HISZTI A VÉGTELENSÉGIG
A dackorszak problémái
Mikortól lehet számítani az első dackorszakra?
A gyermek fejlődését mindíg folyamatában kell vizsgálni.Figyeljük csak meg, milyen fontos mérföldkő a járás megindulása. Ettől a fejlődési periódustól kezdődően
átalakul a család élete. Az addig járókában lévő gyerek elindul, hogy felfedezze a világot. Az, hogy biztonságossá kell tenni a lakást, természetes, ám az már nem sokaknak jut eszébe, hogy az anyától való leválás, az önállósodás is igazából ekkor kezdődik meg. Már képes olyan cselekvések elvégzésére, amelyekre korábban nem. Tágulnak életterének határai.
Ezek szerint összefüggés van a határok kialakulása és a dac között? Egyáltalán mivel és kivel dacolnak?
Főként őnmagukkal. A belső rend kialakítása nagy erőfeszítést igényel a kisgyermek részéről. Sokszor megrémül a lehetőségtől, és nem tudja, mit, hogyan csinál. Pszichológiai nyelvre lefordítva ezért mondjuk azt, hogy az 1-3 év közötti határokat szabó, am rugalmas nevelés, ami a gyermek érdekeit tartja szem előtt, sokkal hatékonyabb, mint a mindent megengedek, csak ne legyen hiszti” szerinti elv.
Na de akkor a határok, amelyeket mi szülők húzunk, korlátokká válnak, és nem lesz a gyermek kreatív, önálló. Mi lesz az óvoda- vagy bölcsödekezdéssel, ott nem fog az önállósága visszaütni?
Bizonyos korlátokra igenis szükségünk van, mert az mindkét félnek (szülő és gyermek) biztonságot nyujt.
- Ilyen például a napirend kialakítása, ami a beláthatóságat, kiszámíthatóságat jelenti. Sokszor azért hisztizik a kisgyermek, hogy végre állítsanak neki határozottan korlátokat, amelyekhez igazodni tud. Ez ugyanis megnyugtatja, hiszen érzi a biztonságot. Számos esetben azonban a szülőnek ésszerű kompromisszumot kell kötni a gyermekével. Vagyis inkább veszítsük el a csatát, azért, hogy aztán megnyerjük a háborút?
Igen, pontosan. Ebben a korban a csöppségnek önmaga belső konfliktusait kell megtanulni kezelni, ezért amennyiben folyamatosan konfrontálódik szüleivel, plusz terhet rakunk rá.
Ez viszont ellentmond annak, hogy ne legyünk engedékenyek, hanem inkább szigorúak.
A határvonalak pontos meghatározása nem jelenthet konfliktust, hiszen ezzel segítjük a gyermeket a belső zavar feldolgozásában.
Az ésszerűtlen, semmit meg nem engedö, örőkösen féltő szigor nem célravezető. Ha nem támogatjuk a gyermeket abban, hogy eligazadjon az önmaga belső diszharmóniájában, akkor túlzott szorongás alakul ki nála. Meg kell találnunk az optimális megoldást, mely alkalmazkodik a gyerek napirendjéhez, az adott szituációhoz. Ez a szülői belátást is jelenti, ahol nincs dirigálás, nincs merevség.
Szóval azt már tudjuk, hogy belső térképének kialakítása során önmagában kialakuló konfliktusokat dolgoz fel a gyermek. De vajon ki szereti, ha csemetéje ledobja magát a nyílt utcán, és magából kikelve hisztizik. Gondolom, azért ez már túllő a célon?
Senki sem szereti ezt. De ez már valaminek a folyamodványa. Lehet, hogy korábban túl engedékenyek voltunk és nem talált kapaszkodókat, ezért így reagált egy aprócska semmiségre. A leglényegesebb, hogy ilyen esetben higgadtak maradjunk, és ne essünk pánikba.
Az is egy elképzelhető megoldás, ha határozottan a tudtára hozzuk, hogy ezt nem teheti meg. De az is lehet, hogy figyelmét másra terelve, túlzott érzelmi reakcióját figyelmen kívül hagyva, vagyis közönségétől megfosztva, őnmaga jőn rá, hogy nincs szüksége ilyen viselkedésre. Minden gyermek és minden helyzet más megoldást kíván. Amikor a konfliktust megoldottuk, próbáljuk meg átgondolni, mit tehetünk másként, hogy megelőzzük az ilyen jeleneteket.
De kőnnyű is ezt mondani …
Valóban, a mi szakmánkban talán ez a legnehezebb: letisztítani egy összekuszált képet. De ha tisztában vagyunk gyerekünk lelki állapotával, ha bízunk önmagunkban, illetve benne, ha van társu nk, akivel megbeszélhetjük a problémáinkat, az elbizonytalanodásainkat, máris nagy lépést tettünk. Az szintén jó, ha más anyukákkal beszélgetünk erről, hisz az élmények megosztása rádöbbent bennünket arra, hogy más is kerül ilyen szituációba. És ez talán segít az egyéb konfliktushelyzetek higgadt kezelésében.
Meg lehet beszélni ilyenkor a gyermekkel, hogy mit tehet és mit nem?
Nos, a verbalitás, a kimondott szó ebben a korban nem igazán hatásos. Sokkal jobb, ha segítünk felmászni a mászókára, majd megvárjuk, amíg biztos nem lesz a tudása. Ha kell, fogjuk meg a kezét, és tereljük más játék felé.
Természetesen, ha a konnektorba akar nyúlni, azonnal és határozottan tiltsuk meg neki.
Kisgyerekünk érezni fogja a különbséget a hangszínünkben, a hanghordozásunkban, és mivel neki létszükséglete, hogy állandóan érezze szeretetünket (ez jelenti számára a biztonságot), legközelebb végiggondolja majd, hozzányúljon-e a veszélyes tárgyakhoz. Hangsúlyozom viszont, rnindezt nem azért teszi, mert érzékeli a veszélyt, hanem mert nem akarja szeretetünket elveszíteni, öt ugyanis a szülői szeretet irányítja.
Most, ha jól értem, a dackorszak kifejezetten jót tesz a gyermeknek?
Pontosan így van! Fontos lépcső a lelki fejlődésben. Sokan panaszkodnak arra, hogy ez a fajta dacoskodás egészen az óvodáskor végéig tart. Előfordulhat, hogy a gyermek sokáig küzd önmagával, a valóság elfogadásával, a reális élettér feitérképezésével. Az a szabály, hogy nincs helyes megfejtés, nincs egyetlen járható út.
Nem könnyű, de tudatositsuk magunkban, hogy ez az időszak is hozzátartozik az egészséges, normális személyiségfejlődéshez, amit nem át kell vészelnünk, hanem okosan, türelmesen támogatnunk kell gyermekünket, hogy túljusson a problémákon. Csak ezzel segíthetünk saját határai meghatározásában, egyéniségének kibontakozásában és önbizalmának erősödésében.
SZELEKTIV-KISMAMA-INFO-
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése