdések merültek fel, mint:
-Szabad-e büntetni? Hogyan kell büntetni?
-Milyen hatással van a szobafogság a gyerekekre?
-Hány éves kortól ajánlott a “menj és gondolkodj el ezen” felszólítás?
-Iskolában mivel lehet büntetni?
-Milyen negatív és pozitív hatása van a büntetésnek?
-Milyen nevelő/fegyelmező eszköz van a szülők kezében?
Az én gondolatmenetem kicsit másmilyen, de szerencsére sikerült egyeztetni (ő is kapott válaszokat, de kikerülhettem olyan kérdéseket, abban a formában nem relevánsak. Gondoltam megosztom önökkel, hogy mire is jutottunk, és mik merültek még fel bennem.
Először is szeretnék tisztázni egy fogalmat, ami sok félreértésnek lehet az alapja. Ez a büntetés. Sokszor negatív színben tüntetjük fel a büntetést, és ebből az emberek azt vonják le, hogy nem kell büntetni. Márpedig ez így nem igaz, mint azt olvashatták pár nappal ezelőtti cikkemben (Kell a gyereknek a korlát). A büntetésen azt értjük – szerintem mi pszichológusok-, mikor egy gyerek negatív tette után egy negatív következmény történik. Például Mucika többszöri kérés ellenére sem érti meg, hogy ne játszadozzon apuci drága telefonjával a fürdőben, és az véletlenül beleesik a vízbe, elképzelhető, hogy anyuci kezére csapva kiabál. Vagy hirtelen felindulásból eltiltja a telefonnal való játéktól egy jó időre, mondjuk “addig, ameddig azt nem mondja, hogy vége a büntetésnek”. Kicsit átfordítva a szituációt, azt láthatjuk, hogy egy engedetlenség után érzelmi alapon, magyarázat nélkül, idegességből, feszültségből kap a gyerek valamit, amiről nem tudja, hogy mennyi ideig tart, illetve sok esetben nem is tudja kötni ahhoz az eseményhez, ami miatt haragszik rá a szülő. Ez a fajta hozzáállás tényleg ahhoz tartozik, amit nem valószínű, hogy túlságosan hatásos, legalábbis nem a szülő-gyerek kapcsolat erősítését használja. Arról nem is beszélve, hogy a korlátok eredendően a gyerekek biztonságérzetét javítanák, viszont ha nem tudják, miért, mikor, mennyi büntetést kapnak, az egy újabb veszélyforrás. Ez a baj a fizikai bántalmazással is. De nézzünk kicsit vissza a büntetéshez. Akkor ne büntessünk?!
Természetesen nem lenne helyénvaló, ha azt írnám a kedves szülőknek, hogy tartsák be a határokat gyerekeik, de ehhez nem használhatnak semmilyen eszközt, pusztán érvelésüket, hiszen a gyerekek úgyis arról híresek, hogy logikusan, intellektuálisan értik meg a folyamatokat…A kérdés inkább az, hogy milyen módszerrel tudnak kereteket biztosítani a gyerekeiknek, ha a büntetés fent említett formája nem a legjobb?
A varázs szó: következmény. Más színben tünteti fel a fegyelmezést, mivel nem hirtelen, nem indulatvezérelt. A következmény fontos, mert a rossz tetteknek mindig van valamilyen hatása, és elengedhetetlen, hogy ezt a cselekedetet elutasítsuk. Viszont a büntetéssel ellentétben itt magát a gyereket nem távolítjuk el. A következmény a cselekedetre irányul, miközben a gyerekkel való érzelmi kötődés megmarad. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a tett után (pl.: beleesett a méreg drága telcsi a kádba) a szülő elmondja, hogy ezzel miért okoz neki problémát (jelen példában azért, mert már sokszor szóltak neki a szülők, és nem engedhetik meg maguknak naponta egy telefont). sokszor az is segít, ha kifejezik, dühösek. De ezután jöhet a kapcsolódás, vagyis annak biztosítása, hogy őt, a szeretett gyereket így is lefogadják (egy ölelés, egy simogatás, egy puszi). A megnyugtató légkörben a gyerek elbírja, hogy megismerje a következményt. Fontos, hogy előre tudja, meddig tart. Sőt a legjobb az, ha már a tett előtt kiderül, milyen következménnyel járhat. És ami még fontosabb: ezt végig kell csinálniuk. akár milyen kedves, akár mit ígér, ez volt az utolsó…saját dolgukat könnyítik meg, ha elsőre van következmény. Mert másodjára még nehezebb véghezvinni, hisz elsőre már elengedték…és máris megtanulta a gyerek a kiskaput.
Egy kicsit azért szólnék a szobafogságról, ami egyik formája lehet a következménynek. Mégis úgy gondolom, hogy nem feltétlenül a legjobb. Érdemes inkább valami kedvelt elfoglaltság, édesség, stb. csökkentése, eltiltása egy rövid időre. Amióta annyian bambulják a tévé és számítógép képernyőit, talán még pozitív hatással is lenne egy olyan büntetés, mikor a megszokottnál kevesebbet ülhet ezek előtt. Akár az is megoldás lehet, hogy plusz feladatot kap a házimunkában (eddig csak ki kellett vinni a kukát, most egy hétig ő mosogat a reggeli után). Szerintem az is fontos, hogy életkorának, a csíny mértékének figyelembevételével döntsenek a következményről, sőt a szándékosság kérdése is befolyásoló lehet. A szobafogság ezek mellett túl sok negatívummal járhat. Ugyanis ez egyfajta elzárás, ami a családból való kirekesztettség, el nem fogadás, szeretetlenség érzését okozhatják. Márpedig ezek nem segítik azt a biztonságos légkört megteremteni, fenntartani, amiben a szülőkkel jó kapcsolatban, együttműködve vannak jelen. Azért vannak esetek, amikor egy gyerek nagyon felpörög, és muszáj valamilyen fizikai határt adni neki, ám ha van lehetőség, olyan helyszínt válasszanak, ami nem ennyire elkülönített. Például egy elfordított székben, e kanapén, vagy a szoba egyik zugában eltöltött pár perc hasznosabb lehet. Ne várjanak “elgondolkozást”, amit az újságíró is annyira szeretett volna. Nem gondolkodás szintjén tanulnak a gyerekek, főleg a tapasztalatból, így elég nekik az, ha önök következetesek, fair határokat állítanak. Serdülőkorban már elgondolkodni képes lenne, de inkább dühös olyankor a szülőkre, ha rámérnek ilyen “büntetést” #1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése