Miért bántják egymást a gyerekek?
A szlovákiai tanulók
20 százalékát csicskáztatják osztálytársai, és 15 százalékuk fél
iskolába menni. Minden negyedik gyermek maga is bántalmazott már
valakit, a megkérdezettek 43 százaléka pedig tanúja volt annak, hogy
valakit bántalmaznak, és nem tett semmit.
Ez derült ki az állami tanfelügyelet által tavaly
decemberben nyolcvanhat hazai iskolában végzett felmérésből. Az eredmény
a szakembereket is megdöbbentette, nyilván azért, mert nagyon kevés
esetről szereznek tudomást. A gyermekek túlnyomó többsége senkinek sem
beszél az őt ért bántalmazásról.
Attól tartanak, hogy a többiek árulkodónak tartják őket, teljesen kiközösítik, az agresszorok bosszút állnak – és ami a legrosszabb – a tanárok sem hisznek nekik. Ha az erőszak már elviselhetetlenné válik, a szüleiknek vagy a barátaiknak szoktak panaszkodni.
Nem bíznak a tanárokban
„A kérdőívekből is az derül ki, hogy a pedagógus az utolsó, akihez segítségért fordulnának. Az okok között azt nevezik meg, hogy úgysem hinne nekik, vagy nem tenne semmit, és a bántalmazás folytatódna tovább. Sajnos, a bizalmatlanságnak van alapja: sok iskolában még mindig úgy tesznek, mintha a diákok közti erőszak egyszerűen nem létezne, holott ez az utóbbi évek egyik legnagyobb problémája” – mondta a felméréssel kapcsolatban, Miron Zelina, a Comenius Egyetem Pedagógiai Karának professzora. Az említett kutatás során azért nyíltak meg a tanulók, mert az űrlapokat névtelenül töltötték ki, és a tanfelügyelőkkel is névtelenül beszélgettek. Így derült ki, hogy a legtöbben az órák közti szünetekben vagy iskolán kívül tapasztalták meg az erőszakot verés, gúnyolódás, szidalmazás vagy tárgyak elvétele formájában. A megkérdezettek több mint 60 százaléka soha senkinek nem beszélt a történtekről.
Lejáratás a közösségi oldalakon
„A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Ma már nem ott tartunk, hogy valakinek elveszik a tízóraiját, vagy eldugják a cipőjét. Olyan esettel is találkoztunk, amikor kamasz lányok osztálytársnőjük telefonszámával hirdetést adtak fel az interneten, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújt. A közösségi oldalakon való lejáratás, előnytelen fényképek felrakása ugyancsak mindennapi jelenség” – számol be a felmérés eredményéről Ľuboš Tužinský tanfelügyelő. A megalázás, kigúnyolás inkább a lányokra jellemző, köztük elterjedt praktika az is, hogy a közösségi oldalon fiókot nyitnak egy kitalált fiú nevében, és udvarolni kezdenek nem kedvelt osztálytársnőjüknek. Amikor az teljesen belezúg a lovagba, és mindent megtesz, amire kéri, felfedik magukat, és nyilvánosan nevetség tárgyává teszik őt. A fiúk egyenesebbek, inkább a fizikai erőszakhoz folyamodnak, de a megalázott osztálytársról ők is szívesen készítenek és tesznek közzé gúnyos videókat. A tanfelügyelők csak az esetek elenyésző részéről szereznek tudomást; a szülők csupán akkor fordulnak hozzájuk, ha az iskola nem tesz semmit. „Sajnos, még mindig gyakran találkozunk azzal, hogy az igazgatók és pedagógusok egyszerűen kizártnak tartják, hogy ilyesmi az ő iskolájukban előfordulhat. Nem egy esetben, sajnos, azért, mert az agresszív diák valamelyik helyi potentát vagy szponzor gyereke. A másik ok, amiért nem tesznek semmit, a teljes beletörődés; ez főleg azokra az iskolákra jellemző, ahol a gyerekek nagy része szociálisan hátrányos környezetből származik.
Kamerák az iskolákban?
Ilyen a Nagymihályi járásbeli butkai (Budkovce) alapiskola, amelyet 360 gyermek látogat – felerészt romák. Az iskolában napirenden voltak a verekedések, lopások, a tanulók 14 százaléka nem érezte magát biztonságban, és 30 százalékuk vallotta be, hogy már megtapasztalta az erőszakot. A tavalyi felmérés eredményére az iskola vezetősége gyorsan reagált: januárban harminc biztonsági kamerát helyezett el az épületben, valamint körülötte, és két asszisztenst alkalmazott, akik a szünetekben segítenek felügyelni a gyerekeket. Hasonló intézkedésekre a közeljövőben valószínűleg több iskolában is sor kerül majd, de az állami tanfelügyelet szerint nem ez a megoldás. „A legfontosabb az okok feltárása, a feszültségek oldása, és ehhez az kell, hogy az erőszak áldozatainak legyen bátorságuk problémájukkal a pedagógusokhoz fordulni” – áll a jelentésben. Vagyis a sorok között az is ott van, hogy a tanítók, tanárok bizony sok helyen nem állnak a helyzet magaslatán. Belefáradtak az örökös fegyelmezésbe, nincs tekintélyük, nincsenek eszközeik, és ki kell mondani azt is, hogy sokuknak képességük sem, mert ma ezt a pályát nem kevesen csak jobb híján választják. Az is komoly gond, hogy a szakma teljesen elnőiesedett, mert az agresszív tanulókat a pszichológusok szerint is könnyebben kordában tarthatnák a férfiak. Tanító bácsik és tanár urak híján az állami tanfelügyelet is csak annyit javasol, hogy az iskolák szenteljenek nagyobb figyelmet a gyerekekkel való kommunikációnak, hívjanak meg pszichológusokat, akik beszélnek a tanulókkal az erőszakról, és a szülői értekezleteken hangsúlyozzák a családi nevelés fontosságát.
Aki otthon is erőszakot lát…
Szép és okos tanácsok, csak semmit sem oldanak meg, mert amelyik szülő otthon folyton veszekszik, verekszik, az a pedagógus rábeszélésére sem lesz más. Ennélfogva nem lehet más a gyermeke sem, aki nap mint nap azt látja, hogy mindenre a felemelt hang és egy pofon a megoldás. Aztán megtanulja azt is, hogy amire vágyik, azt el lehet venni mástól, és dühét, feszültségét úgy vezeti le a legkönnyebben, ha gyengébb társát kicsúfolja, megveri. Valahol itt kezdődik az a folyamat, amelynek a végén ezek a fiatalok szélsőséges csoportba verődve ártatlan embereket támadnak meg az utcán és a szórakozóhelyeken. „Az iskolában még csak sérült, szeretetéhes, frusztrált gyerekekről van szó, akik segítségre szorulnak, de a legjobb pszichológus vagy pedagógus munkája is csak akkor lehet hatékony, ha a szülők hajlandók az együttműködésre” – vélekedik Jarmila Tomková pszichológus. A problémákkal küzdő iskoláknak azt javasolja, hogy hívjanak meg szakembert, aki az egész osztállyal elemzi a történteket. Az áldozattal, az agresszorral és a szüleikkel külön is kell foglalkozni, s nagyon fontos, hogy a történtekből az iskola levonja a tanulságot: pontos szabályokat dolgozzon ki, meghatározza, mi minősül erőszaknak, ilyenkor kihez lehet fordulni, és miért milyen büntetés jár. Ha nincs más megoldás, és az iskola nyilvánvalóan szőnyeg alá akarja söpörni a problémát, a gyermeket máshová kell átíratni. Ebben az esetben is fontos, hogy pszichológus segítsen neki a negatív tapasztalatok feldolgozásában, amelyek egész életére kihatással lehetnek. Akár úgy is, hogy maga is csak az erőszakot látja célravezetőnek, mert az, hogy az egykori bántalmazottakból válnak a legnagyobb agresszorok, nem csak az amerikai filmekben létezik.
Buták és boldogtalanok?
* Minden bizonnyal az iskolai erőszakkal is összefügg, hogy a szlovákiai gyermekek rosszul érzik magukat az iskolában. A PISA-felmérés szerint (amelyet a világ 65 országában félmillió 15 éves bevonásával végeztek) csak 64,4 százalékuk boldog, holott az OECD-átlag több mint 80 százalék.
* A mieinknél már csak a cseh és dél-koreai gyerekek boldogtalanabbak – utóbbiak ugyanakkor a legeredményesebbek matematikából, anyanyelvből és természettudományi tantárgyakból.
* A legkevesebb pontszámot a felmérésekben a peruiak érték el, de ők legalább boldogok – több mint 90 százalékuk örömmel jár iskolába.
* Ugyanez derült ki az indonéziai, thaiföldi, albániai és kolumbiai gyerekekről: jól érzik magukat az iskolában, talán azért is, mert az eredményeik szerint feltehetően nem sokat tanulnak.
*A szlovákiaiak különlegesek: eredményeik is rosszak, és a kedvük is. Ha mindkét paramétert nézzük, a felmérésben részt vevő országok között a miénk a leggyatrább eredmény, de egyelőre nem tűnik úgy, mintha ezzel az oktatási minisztérium komolyan kívánna foglalkozni.
Egy munkanap nem ilyen
Öltönyös, nyakkendős férfi érkezik meg munkahelyére. Kollégái már a folyosón kigúnyolják, az íróasztalánál körbeállják, elveszik a tízóraiját, vizet öntenek a számítógépe billentyűzetébe, a vécében pisilés közben kizsebelik, a faliújságra gúnyrajzot tűznek ki róla, ebédkor senki nem ül mellé, még a levesébe is beleköpnek, és amikor szomorúan, magányosan végre hazafelé tart, a liftben még jól helyben is hagyják. Igen, ez csak fikció, egy figyelemfelhívó film, amelyet a francia oktatási minisztérium készíttetett, hogy emlékeztesse a felnőtteket az iskolai erőszakra. A jelenetsor végén két mondat jelenik meg a képernyőn: „Egy munkanap nem ilyen. És egy tanítási nap?” Lehet, hogy a szlovákiai felnőtteknek is ilyen ötletesen kellene megmutatni, mi mindent kénytelen elviselni a gyermekek negyede.
#1 Dr.BauerBela
Attól tartanak, hogy a többiek árulkodónak tartják őket, teljesen kiközösítik, az agresszorok bosszút állnak – és ami a legrosszabb – a tanárok sem hisznek nekik. Ha az erőszak már elviselhetetlenné válik, a szüleiknek vagy a barátaiknak szoktak panaszkodni.
Nem bíznak a tanárokban
„A kérdőívekből is az derül ki, hogy a pedagógus az utolsó, akihez segítségért fordulnának. Az okok között azt nevezik meg, hogy úgysem hinne nekik, vagy nem tenne semmit, és a bántalmazás folytatódna tovább. Sajnos, a bizalmatlanságnak van alapja: sok iskolában még mindig úgy tesznek, mintha a diákok közti erőszak egyszerűen nem létezne, holott ez az utóbbi évek egyik legnagyobb problémája” – mondta a felméréssel kapcsolatban, Miron Zelina, a Comenius Egyetem Pedagógiai Karának professzora. Az említett kutatás során azért nyíltak meg a tanulók, mert az űrlapokat névtelenül töltötték ki, és a tanfelügyelőkkel is névtelenül beszélgettek. Így derült ki, hogy a legtöbben az órák közti szünetekben vagy iskolán kívül tapasztalták meg az erőszakot verés, gúnyolódás, szidalmazás vagy tárgyak elvétele formájában. A megkérdezettek több mint 60 százaléka soha senkinek nem beszélt a történtekről.
Lejáratás a közösségi oldalakon
„A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Ma már nem ott tartunk, hogy valakinek elveszik a tízóraiját, vagy eldugják a cipőjét. Olyan esettel is találkoztunk, amikor kamasz lányok osztálytársnőjük telefonszámával hirdetést adtak fel az interneten, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújt. A közösségi oldalakon való lejáratás, előnytelen fényképek felrakása ugyancsak mindennapi jelenség” – számol be a felmérés eredményéről Ľuboš Tužinský tanfelügyelő. A megalázás, kigúnyolás inkább a lányokra jellemző, köztük elterjedt praktika az is, hogy a közösségi oldalon fiókot nyitnak egy kitalált fiú nevében, és udvarolni kezdenek nem kedvelt osztálytársnőjüknek. Amikor az teljesen belezúg a lovagba, és mindent megtesz, amire kéri, felfedik magukat, és nyilvánosan nevetség tárgyává teszik őt. A fiúk egyenesebbek, inkább a fizikai erőszakhoz folyamodnak, de a megalázott osztálytársról ők is szívesen készítenek és tesznek közzé gúnyos videókat. A tanfelügyelők csak az esetek elenyésző részéről szereznek tudomást; a szülők csupán akkor fordulnak hozzájuk, ha az iskola nem tesz semmit. „Sajnos, még mindig gyakran találkozunk azzal, hogy az igazgatók és pedagógusok egyszerűen kizártnak tartják, hogy ilyesmi az ő iskolájukban előfordulhat. Nem egy esetben, sajnos, azért, mert az agresszív diák valamelyik helyi potentát vagy szponzor gyereke. A másik ok, amiért nem tesznek semmit, a teljes beletörődés; ez főleg azokra az iskolákra jellemző, ahol a gyerekek nagy része szociálisan hátrányos környezetből származik.
Kamerák az iskolákban?
Ilyen a Nagymihályi járásbeli butkai (Budkovce) alapiskola, amelyet 360 gyermek látogat – felerészt romák. Az iskolában napirenden voltak a verekedések, lopások, a tanulók 14 százaléka nem érezte magát biztonságban, és 30 százalékuk vallotta be, hogy már megtapasztalta az erőszakot. A tavalyi felmérés eredményére az iskola vezetősége gyorsan reagált: januárban harminc biztonsági kamerát helyezett el az épületben, valamint körülötte, és két asszisztenst alkalmazott, akik a szünetekben segítenek felügyelni a gyerekeket. Hasonló intézkedésekre a közeljövőben valószínűleg több iskolában is sor kerül majd, de az állami tanfelügyelet szerint nem ez a megoldás. „A legfontosabb az okok feltárása, a feszültségek oldása, és ehhez az kell, hogy az erőszak áldozatainak legyen bátorságuk problémájukkal a pedagógusokhoz fordulni” – áll a jelentésben. Vagyis a sorok között az is ott van, hogy a tanítók, tanárok bizony sok helyen nem állnak a helyzet magaslatán. Belefáradtak az örökös fegyelmezésbe, nincs tekintélyük, nincsenek eszközeik, és ki kell mondani azt is, hogy sokuknak képességük sem, mert ma ezt a pályát nem kevesen csak jobb híján választják. Az is komoly gond, hogy a szakma teljesen elnőiesedett, mert az agresszív tanulókat a pszichológusok szerint is könnyebben kordában tarthatnák a férfiak. Tanító bácsik és tanár urak híján az állami tanfelügyelet is csak annyit javasol, hogy az iskolák szenteljenek nagyobb figyelmet a gyerekekkel való kommunikációnak, hívjanak meg pszichológusokat, akik beszélnek a tanulókkal az erőszakról, és a szülői értekezleteken hangsúlyozzák a családi nevelés fontosságát.
Aki otthon is erőszakot lát…
Szép és okos tanácsok, csak semmit sem oldanak meg, mert amelyik szülő otthon folyton veszekszik, verekszik, az a pedagógus rábeszélésére sem lesz más. Ennélfogva nem lehet más a gyermeke sem, aki nap mint nap azt látja, hogy mindenre a felemelt hang és egy pofon a megoldás. Aztán megtanulja azt is, hogy amire vágyik, azt el lehet venni mástól, és dühét, feszültségét úgy vezeti le a legkönnyebben, ha gyengébb társát kicsúfolja, megveri. Valahol itt kezdődik az a folyamat, amelynek a végén ezek a fiatalok szélsőséges csoportba verődve ártatlan embereket támadnak meg az utcán és a szórakozóhelyeken. „Az iskolában még csak sérült, szeretetéhes, frusztrált gyerekekről van szó, akik segítségre szorulnak, de a legjobb pszichológus vagy pedagógus munkája is csak akkor lehet hatékony, ha a szülők hajlandók az együttműködésre” – vélekedik Jarmila Tomková pszichológus. A problémákkal küzdő iskoláknak azt javasolja, hogy hívjanak meg szakembert, aki az egész osztállyal elemzi a történteket. Az áldozattal, az agresszorral és a szüleikkel külön is kell foglalkozni, s nagyon fontos, hogy a történtekből az iskola levonja a tanulságot: pontos szabályokat dolgozzon ki, meghatározza, mi minősül erőszaknak, ilyenkor kihez lehet fordulni, és miért milyen büntetés jár. Ha nincs más megoldás, és az iskola nyilvánvalóan szőnyeg alá akarja söpörni a problémát, a gyermeket máshová kell átíratni. Ebben az esetben is fontos, hogy pszichológus segítsen neki a negatív tapasztalatok feldolgozásában, amelyek egész életére kihatással lehetnek. Akár úgy is, hogy maga is csak az erőszakot látja célravezetőnek, mert az, hogy az egykori bántalmazottakból válnak a legnagyobb agresszorok, nem csak az amerikai filmekben létezik.
Buták és boldogtalanok?
* Minden bizonnyal az iskolai erőszakkal is összefügg, hogy a szlovákiai gyermekek rosszul érzik magukat az iskolában. A PISA-felmérés szerint (amelyet a világ 65 országában félmillió 15 éves bevonásával végeztek) csak 64,4 százalékuk boldog, holott az OECD-átlag több mint 80 százalék.
* A mieinknél már csak a cseh és dél-koreai gyerekek boldogtalanabbak – utóbbiak ugyanakkor a legeredményesebbek matematikából, anyanyelvből és természettudományi tantárgyakból.
* A legkevesebb pontszámot a felmérésekben a peruiak érték el, de ők legalább boldogok – több mint 90 százalékuk örömmel jár iskolába.
* Ugyanez derült ki az indonéziai, thaiföldi, albániai és kolumbiai gyerekekről: jól érzik magukat az iskolában, talán azért is, mert az eredményeik szerint feltehetően nem sokat tanulnak.
*A szlovákiaiak különlegesek: eredményeik is rosszak, és a kedvük is. Ha mindkét paramétert nézzük, a felmérésben részt vevő országok között a miénk a leggyatrább eredmény, de egyelőre nem tűnik úgy, mintha ezzel az oktatási minisztérium komolyan kívánna foglalkozni.
Egy munkanap nem ilyen
Öltönyös, nyakkendős férfi érkezik meg munkahelyére. Kollégái már a folyosón kigúnyolják, az íróasztalánál körbeállják, elveszik a tízóraiját, vizet öntenek a számítógépe billentyűzetébe, a vécében pisilés közben kizsebelik, a faliújságra gúnyrajzot tűznek ki róla, ebédkor senki nem ül mellé, még a levesébe is beleköpnek, és amikor szomorúan, magányosan végre hazafelé tart, a liftben még jól helyben is hagyják. Igen, ez csak fikció, egy figyelemfelhívó film, amelyet a francia oktatási minisztérium készíttetett, hogy emlékeztesse a felnőtteket az iskolai erőszakra. A jelenetsor végén két mondat jelenik meg a képernyőn: „Egy munkanap nem ilyen. És egy tanítási nap?” Lehet, hogy a szlovákiai felnőtteknek is ilyen ötletesen kellene megmutatni, mi mindent kénytelen elviselni a gyermekek negyede.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése