Miért nyafog a gyerek –és hogyan nyugtasd meg?ebooknterest
Az egyik legidegesítőbb dolog, amit szülőként megtapasztalok, az az, amikor nyafog a gyerek. Amikor nyűgös, nyávog, nyifog, hisztizik, nyúlik, mint a rétes tészta és nem lehet ész érvvel hatni rá. Természetesen tudom, hogy nem adhatom be a derekam a nyávogós követelőzésnek, mert azzal csak azt tanulja meg, hogy elegendő ideig tartó és elég hangos nyávogással előbb-utóbb csak eléri a célját. Azt szeretném, ha felismerné és kezelni tudná az érzelmeit, ha – akár eleinte az én segítségemmel – olyan megoldást tudnánk találni, amivel megvalósul az, amit szeretne, de rájönne, hogy ezt nem a nyafogásának köszönheti. Szeretném, ha szavakkal ki tudná fejezni, amit akar, és aztán megértő tudna lenni, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szeretné.
Ehhez két dolog kell.
Az, hogy türelmesen és jó példát mutatva végigvezessem őt ezen az úton illetve, hogy mire idáig elérünk ne kapjak idegösszeomlást.
Merthogy ez a folyamat igencsak idegrendszert próbáló. Viszont nem lehetetlen! Az alábbiakban arról szeretnék írni nektek, nekem milyen praktikák váltak be, hogyan tudtam ezeket a nyávogós helyzeteket jól kezelni és átsegíteni a gyerekeimet a holtpontokon.
Nulladik szabályként azt szeretném leszögezni, hogy mindig csak akkor tudok hatékonyan és jól működni az ilyen nehéz helyzetekben, ha alapvetően én magam jól vagyok.
Ha éhes, fáradt, frusztrált, feszült vagyok (teljesen mindegy, hogy a gyerekem, a férjem, a munka vagy a bürokrácia miatt), egyszerűen nincs hozzá energiám, hogy jól kezeljem a nyűgös gyerekemet. Tehát nagyon fontos, hogy amennyire csak tudom, magamat töltsem föl és ne engedjem, hogy bizonyos szint alá merüljek.
Na de miért nyafog a gyerek?
Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy ez az energiátlanság, ami engem is meggátol abban, hogy rendeltetésszerűen működjek, mint szülő, ugyanúgy hat a gyerekemre is. Tehát ha nyűgös a gyerekem, először az alapvető igényeit elégítem ki: adok neki egy nagy pohár vizet, vagy valamit enni, hogy a vércukor szintje helyreálljon, pár percre félreteszek mindent, és teljes figyelmemmel rá koncentrálva megkérdezem tőle, bántja-e valami, történt-e valami, ami miatt feszültnek érzi magát. Még ha kicsi is ahhoz, hogy a problémáit szavakba öntse, a teljes figyelem és az, hogy úgy érzi van helye és módja “kifakadni” sokszor elég ahhoz, hogy megkönnyebbüljön valami őt nyomasztó érzéstől. Ilyenkor egyáltalán nem baj, ha sír a gyerek, sőt! Ha voltál már olyan helyzetben, amikor egy jó sírás után megkönnyebbülést éreztél, tudod, mennyire “tehermentesítő” tud ez lenni.
Arra is rájöttem, érdemes nem hagyni, hogy kiürüljön a gyerekem szeretet-bögréje.
Van, hogy néha csak annyi kell neki, hogy velem lehessen. Hogy töltekezhessen a szeretetemből, a figyelmemből, az aurámból. Most már elég jól ismerem azokat a jeleket, amik azt mutatják, hogy anya-energiára van szüksége valamelyik gyerekemnek. Ilyenkor egyszerűen csak ölbe veszem őket, vagy beszélgetünk, játszunk, rájuk figyelek. Persze sokszor ez nehezen beilleszthető egy zsúfolt napba, de már pár perc szeretet-tankolás is csodákra képes. És sokkal érdemesebb már az első jeleknél töltést adni a gyerekemnek, mint hagyni elfajulni a dolgokat.
Azt hiszem, nálunk a leggyakoribb oka, amiért nyafog a gyerek, az az, hogy nem tetszik neki, amit csinálni kell vagy épp amit nem kéne csinálni, és úgy érzi, nem tudja a saját akaratát érvényesíteni.
A sok testvér sok alkalmazkodást igényel. De ha jól csinálom, ebből akár még sokat is tanulhatnak.
Alapvetően két dolgot tartok fontosnak ilyenkor.
Következetes vagyok, de empatikus, azaz elfogadom és megértem a csalódottságukat.
Következetes vagyok, mert ha valamit kérek tőlük (menjenek kezet mosni, fejezzék be a játékot, segítsenek a házimunkában, stb.), akkor csak azért, mert nyávognak, nyűgösködnek nem változtatom meg a döntésemet. Ha beadom a derekam, azzal felrúgok egy lefektetett szabályt: amit megígérek, azt be is tartom. Nem csoda, hogy legközelebb (és még nagyon sok következő alkalommal) bepróbálkozik majd a gyerekem, hátha eléri a célját egy jó hangos nyávogással, hisztizéssel. Hiszen volt már, hogy működött, nem igaz? Amikor az utcán, boltban, játszótéren azt látom, hogy előbb-utóbb megkapja a hisztiző gyerek azt, amit akar, mert az anyukának már ciki, hogy milyen hangos a gyereke, mindig arra gondolok, milyen sok hasonló szituációt kell majd még megélnie az anyukának. Olyan szívesen megmondanám neki, hogy ne érdekelje, mások mit gondolnak róla vagy a gyerekéről! (Akinek van gyereke, az valószínűleg volt már hasonló helyzetben, akinek meg nincs, annak fogalma sincs róla, milyen benne lenni egy ilyen helyzetben.) A kitartó, szeretetteljes de határozott szabálykialakítás hosszú távon nagyon is megéri elviselni az idegenek rosszaló tekintetét néha.
De empatikus is vagyok, és megértően meghallgatom a panaszaikat. Sőt, fontosnak is tartom, hogy ki tudják fejezni a negatív érzéseiket, mert akkor nem tolják le a tudatalattiba, ami aztán kontrollálatlanul utat tud törni később magának. “Értem kicsim, hogy nem akarod abbahagyni a legózást, látom, milyen szuper várat építettél. De tudod, most vacsoráznunk kell, hogy még legyen idő az esti mesére is. De tudod mit, mi lenne, ha ezt a várat most meghagynánk és holnap tovább építenéd? Mit tudnál még építeni hozzá? Esetleg egy másik bástyát? Vagy garázst a királyi hintónak?” És miközben arról beszélünk, hogyan lehet majd másnap folytatni a játékot, gyengéden a vacsoraasztal felé vezetem a gyerekemet. Arra jöttem rá, minél “élettelibb” a hangom, annál inkább együttműködőbbek. Ha érzik rajtam, hogy tényleg érdekel, hogyan lehet még továbbfejleszteni a várat, nem ellenkeznek, hogy tulajdonképpen elindultunk vacsorázni.
És ezzel eljutottunk ahhoz, amit végül is igazán szeretnék megtanítani a gyerekeimnek: olyan alternatív megoldást találni, amivel a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Nyilván, ez nem mindig kivitelezhető, de legalább törekszünk rá. Mert ha ezt megtanulják, akkor ezzel a stratégiával sok-sok negatív helyzetből tudnak majd jól kijönni – még a felnőtt korukban is. Amikor tudom, hogy olyan a helyzet, hogy engedhetek (kezdhetjük a vacsorát tíz perccel később is), akkor a következőket teszem a nyűgösködő gyerekemmel. Lehajolok hozzá, megszeretgetem, megpuszilom és elmondom neki, hogy vacsorázni kell menni. Erre ő nekiáll hisztizni, mire én nyugodt hangom megkérem, hogy úgy mondja el, mi a baja, hogy azt meg is értsem. Nyugodtan, normálisan, szavakkal kifejezve mondja el mit szeretne. Ehhez sokszor az kell, hogy vegyen pár mély levegőt. Ha nem tudja elmondani mit akar, megfogalmazom én helyette “Nagyon jól játszol most és szeretnéd, ha még nem kéne jönni vacsorázni? Szeretnél még egy kicsit játszani?” Ilyenkor általában nagy hüppögések közepette bólogat a gyerekem. Akkor megkérem, hogy mondja el ő is, amit én mondtam. (Tudjátok, amit hallok, annak 10%-át, amit csinálok annak 90%-át tanulom meg.) Mire én “Rendben, akkor még tíz percet játsszál, és utána megyünk vacsorázni, jó?”. De tíz perc múlva nagyon következetesen megyünk vacsorázni (itt kell nekem szülőként határozottnak lennem), és nem megyek bele a “Naaaa, még öt perc lééééééécci” játszmákba, mert annak aztán sosincs vége. Arról nem is beszélve, hogy azzal csak azt tanulja meg (hosszú távon) a gyerekem, hogy kiskapuk márpedig léteznek a kötelezettségek kibúvására, csak meg kell keresni őket.
Ne higgyétek azt, hogy ez nálunk is mindig ilyen simán és olajozottan megy! De a sok-sok próbálkozás eredményre vezet, ezt bizton állíthatom, mert a kiskamaszaimmal már nagyon gördülékenyen tudjuk alkalmazni a mindenki számára elfogadható megoldás megkeresésének módszerét.
Amikor egy kisgyerek elkezd nyafizni vagy bömbölni, akkor a szülőben bekapcsol egy riasztó, hogy “baj van, cselekedni kell”. Ez teljesen normális, ezt a beépített rendszert még az őskorból hozzuk magunkkal, amikor a bömbölés tényleg életveszélyt jelentett. Én azt vettem észre magamon, hogy az sokat segít, hogy ha elkezd valamelyik gyerekem sírni, akkor tudatosítom magamban, hogy nincs életveszély, nyugodt maradhatok és úgy kereshetünk közös megoldást. Lehet, hogy furán hangzik ez, de nekem bevált, hogy az ösztönös, automatikus reakciómat tudatosan átváltoztatom.
Nem vagyok varázsló, és nem vagyok kivételes ember. Ha nekem sikerül, neked is sikerülhet! Csak sok türelem, tudatosság, szeretet és értő figyelem szükséges hozzá. Hajrá anyukák!
Az egyik legidegesítőbb dolog, amit szülőként megtapasztalok, az az, amikor nyafog a gyerek. Amikor nyűgös, nyávog, nyifog, hisztizik, nyúlik, mint a rétes tészta és nem lehet ész érvvel hatni rá. Természetesen tudom, hogy nem adhatom be a derekam a nyávogós követelőzésnek, mert azzal csak azt tanulja meg, hogy elegendő ideig tartó és elég hangos nyávogással előbb-utóbb csak eléri a célját. Azt szeretném, ha felismerné és kezelni tudná az érzelmeit, ha – akár eleinte az én segítségemmel – olyan megoldást tudnánk találni, amivel megvalósul az, amit szeretne, de rájönne, hogy ezt nem a nyafogásának köszönheti. Szeretném, ha szavakkal ki tudná fejezni, amit akar, és aztán megértő tudna lenni, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szeretné.
Ehhez két dolog kell.
Az, hogy türelmesen és jó példát mutatva végigvezessem őt ezen az úton illetve, hogy mire idáig elérünk ne kapjak idegösszeomlást.
Merthogy ez a folyamat igencsak idegrendszert próbáló. Viszont nem lehetetlen! Az alábbiakban arról szeretnék írni nektek, nekem milyen praktikák váltak be, hogyan tudtam ezeket a nyávogós helyzeteket jól kezelni és átsegíteni a gyerekeimet a holtpontokon.
Nulladik szabályként azt szeretném leszögezni, hogy mindig csak akkor tudok hatékonyan és jól működni az ilyen nehéz helyzetekben, ha alapvetően én magam jól vagyok.
Ha éhes, fáradt, frusztrált, feszült vagyok (teljesen mindegy, hogy a gyerekem, a férjem, a munka vagy a bürokrácia miatt), egyszerűen nincs hozzá energiám, hogy jól kezeljem a nyűgös gyerekemet. Tehát nagyon fontos, hogy amennyire csak tudom, magamat töltsem föl és ne engedjem, hogy bizonyos szint alá merüljek.
Na de miért nyafog a gyerek?
Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy ez az energiátlanság, ami engem is meggátol abban, hogy rendeltetésszerűen működjek, mint szülő, ugyanúgy hat a gyerekemre is. Tehát ha nyűgös a gyerekem, először az alapvető igényeit elégítem ki: adok neki egy nagy pohár vizet, vagy valamit enni, hogy a vércukor szintje helyreálljon, pár percre félreteszek mindent, és teljes figyelmemmel rá koncentrálva megkérdezem tőle, bántja-e valami, történt-e valami, ami miatt feszültnek érzi magát. Még ha kicsi is ahhoz, hogy a problémáit szavakba öntse, a teljes figyelem és az, hogy úgy érzi van helye és módja “kifakadni” sokszor elég ahhoz, hogy megkönnyebbüljön valami őt nyomasztó érzéstől. Ilyenkor egyáltalán nem baj, ha sír a gyerek, sőt! Ha voltál már olyan helyzetben, amikor egy jó sírás után megkönnyebbülést éreztél, tudod, mennyire “tehermentesítő” tud ez lenni.
Arra is rájöttem, érdemes nem hagyni, hogy kiürüljön a gyerekem szeretet-bögréje.
Van, hogy néha csak annyi kell neki, hogy velem lehessen. Hogy töltekezhessen a szeretetemből, a figyelmemből, az aurámból. Most már elég jól ismerem azokat a jeleket, amik azt mutatják, hogy anya-energiára van szüksége valamelyik gyerekemnek. Ilyenkor egyszerűen csak ölbe veszem őket, vagy beszélgetünk, játszunk, rájuk figyelek. Persze sokszor ez nehezen beilleszthető egy zsúfolt napba, de már pár perc szeretet-tankolás is csodákra képes. És sokkal érdemesebb már az első jeleknél töltést adni a gyerekemnek, mint hagyni elfajulni a dolgokat.
Azt hiszem, nálunk a leggyakoribb oka, amiért nyafog a gyerek, az az, hogy nem tetszik neki, amit csinálni kell vagy épp amit nem kéne csinálni, és úgy érzi, nem tudja a saját akaratát érvényesíteni.
A sok testvér sok alkalmazkodást igényel. De ha jól csinálom, ebből akár még sokat is tanulhatnak.
Alapvetően két dolgot tartok fontosnak ilyenkor.
Következetes vagyok, de empatikus, azaz elfogadom és megértem a csalódottságukat.
Következetes vagyok, mert ha valamit kérek tőlük (menjenek kezet mosni, fejezzék be a játékot, segítsenek a házimunkában, stb.), akkor csak azért, mert nyávognak, nyűgösködnek nem változtatom meg a döntésemet. Ha beadom a derekam, azzal felrúgok egy lefektetett szabályt: amit megígérek, azt be is tartom. Nem csoda, hogy legközelebb (és még nagyon sok következő alkalommal) bepróbálkozik majd a gyerekem, hátha eléri a célját egy jó hangos nyávogással, hisztizéssel. Hiszen volt már, hogy működött, nem igaz? Amikor az utcán, boltban, játszótéren azt látom, hogy előbb-utóbb megkapja a hisztiző gyerek azt, amit akar, mert az anyukának már ciki, hogy milyen hangos a gyereke, mindig arra gondolok, milyen sok hasonló szituációt kell majd még megélnie az anyukának. Olyan szívesen megmondanám neki, hogy ne érdekelje, mások mit gondolnak róla vagy a gyerekéről! (Akinek van gyereke, az valószínűleg volt már hasonló helyzetben, akinek meg nincs, annak fogalma sincs róla, milyen benne lenni egy ilyen helyzetben.) A kitartó, szeretetteljes de határozott szabálykialakítás hosszú távon nagyon is megéri elviselni az idegenek rosszaló tekintetét néha.
De empatikus is vagyok, és megértően meghallgatom a panaszaikat. Sőt, fontosnak is tartom, hogy ki tudják fejezni a negatív érzéseiket, mert akkor nem tolják le a tudatalattiba, ami aztán kontrollálatlanul utat tud törni később magának. “Értem kicsim, hogy nem akarod abbahagyni a legózást, látom, milyen szuper várat építettél. De tudod, most vacsoráznunk kell, hogy még legyen idő az esti mesére is. De tudod mit, mi lenne, ha ezt a várat most meghagynánk és holnap tovább építenéd? Mit tudnál még építeni hozzá? Esetleg egy másik bástyát? Vagy garázst a királyi hintónak?” És miközben arról beszélünk, hogyan lehet majd másnap folytatni a játékot, gyengéden a vacsoraasztal felé vezetem a gyerekemet. Arra jöttem rá, minél “élettelibb” a hangom, annál inkább együttműködőbbek. Ha érzik rajtam, hogy tényleg érdekel, hogyan lehet még továbbfejleszteni a várat, nem ellenkeznek, hogy tulajdonképpen elindultunk vacsorázni.
És ezzel eljutottunk ahhoz, amit végül is igazán szeretnék megtanítani a gyerekeimnek: olyan alternatív megoldást találni, amivel a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Nyilván, ez nem mindig kivitelezhető, de legalább törekszünk rá. Mert ha ezt megtanulják, akkor ezzel a stratégiával sok-sok negatív helyzetből tudnak majd jól kijönni – még a felnőtt korukban is. Amikor tudom, hogy olyan a helyzet, hogy engedhetek (kezdhetjük a vacsorát tíz perccel később is), akkor a következőket teszem a nyűgösködő gyerekemmel. Lehajolok hozzá, megszeretgetem, megpuszilom és elmondom neki, hogy vacsorázni kell menni. Erre ő nekiáll hisztizni, mire én nyugodt hangom megkérem, hogy úgy mondja el, mi a baja, hogy azt meg is értsem. Nyugodtan, normálisan, szavakkal kifejezve mondja el mit szeretne. Ehhez sokszor az kell, hogy vegyen pár mély levegőt. Ha nem tudja elmondani mit akar, megfogalmazom én helyette “Nagyon jól játszol most és szeretnéd, ha még nem kéne jönni vacsorázni? Szeretnél még egy kicsit játszani?” Ilyenkor általában nagy hüppögések közepette bólogat a gyerekem. Akkor megkérem, hogy mondja el ő is, amit én mondtam. (Tudjátok, amit hallok, annak 10%-át, amit csinálok annak 90%-át tanulom meg.) Mire én “Rendben, akkor még tíz percet játsszál, és utána megyünk vacsorázni, jó?”. De tíz perc múlva nagyon következetesen megyünk vacsorázni (itt kell nekem szülőként határozottnak lennem), és nem megyek bele a “Naaaa, még öt perc lééééééécci” játszmákba, mert annak aztán sosincs vége. Arról nem is beszélve, hogy azzal csak azt tanulja meg (hosszú távon) a gyerekem, hogy kiskapuk márpedig léteznek a kötelezettségek kibúvására, csak meg kell keresni őket.
Ne higgyétek azt, hogy ez nálunk is mindig ilyen simán és olajozottan megy! De a sok-sok próbálkozás eredményre vezet, ezt bizton állíthatom, mert a kiskamaszaimmal már nagyon gördülékenyen tudjuk alkalmazni a mindenki számára elfogadható megoldás megkeresésének módszerét.
Amikor egy kisgyerek elkezd nyafizni vagy bömbölni, akkor a szülőben bekapcsol egy riasztó, hogy “baj van, cselekedni kell”. Ez teljesen normális, ezt a beépített rendszert még az őskorból hozzuk magunkkal, amikor a bömbölés tényleg életveszélyt jelentett. Én azt vettem észre magamon, hogy az sokat segít, hogy ha elkezd valamelyik gyerekem sírni, akkor tudatosítom magamban, hogy nincs életveszély, nyugodt maradhatok és úgy kereshetünk közös megoldást. Lehet, hogy furán hangzik ez, de nekem bevált, hogy az ösztönös, automatikus reakciómat tudatosan átváltoztatom.
Nem vagyok varázsló, és nem vagyok kivételes ember. Ha nekem sikerül, neked is sikerülhet! Csak sok türelem, tudatosság, szeretet és értő figyelem szükséges hozzá. Hajrá anyukák!
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése