Szocializáció a családban
Célkitűzés:
Megismertetni a hallgatóval a szocializáció jelentőségét a fejlődésben, a szocializáció színtereit és a család szocializációs funkcióit.
Bemutatni a korai tapasztalatok és különböző szülői nevelési hatások lehetséges következményeit a személyiségfejlődésben.
Követelmény:
A hallgató ismerje a szocializáció fogalmát valamint értelmezni tudja az elsődleges és másodlagos színterek jelentőségét a szocializáció folyamatában.
A hallgató saját szavaival képes megnevezni a család szocializációs funkcióit.
A hallgató képes értelmezni az egyes nevelési stílusokat a kontroll és az érzelmi odafordulás dimenziói mentén és ezek hatását a gyermeki fejlődésre.
Tanulási idő: 60 perc
2.3.1. A szocializáció színterei
Az előző fejezetben bemutattuk, hogy az emberi fejlődéshez nélkülözhetetlen a társas-társadalmi környezet. A környezet azonban nemcsak a fejlődés kiteljesedésének lehetőségét adja, hanem mintát ad az emberi társadalomban való éléshez, meghatározza azokat a viselkedésmódokat, normákat és együttélési szabályokat, melyekhez a felnövekvő személynek az adott kultúrában alkalmazkodnia kell. Ezt összefoglalóan szocializációnak nevezzük.
Definíció
A szocializáció a társadalomba való beilleszkedés folyamata, melynek során az egyén megtanulja megismerni önmagát és környezetét, elsajátítja az együttélés szabályait, vagyis megtanul emberi módon élni és viselkedni. Ebből a szempontból a személyiségfejlődés társadalmi vetülete. (Bagdy, 1977)
Az egyén fejlődése során egyszerre válik társadalmi lénnyé és önálló, saját identitással rendelkező személlyé. A szocializáció egész életen át tart, folyamata során a kulturális mintákat a társas viszonyok, az egyénnel közvetlen kapcsolatban álló csoportok közvetítik az egyén számára.
A szocializáció a társak közvetítésével, a szociális tanulás útján valósul meg. A szociális tanulás legfontosabb mechanizmusa az utánzás és a modellkövetés (megfigyeléses tanulás), melyek lehetővé teszik a gyermek számára az újabb magatartásmódok megtanulását, a szociális értékek átvételét és a helyzetek érzelmi minősítésének elsajátítását (Kulcsár, 1974).
A szocializáció két módját különböztetjük meg: az elsődleges és a másodlagos szocializációt.
Az elsődleges szocializáció életünk legkorábbi időszakát öleli fel, elsődleges színtere a család. A családi-rokoni kapcsolatokon keresztül illetve az ún. szignifikáns mások közvetítésével zajlik, akikhez a gyermek kötődik. A kora gyerekkorban az egyén a számára fontos személyekkel (főleg anya és apa) azonosul, ami által az ő elvárásaik, normáik, érzelmi viszonyulásaik, beállítódásaik saját identitásának részévé válnak. Ez minden későbbi szocializáció alapja.
A másodlagos szocializáció során tágul a társas tér és az egyén a barátok, tanárok, ideálok által közvetített követelményekkel, elvárásokkal is azonosul. A másodlagos szocializáció szereplőit részben az egyén saját maga választja (pl. barátok), azonban legfontosabb színtereit a nevelési intézmények képezik (óvoda, iskola), ahol a gyerek megtanul beilleszkedni egy tágabb közösségbe. A másodlagos szocializáció akkor a leghatékonyabb, ha ráépül az elsődlegesre, ha elismeri annak értékeit, szokásait (Solymos, 2004/a).
A szocializáció nem ér véget az iskola befejeztével, hanem a késői szocializációs hatások a munkahelyen, a választott pályával kapcsolatban érvényesülnek (2.3.1 kép).
2.3.1. kép A szocializáció színterei (Forrás: saját ábra)
2.3.2. A családi szocializáció és a szülői nevelés hatásai
A család az egyén és a társadalom között közvetítő kiscsoport. Elsődleges abból a szempontból, hogy a születéstől kezdve hat az egyén fejlődésére, érzelmi kapcsolatai hosszú időre meghatározzák az egyén életét és személyiségének alakulását, illetve előkészíti a társadalomba való beilleszkedését (Bagdy, 1977).
A család szocializációs funkciója többszintű:
ellátja a gyermek biológiai gondozását és biztosítja a fejlődéshez szükséges feltételeket,
a szülő és a gyermek intim kapcsolata létrehozza a személyiségfejlődés érzelmi alapjait,
a családi interakciók szolgáltatják az alapot a beszédtanuláshoz,
mintát nyújt az alapvető szociokulturális szokások, viselkedési sémák elsajátításához,
általános értékeket, normákat közvetít: a családtagokhoz való viszonyulásban alapozódnak meg a fejlődő egyén életkori, családi, nemi szerepei és társadalmi szerepeinek feltételei,
formálja az egyén én-tudatát és identitását (Murányi-Kovács Endréné, Kabainé (2003).
A család számos támogató funkcióval is bír: összegyűjti a világra vonatkozó információkat, folyamatos visszajelzést ad, a világról kialakuló kép forrása, segít a problémák megoldásában, a pihenés és rekreáció színtere, referencia és kontrollcsoportként hat, fokozza az egyén érzelmi teherbírását (Komlósi, 1997).
A család hatása a fejlődésben születéstől kezdve meghatározó, különösen fontos a korai anya-gyermek kapcsolat, mivel a gondozóval átélt érzelmi viszonyok és interakciós minták alapozzák meg a későbbi kapcsolatokat, élményszerveződési módokat. A csecsemő igényeire, gondozási szükségleteire reagáló anyai viselkedés jellegzetességei hatására létrejövő kötődési minták meghatározzák az óvodai, iskolai és felnőtt társas kapcsolatok alakulását.
Később a családban kialakult gyermeknevelési szokások és elvek, a tudatosan vagy nem tudatosan alkalmazott nevelési stílus döntően befolyásolja a személyiségfejlődés és a szocializáció további irányát. Diana Baumrind (1971) klasszikus vizsgálatai és Maccoby és Martin (1983) megfigyelései nyomán négy szülői nevelési stílust azonosítanak a pszichológiában: tekintélyelvű, engedékeny, irányító és közönyös, melyek eltérő módon hatnak a gyermek fejlődésére (Szabó, 2006).
A négy nevelői magatartás két dimenzió mentén ábrázolható. Az egyik dimenzió a kontroll, amelynek végpontjai a korlátozás illetve az engedékenység, a másik dimenzió az érzelmi odafordulás, amely két pólusa a szeretetteljes, érzékeny (meleg) vagy elutasító (hideg) hozzáállás (2.3.2. kép) (Solymos, 2004/b).
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése