Ki állítja le a diákok közötti szexuális zaklatást az iskolában?
Pontos adatok nincsenek, de a kortársak közötti szexuális
zaklatás valamilyen mértékben valószínűleg mindennapos a (kis)kamaszok
között. Nehéz persze eldönteni, mi számít annak: a durva viccektől a
lányok fogdosásáig és a durvább esetekig széles a skála. A pedagógusok
sokszor eszköztelennek érzik magukat, és inkább, ha tehetik, hárítják,
elhallgatják az ilyen ügyeket. Pedig súlyos esetekben jelentési
kötelezettségük is van.
Joggal kavarta fel az indulatokat a nyáron nyilvánosságra került Sipos-ügy, amelyben egy tanár – visszaélve az ebből fakadó hatalmával – zaklatta szexuálisan diákjait. Az eset sok tanulsággal szolgál a „mit tettek és mit nem a pedagógusok, a szülők, az áldozatok” témakörben. Semmilyen megnyugtató válasz nincs arra sem, hogy történt-e hasonló másutt is, illetve mi gátolja ma az ilyen esetek megismétlődését.
A tanári zaklatásoknál azonban valószínűleg sokkal többször fordul elő az iskolákban a kortársak szexuális zaklatása. Pontos adataink nincsenek, Magyarországon ez egyáltalán nem kutatott terület, ahogy az iskolai erőszak is alig – mondta lapunknak Herczog Mária szociológus, az ENSZ Gyermekjogi bizottságának tagja. Ennek oka, hogy – szemben például az ilyen ügyekben is nyitott angolszász országokkal – nálunk félnek a pedagógusok, a szülők és a gyerekek is ezekről a témákról beszélni. Magyarországon a tanárok egy része a diák-diák közötti erőszakot úgy kezeli, mint ami a gyerekek problémája, amihez neki nincs köze, de azoknak a tanároknak sincs a legtöbbször eszköze az ilyen problémák kezelésére, akik tennének is valamit.
Fogdosták a lányokat
A Sipos-ügyről szóló egyik cikkünk után kereste meg a hvg.hu-t egy szülő egy nagyon is tipikusnak tűnő történettel. Egy fővárosi hatosztályos gimnázium 13-14 éves kamaszairól volt szó, ahol a fiúk állandóan fogdosták a lányokat, sokszor csoportosan körbeállva az áldozatokat. A lányok többször, egyértelműen tudatták a fiúkkal, hogy ezt ők nem tartják jó szórakozásnak, és kérték osztálytársaikat, hagyják abba. A tapizásból az egyik lányos szülő – levélírónk – csinált „ügyet”, aki szerint mindez kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, és tenni kell valamit.
Az iskola megpróbálta belső ügyként, pedagógiai módszerekkel kezelni a helyzetet, összehívták a szülőket, beszélgettek a lányokkal és fiúkkal is külön-külön. Fel is tárták az eseteket, megtalálták a tetteseket és az áldozatokat is. És természetesen gyorsan zárt az intézmény, semmilyen külső segítséget nem kért, az információkat visszatartotta. A botrányt kirobbantó szülő szerint „az iskola minden eszközt bevet, hogy elsimítsa az ügyet, megfélemlíti az érintetteket, az ügyet eltussolja”. Végül ő kivette a lányát az iskolából – magántanuló lett –, hogy „ne rajta torolják meg, amiért szülőként felfújta az ügyet”.
Szerinte egyébként „demonstratív jelleggel” rákérdezett néhány anyukára, osztályfőnökre, igazgatónőre, hogy „vajon akkor is kamaszkori, természetes érdeklődésnek tekintenék a mellek fogdosását, tapizását, ha ez velük, az irodájukban, hasonló körülmények között történik meg?”.
Honnan zaklatás?
Hasonló esetekről másutt is hallani, leginkább a rosszabb szociális körülmények között élő gyerekeket nevelő intézményekből, de – mint a fenti példa is mutatja – akár elit gimnáziumokban is előfordulhat ilyen. Időnként a sajtó ennél sokkal durvább diák-diák (szexuális) erőszakról is beszámolt. De mit lehet tenni? A helyzet bonyolult, mert nehéz eldönteni hol a határ: ha a fiúk disznó vicceket mesélnek a lányoknak, az már zaklatás vagy sem? És ha fogdossák őket?
A legtöbbször az ilyen „fogdosásos ügyeket” azzal szokták elintézni, hogy ez természetes ilyen korban, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Kiskamasz korban valóban normális, hogy elkezdenek a diákok figyelni a másik nemre, megnő az érdeklődésük a szexualitás iránt. Ennek sokszor nagyon infantilis, bumfordi tettekben, szavakban adnak hangot. Egy-egy idétlen tréfa ugyanakkor még nem jelent feltétlenül zaklatást.
Szekszárdi Júlia egyetemi oktató, az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének elnöke arra is felhívja a figyelmet, hogy egészen más az ilyen szexuális közeledés a kiskamasz (7-8.-os), mint középiskolás korban. Az általános iskolás időszakban például sokszor szinte a nőiességük megerősítését látják abban a lányok, hogy a fiúk felfigyelnek rájuk és esetleg meg is fogdossák őket. A fiúk pedig menőnek akarják láttatni magukat egy-egy ilyen esetben. Később, a középiskolában már ez egyik sem jellemző. „Viszont iszonyatos mennyiségű párkapcsolat alakul ebben az időszakban, amelyek be is teljesülnek.”
A szakemberek szerint akkor tekinthető zaklatásnak egy ilyen cselekedet, ha valamelyik fél a hatalmával él vissza, ha a másik fél nem egyezik bele, vagy nem képes beleegyezni, mint például egy kisgyermek vagy egy értelmi fogyatékos gyermek – mondja Peer Krisztina pszichológus. A szexuális zaklatásnak, mint mondja, nem a nemi vonzalom, hanem a hatalommal való visszaélés a mozgatórugója.
Tovább bonyolítja a helyzetet – teszi hozzá Herczog Mária –, hogy nagyon erős a kortársi nyomás, a gyerekeknek ilyen helyzetben nagyon nehéz eldönteni, mi a helyes és helytelen. Ráadásul a különböző iskolákba járók szociális-gazdasági-kulturális szintjéből fakadóan különbözőek lehetnek az adott közösségben elfogadott társadalmi normák is. Sokszor fogalma nincs egy diáknak, hogy mit jelent az ő fizikai, lelki integritása, hogy milyen jogai vannak ezzel kapcsolatban, hogy mit tehetnek meg vele és mit nem. „Nálunk akadémikus lehet úgy valaki, hogy a testéről bármi fogalma lenne.”
Szavunk sincs rá
„Az egész szexualitás-históriával nem tudunk mit kezdeni tanárként” – szögezi le Szekszárdi Júlia is. Beszélni sem tudunk erről, nincsenek szavaink, amivel megtárgyalhatnánk az ilyen témákat. „Vagy trágár módon beszélünk, vagy hallgatunk, vagy hisztérikus rohamot kapunk.”
Az általános iskolai szexedukáció (még a korábban oly kínos és sokszor nevetséges felvilágosító óra) gyakorlatilag megszűnt. A tanárképzésben a téma nem szerepel. Így a szexszel a tanulmányaik alatt a legtöbben maximum a biológiaórán találkoznak, esetleg az egyházi tanításokban („ne paráználkodjatok!”). Szekszárdi szerint azért is nagyon farizeus magatartás ez a társadalom részéről, mert míg az iskola hallgat a témáról, nincs olyan film, amiben ne lenne ágyjelenet. A tanárok (akik között előfordulhat a kudarcos – akár a szexben kudarcos – életű tanár is) előtt tehát az a feladat állna, hogy fel kellene világosítaniuk a sokszor náluk jóval tapasztaltabb tizenéveseket, ráadásul kommunikációs kódok nélkül.
Saját viszonyunkat kell tisztázni a szexualitáshoz – állítja Peer Krisztina is. Nem szabad tabut, titkot csinálni ebből a kérdésből. „Akkor tud egy pedagógus nyíltan beszélni a szexről, ha nem jön zavarba attól a szótól, hogy punci.” Ha neki ez nem megy – és ilyen előfordulhat –, akkor olyan szakembereket kell hívni, akik segítenek. Lehet a szexről beszélni, mondjuk egy irodalmi mű, egy film kapcsán is.
Vannak jelek
Az biztos, hogy nem szabadna nem tudomást venni a szexuális zaklatásokról és eltussolni az ilyen ügyeket. A szakemberek szerint a molesztált fiataloknak sérülhet a saját testről alkotott képe, önértékelése, magabiztossága. Sokan visszahúzódóvá, szégyenlőssé válnak, nem szívesen szólalnak meg nyilvánosan. Az érzékenyebb, vagy súlyosabban, huzamosabban szekírozott gyerekeknek azonban komoly gátlásaik, tanulási és kapcsolatteremtési gondjaik, esetleg lelki zavaraik alakulhatnak ki – írta Győrfi Anna pszichológus.
Egy a diákjait jól ismerő pedagógusnak Peer Krisztina szerint észre kell vennie, ha baj van. Ha egy diáknak a viselkedése megváltozik, ha nagyon központi szerepet kap, rajonganak érte, vagy épp ellenkezőleg, bezárkózik, romlik a tanulmányi eredménye, akkor érdemes fokozottan figyelni, utánajárni a változás okainak.
Közösségfejlesztés, prevenció
A leghatékonyabb módja az iskolai (szexuális) zaklatások megfékezésének az, ha minél előbb elkezdődik a közösségépítés az osztályokban, egy olyan légkör kialakítása, amelyben a diákok felelősséget érzenek egymás iránt. Egy-egy zaklatásnál mindig vannak „szájtáti szemlélők”, akik végigasszisztálják az esetet. Egy jó közösségben nagy szerepe lehet az ő közbelépésüknek is. A diákokban egészen kis kortól erősíteni kellene az önértékelést, az önbizalmat, hogy meg tudják védeni magukat ilyen helyzetben.
Legtöbbször az áldozati szerep – Peer Krisztina szerint – nagyon apró dolgokon dől el. A diákok egyfolytában ugratják, zrikálják egymást, és egy ilyen helyzetben, ha valaki nem jól reagál, már elég lehet az áldozattá váláshoz, általában innen indul el minden bántalmazás. A nem megfelelő reakció egy konfliktushelyzetre olaj a tűzre. Ha megtanítanánk jól reagálni ilyen esetekben a diákokat, lehet, hogy sikeresebbek lennének.
Van több, kidolgozott megelőző program is. A Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület például másfél évtizede indított el egy szexuális abúzust megelőző iskolai programot, Chicoca fája címmel. Ez egy mexikói szakemberek által készített bábfilmre épülő program, amelynek alapján a kicsikkel rajzoltatni, a nagyobbakkal beszélgetni lehet a témáról. Herczog Mária szerint ezekben a foglalkozásokban előjönnek, kik azok, akiket ért már zaklatás, illetve mindez nagyon megkönnyíti az erről való diskurzust. Az a tapasztalatuk ugyanakkor, hogy a tanárok nem szeretik ezt a programot, mert beszélni kell a szexuális erőszakról, a szülők pedig tiltják, mert szerintük szexualizálják a gyerekeket, ha erről szó van.
De vannak más abúzuskezelő programok is, az iskolák viszont nem nagyon engedik azokat sem a falaik közé. „Így a tanároknak nem kell erről tudomást venniük, a gyerekek nem jutnak információkhoz, a szülők sem szembesülnek azzal, hogy valakinek mégiscsak kéne beszélni a szexről a gyerekekkel.”
De ha már megtörtént
Ha viszont már megtörtént valamilyen szexuális abúzus (de mindez ugyanígy igaz a zaklatás más formáira is) legfontosabb, hogy a tanár, általában az osztályfőnök tudja: nincs egyedül. Ha súlyos esetről van szó, akkor a tanároknak jelentési kötelezettsége van a gyermekjóléti rendszer felé. (Akkor is, ha az erőszakot nem tanár vagy diák, hanem a szülő követi el!)
A legtöbb ügyet rendezni lehet (és kell) az iskolai falain belül is. Ezekre a helyzetekre alkalmazhatók azok a tettes-áldozat mediációs programok, amikben le kell ülni együtt a tettessel, áldozattal, tanárral, szülővel, a tanúkkal és az összes érintettel, és végigbeszélni, kit hogyan érintett a zaklatás. Szakemberek segítségével ki lehet alakítani egy olyan hangulatot, amiben fel tudják dolgozni az ügyet, és megtanulják egymást respektálni. Fontos, hogy egy-egy ilyen beszélgetés nem a bűnbakkeresésről szól. Van több olyan szervezet, ami ezzel foglalkozik, érdemes a tanároknak megkeresni valamelyiket.
Nem fog csak úgy megszűnni
A diákokat szülőként, tanárként is arra kell biztatni, hogy ne fogadják el, ne törődjenek bele, ha szexuálisan zaklatja őket a társuk – erősíti meg Győrfi Anna. A kellemetlenkedés nem fog csak úgy, magától megszűnni, ha nem tesz ellene semmit. Ha elég magabiztos és határozott, maga is megmondhatja társának, hogy viselkedése kellemetlen, és szeretné, ha egyszer és mindenkorra abbahagyná, különben panaszt fog tenni ellene.
Ha azonban ennyi nem volna elég – mint ahogy a bemutatott esetben sem volt –, a szülőknek, tanároknak kell segítenie. Ez viszont úgy nem megy, ha tabusítjuk a témát, ha homokba dugjuk a fejünket.
Joggal kavarta fel az indulatokat a nyáron nyilvánosságra került Sipos-ügy, amelyben egy tanár – visszaélve az ebből fakadó hatalmával – zaklatta szexuálisan diákjait. Az eset sok tanulsággal szolgál a „mit tettek és mit nem a pedagógusok, a szülők, az áldozatok” témakörben. Semmilyen megnyugtató válasz nincs arra sem, hogy történt-e hasonló másutt is, illetve mi gátolja ma az ilyen esetek megismétlődését.
A tanári zaklatásoknál azonban valószínűleg sokkal többször fordul elő az iskolákban a kortársak szexuális zaklatása. Pontos adataink nincsenek, Magyarországon ez egyáltalán nem kutatott terület, ahogy az iskolai erőszak is alig – mondta lapunknak Herczog Mária szociológus, az ENSZ Gyermekjogi bizottságának tagja. Ennek oka, hogy – szemben például az ilyen ügyekben is nyitott angolszász országokkal – nálunk félnek a pedagógusok, a szülők és a gyerekek is ezekről a témákról beszélni. Magyarországon a tanárok egy része a diák-diák közötti erőszakot úgy kezeli, mint ami a gyerekek problémája, amihez neki nincs köze, de azoknak a tanároknak sincs a legtöbbször eszköze az ilyen problémák kezelésére, akik tennének is valamit.
Fogdosták a lányokat
A Sipos-ügyről szóló egyik cikkünk után kereste meg a hvg.hu-t egy szülő egy nagyon is tipikusnak tűnő történettel. Egy fővárosi hatosztályos gimnázium 13-14 éves kamaszairól volt szó, ahol a fiúk állandóan fogdosták a lányokat, sokszor csoportosan körbeállva az áldozatokat. A lányok többször, egyértelműen tudatták a fiúkkal, hogy ezt ők nem tartják jó szórakozásnak, és kérték osztálytársaikat, hagyják abba. A tapizásból az egyik lányos szülő – levélírónk – csinált „ügyet”, aki szerint mindez kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, és tenni kell valamit.
Az iskola megpróbálta belső ügyként, pedagógiai módszerekkel kezelni a helyzetet, összehívták a szülőket, beszélgettek a lányokkal és fiúkkal is külön-külön. Fel is tárták az eseteket, megtalálták a tetteseket és az áldozatokat is. És természetesen gyorsan zárt az intézmény, semmilyen külső segítséget nem kért, az információkat visszatartotta. A botrányt kirobbantó szülő szerint „az iskola minden eszközt bevet, hogy elsimítsa az ügyet, megfélemlíti az érintetteket, az ügyet eltussolja”. Végül ő kivette a lányát az iskolából – magántanuló lett –, hogy „ne rajta torolják meg, amiért szülőként felfújta az ügyet”.
Szerinte egyébként „demonstratív jelleggel” rákérdezett néhány anyukára, osztályfőnökre, igazgatónőre, hogy „vajon akkor is kamaszkori, természetes érdeklődésnek tekintenék a mellek fogdosását, tapizását, ha ez velük, az irodájukban, hasonló körülmények között történik meg?”.
Honnan zaklatás?
Hasonló esetekről másutt is hallani, leginkább a rosszabb szociális körülmények között élő gyerekeket nevelő intézményekből, de – mint a fenti példa is mutatja – akár elit gimnáziumokban is előfordulhat ilyen. Időnként a sajtó ennél sokkal durvább diák-diák (szexuális) erőszakról is beszámolt. De mit lehet tenni? A helyzet bonyolult, mert nehéz eldönteni hol a határ: ha a fiúk disznó vicceket mesélnek a lányoknak, az már zaklatás vagy sem? És ha fogdossák őket?
A legtöbbször az ilyen „fogdosásos ügyeket” azzal szokták elintézni, hogy ez természetes ilyen korban, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Kiskamasz korban valóban normális, hogy elkezdenek a diákok figyelni a másik nemre, megnő az érdeklődésük a szexualitás iránt. Ennek sokszor nagyon infantilis, bumfordi tettekben, szavakban adnak hangot. Egy-egy idétlen tréfa ugyanakkor még nem jelent feltétlenül zaklatást.
Szekszárdi Júlia egyetemi oktató, az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének elnöke arra is felhívja a figyelmet, hogy egészen más az ilyen szexuális közeledés a kiskamasz (7-8.-os), mint középiskolás korban. Az általános iskolás időszakban például sokszor szinte a nőiességük megerősítését látják abban a lányok, hogy a fiúk felfigyelnek rájuk és esetleg meg is fogdossák őket. A fiúk pedig menőnek akarják láttatni magukat egy-egy ilyen esetben. Később, a középiskolában már ez egyik sem jellemző. „Viszont iszonyatos mennyiségű párkapcsolat alakul ebben az időszakban, amelyek be is teljesülnek.”
A szakemberek szerint akkor tekinthető zaklatásnak egy ilyen cselekedet, ha valamelyik fél a hatalmával él vissza, ha a másik fél nem egyezik bele, vagy nem képes beleegyezni, mint például egy kisgyermek vagy egy értelmi fogyatékos gyermek – mondja Peer Krisztina pszichológus. A szexuális zaklatásnak, mint mondja, nem a nemi vonzalom, hanem a hatalommal való visszaélés a mozgatórugója.
Tovább bonyolítja a helyzetet – teszi hozzá Herczog Mária –, hogy nagyon erős a kortársi nyomás, a gyerekeknek ilyen helyzetben nagyon nehéz eldönteni, mi a helyes és helytelen. Ráadásul a különböző iskolákba járók szociális-gazdasági-kulturális szintjéből fakadóan különbözőek lehetnek az adott közösségben elfogadott társadalmi normák is. Sokszor fogalma nincs egy diáknak, hogy mit jelent az ő fizikai, lelki integritása, hogy milyen jogai vannak ezzel kapcsolatban, hogy mit tehetnek meg vele és mit nem. „Nálunk akadémikus lehet úgy valaki, hogy a testéről bármi fogalma lenne.”
Szavunk sincs rá
„Az egész szexualitás-históriával nem tudunk mit kezdeni tanárként” – szögezi le Szekszárdi Júlia is. Beszélni sem tudunk erről, nincsenek szavaink, amivel megtárgyalhatnánk az ilyen témákat. „Vagy trágár módon beszélünk, vagy hallgatunk, vagy hisztérikus rohamot kapunk.”
Az általános iskolai szexedukáció (még a korábban oly kínos és sokszor nevetséges felvilágosító óra) gyakorlatilag megszűnt. A tanárképzésben a téma nem szerepel. Így a szexszel a tanulmányaik alatt a legtöbben maximum a biológiaórán találkoznak, esetleg az egyházi tanításokban („ne paráználkodjatok!”). Szekszárdi szerint azért is nagyon farizeus magatartás ez a társadalom részéről, mert míg az iskola hallgat a témáról, nincs olyan film, amiben ne lenne ágyjelenet. A tanárok (akik között előfordulhat a kudarcos – akár a szexben kudarcos – életű tanár is) előtt tehát az a feladat állna, hogy fel kellene világosítaniuk a sokszor náluk jóval tapasztaltabb tizenéveseket, ráadásul kommunikációs kódok nélkül.
Saját viszonyunkat kell tisztázni a szexualitáshoz – állítja Peer Krisztina is. Nem szabad tabut, titkot csinálni ebből a kérdésből. „Akkor tud egy pedagógus nyíltan beszélni a szexről, ha nem jön zavarba attól a szótól, hogy punci.” Ha neki ez nem megy – és ilyen előfordulhat –, akkor olyan szakembereket kell hívni, akik segítenek. Lehet a szexről beszélni, mondjuk egy irodalmi mű, egy film kapcsán is.
Vannak jelek
Az biztos, hogy nem szabadna nem tudomást venni a szexuális zaklatásokról és eltussolni az ilyen ügyeket. A szakemberek szerint a molesztált fiataloknak sérülhet a saját testről alkotott képe, önértékelése, magabiztossága. Sokan visszahúzódóvá, szégyenlőssé válnak, nem szívesen szólalnak meg nyilvánosan. Az érzékenyebb, vagy súlyosabban, huzamosabban szekírozott gyerekeknek azonban komoly gátlásaik, tanulási és kapcsolatteremtési gondjaik, esetleg lelki zavaraik alakulhatnak ki – írta Győrfi Anna pszichológus.
Egy a diákjait jól ismerő pedagógusnak Peer Krisztina szerint észre kell vennie, ha baj van. Ha egy diáknak a viselkedése megváltozik, ha nagyon központi szerepet kap, rajonganak érte, vagy épp ellenkezőleg, bezárkózik, romlik a tanulmányi eredménye, akkor érdemes fokozottan figyelni, utánajárni a változás okainak.
Közösségfejlesztés, prevenció
A leghatékonyabb módja az iskolai (szexuális) zaklatások megfékezésének az, ha minél előbb elkezdődik a közösségépítés az osztályokban, egy olyan légkör kialakítása, amelyben a diákok felelősséget érzenek egymás iránt. Egy-egy zaklatásnál mindig vannak „szájtáti szemlélők”, akik végigasszisztálják az esetet. Egy jó közösségben nagy szerepe lehet az ő közbelépésüknek is. A diákokban egészen kis kortól erősíteni kellene az önértékelést, az önbizalmat, hogy meg tudják védeni magukat ilyen helyzetben.
Legtöbbször az áldozati szerep – Peer Krisztina szerint – nagyon apró dolgokon dől el. A diákok egyfolytában ugratják, zrikálják egymást, és egy ilyen helyzetben, ha valaki nem jól reagál, már elég lehet az áldozattá váláshoz, általában innen indul el minden bántalmazás. A nem megfelelő reakció egy konfliktushelyzetre olaj a tűzre. Ha megtanítanánk jól reagálni ilyen esetekben a diákokat, lehet, hogy sikeresebbek lennének.
Van több, kidolgozott megelőző program is. A Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület például másfél évtizede indított el egy szexuális abúzust megelőző iskolai programot, Chicoca fája címmel. Ez egy mexikói szakemberek által készített bábfilmre épülő program, amelynek alapján a kicsikkel rajzoltatni, a nagyobbakkal beszélgetni lehet a témáról. Herczog Mária szerint ezekben a foglalkozásokban előjönnek, kik azok, akiket ért már zaklatás, illetve mindez nagyon megkönnyíti az erről való diskurzust. Az a tapasztalatuk ugyanakkor, hogy a tanárok nem szeretik ezt a programot, mert beszélni kell a szexuális erőszakról, a szülők pedig tiltják, mert szerintük szexualizálják a gyerekeket, ha erről szó van.
De vannak más abúzuskezelő programok is, az iskolák viszont nem nagyon engedik azokat sem a falaik közé. „Így a tanároknak nem kell erről tudomást venniük, a gyerekek nem jutnak információkhoz, a szülők sem szembesülnek azzal, hogy valakinek mégiscsak kéne beszélni a szexről a gyerekekkel.”
De ha már megtörtént
Ha viszont már megtörtént valamilyen szexuális abúzus (de mindez ugyanígy igaz a zaklatás más formáira is) legfontosabb, hogy a tanár, általában az osztályfőnök tudja: nincs egyedül. Ha súlyos esetről van szó, akkor a tanároknak jelentési kötelezettsége van a gyermekjóléti rendszer felé. (Akkor is, ha az erőszakot nem tanár vagy diák, hanem a szülő követi el!)
A legtöbb ügyet rendezni lehet (és kell) az iskolai falain belül is. Ezekre a helyzetekre alkalmazhatók azok a tettes-áldozat mediációs programok, amikben le kell ülni együtt a tettessel, áldozattal, tanárral, szülővel, a tanúkkal és az összes érintettel, és végigbeszélni, kit hogyan érintett a zaklatás. Szakemberek segítségével ki lehet alakítani egy olyan hangulatot, amiben fel tudják dolgozni az ügyet, és megtanulják egymást respektálni. Fontos, hogy egy-egy ilyen beszélgetés nem a bűnbakkeresésről szól. Van több olyan szervezet, ami ezzel foglalkozik, érdemes a tanároknak megkeresni valamelyiket.
Nem fog csak úgy megszűnni
A diákokat szülőként, tanárként is arra kell biztatni, hogy ne fogadják el, ne törődjenek bele, ha szexuálisan zaklatja őket a társuk – erősíti meg Győrfi Anna. A kellemetlenkedés nem fog csak úgy, magától megszűnni, ha nem tesz ellene semmit. Ha elég magabiztos és határozott, maga is megmondhatja társának, hogy viselkedése kellemetlen, és szeretné, ha egyszer és mindenkorra abbahagyná, különben panaszt fog tenni ellene.
Ha azonban ennyi nem volna elég – mint ahogy a bemutatott esetben sem volt –, a szülőknek, tanároknak kell segítenie. Ez viszont úgy nem megy, ha tabusítjuk a témát, ha homokba dugjuk a fejünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése