Soha ne üsd meg a gyerekedet!
Egy szép nyári napon ültem az egyik csíkszeredai étterem teraszán. Sütött a nap, csicseregtek a madarak, jó illat szállt a levegőben, jókedvű, felszabadult emberek kacagtak az asztaloknál. Sok kisgyerekes család jött aznap, volt, akinek a csemetéje játszott, volt, akinek szaladgált, és volt, akinek – hisztizett. Ötévesen ez is normális. Dackorszakban? Naná! De nem akadt fenn ezen senki, zsongott az élet, csacsogtak a vendégek, hangos nevetés hallatszott. Majd lendült egy férfikéz. És irdatlan erővel szájon vágta a síró kislányt. Szájon. Ütötte. A. Kicsi. Gyerekét.s
Sipos Betti
Szempont
2020. október 29.
Igen. Megütötte az apró arcán. A kislány szája kicsattant.
Apuka jól megmutatta, hogy a fennhatósága alatt nem hisztériázhat itt a leánka, őt nem fogja szégyeníti. Az édesanya elvörösödött, és suttogó hangon, könnybe lábadt szemmel azt kérdezte: ezt most muszáj volt? Megijedtem, hogy őt is megüti a tajtékzó férfi, de csak ordított, mégpedig azt, (sokkal hangosabban, mint ahogy a leánka nyafogott), hogy a gyermek el van kényeztetve, nézze meg, hogy viselkedik most is, meg kell nevelni. Majd a felháborodástól kikészülve (igen, még ő volt felháborodva), elviharzott, és otthagyta a zokogó kislányt a szomorú édesanyjával. A nő ült, majd maga elé suttogta: de hát csak ötéves…
Teljesen ledöbbentem. Magán a tetten. Meg azon, hogy ha nyilvánosan, mások szeme láttára is meg meri tenni ezt a férfi, mi mehet otthon? Hogy
2020-ban egyesek még mindig itt tartanak. Hogy a gyerek az tulajdon, a felnőttek azt csinálhatnak vele, amit akarnak, mert az övék, ők nemzették, ők rendelkeznek fölötte.
Meg hogy senki nem reagált. Meg se moccant. Először én se.
Engem is vertek, mégis ember lettem
Nem, nincs az rendben, hogy sokan azt hajtogatják, őket is verték gyerekként, mégis felnőttek. Hogy azért lett belőlük ember.
Nem, nem azért. Inkább annak ellenére.
Felnőtt egy generáció, olyan emberek, akiket gyerekkorban bántalmaztak, amihez ma úgy állnak hozzá, hogy önmagukban normalizálják. Nyilván azért, hogy elviselhető, feldolgozható legyen, hogy akik a legjobban kellett volna szeressék gyerekként, a szüleik, megütötték őket. És azt mondják, igen, ez normális, sőt, szükséges. Miközben nem érzékelik, hogy a mai középkorúak nagy része érzelmileg defektes, kötődési problémái vannak, az intimitás nehezen megy, az önértékelés a béka segge alatt.
Sokan azzal áltatják magukat, hogy a „pofon az nem verés”, „csak a kezére ütöttem”, „csak a seggére csaptam”. De. Ez mind verés.
Ha kezet emeltem a gyerekemre, megvertem.
A gyereknek kellenek a korlátok, kell őket nevelni, persze, azért vannak szüleik. De ez nem egyenlő az agresszivitással, a bántással. És itt nem arról van szó, hogy a szülő nem borul ki néha, és nem kiabál egy nagyot (vagy kettőt; vagy hármat), mert hát emberből vagyunk, és az idegrendszerünk sem mindig van kötélből. Finoman fogalmazva. Hanem amikor mindennapos, vagyis normalitás az agresszió, a megfélemlítés, amikor a gyereket szó szerint – azon hamis magyarázat mentén, hogy majd felnőtt korában megköszöni – bántják, felülről lefelé kommunikálnak vele folyamatosan. És megütik. Majd kamasz korban csodálkoznak, hogy a gyerek nem mond el semmit, azt sem tudják, hol jár, mit csinál, kik a barátai. Egy bántalmazott gyermek hogyan bízna meg a szüleiben? Vagy például hogyan kérdezne olyan bizalmi viszonyt igénylő témáról, mint a szexualitás?
A gyermeklélek nem vicc tárgya!
Nem vicces az az internetes mém sem, amelyre az van írva egy sodrófa vagy fakanál mellé, hogy ez volt gyerekkoromban a pszichológus. Ne osszuk az ilyen típusú képeket, rettenetesen károsak!
Vagy ez: „Minket gyerekkorunkban nem vittek a szüleink gyerekpszichológushoz. Anyánk pofonjaitól kinyílt a csakránk, stabilizálódott a karmánk és megtisztult az auránk.” Nem, na, nem! Hagyjuk ki a gyerekeket az ízléstelen mémgyártásból, de pláne a szexuális tartalmú ócska poénokból. Mert gyomorforgató az a kép is, amelyiken egy óvodás korú kislány főtt kukoricát töm a szájába, egy kisfiú pedig bámulja. Egy idióta felnőtt pedig ráírta, hogy Józsika ekkor döntötte el, hogy Juliska lesz a felesége.
Miért kell a gyermeki ártatlan világot bemocskolni? Nincs elég pedofil a világon, kellenek az ízléstelen poénok? Ki kacag rajtuk? Milyen lelkivilággal??
Értsük már meg végre, a gyerek testét-lelkét a felnőtteknek is tiszteletben kell tartaniuk! Nem viccelődhetünk rajtuk, mert szerintünk jó poén, nem üthetjük meg őket azért, mert mi, felnőttek nem tudjuk kezelni a helyzetet, nem tudunk úrrá lenni az idegességünkön, tehetetlenségünkön!
Ne hagyjuk!
Amikor az apa elviharzott, odaléptem az anyukához. Azt mondtam neki, hogy mivel a mellettük lévő asztal az enyém, láttam, mi történt. Hallottam, hogy kérdőre vonta a férjét, és jól tette. Nyugodtan tartsa magát ahhoz a véleményéhez, hogy a gyerek csupán úgy viselkedett, mint ahogy egy ötéves gyerek viselkedni szokott. Hogy jól gondolta, hogy a gyerek oké, a férjének a reakciója nincs rendben. Biztosítottam arról, hogy mint anyatárs megértem, és együtt érzek vele.
Hálásan megköszönte a kedves szavakat, és azt mondta, tudja, hogy nincs ez így rendben. Mielőtt odamentem hozzá, gondolkodtam, hogy helyesen cselekszem-e, hogyan fog a beszélgetés elsülni. Aztán
úgy döntöttem, odalépek és támogatom az anyát. Bár a pasira kellett volna ráordítani, de mire felocsúdtam, már el is rohant.
Sokan úgy vélik, mi közöm egy család belső ügyeihez? De, van, mert abban a pillanatban, hogy egy gyereket (vagy nőt vagy állatot) bántanak, aki gyengébb, mint a bántalmazó, az erőseknek kell megvédeniük.
Merjünk kiállni a gyengébb mellett!
Halljuk, hogy a szomszéd veri a feleségét, de nem lépünk, nem hívjuk fel a rendőrséget, mert hát „nem gyűjtöm meg a bajomat”… Látjuk, hogy a falustársunk éhezteti az állatait, a kutyát télen a mínusz 20 fokban a csűrhöz láncolva, a hóban tartja, de
nem kérdezünk rá, nem szólunk az állatvédőknek, mert hát „nem gyűjtöm meg a bajomat”. Látjuk, hogy egy szülő megüti a gyerekét, de nem szólunk, mert „nem gyűjtöm meg a bajomat”.
Szedjük össze a lelkierőnket, álljunk ki a bántalmazottakért! Normális, ha félünk a reakciótól, de tudnunk kell, hogy a bántalmazottnak sokat jelenthet a támogatásunk. A gyerekbántalmazás nem magánügy! Ha az a gyerek látja, hogy valaki kiáll mellette, és tudni fogja, nem az a normális, ahogy vele bánnak, és ő igenis értékes, mert bár egy felnőtt szót emelt érte, már megérte kinyitni a szánkat.
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése