Ha a tehetség fogalom mélyére szeretnénk ásni, mindenekelőtt érdemes szétválasztani két dolgot: vannak tehetséges gyerekek, s vannak az úgynevezett „kiemelkedően tehetséges” gyerekek. Utóbbiak a kis Mozartok, akik hatévesen zeneműveket komponálnak, a kis Einsteinek, akik a pad alatt kvantummechanikáról olvasnak, miközben a többiek az o betűt igyekeznek két vonal közé gömbölyíteni, azok a gyerekek, akik nyolcévesen nemzetközi sakkversenyeket nyernek, vagy akik tíz évesen már úgy úsznak, hogy mindenki leendő olimpiai bajnokot lát bennük. Az ennyire tehetséges gyerekek borzasztóan ritkák, s valljuk be, bár egy bizonyos területen hatalmas teljesítmények lehetősége rejlik bennük, nem feltétlenül ők lesznek a legboldogabb felnőttek. Társaiktól meglehetősen elszigetelve nőnek fel, s gyakran pedagógusaik sem tudják eldönteni, hogy kiemelkedő tehetséggel, valamilyen pszichés zavarral, vagy egyszerre mindkettővel állnak szemben. Minden apai büszkeségem ellenére szülőként egy kis Mozart zsenijében hajlamos lennék egy életen át cipelt súlyos terhet látni. Beszéljünk tehát inkább azokról a többé-kevésbé kiegyensúlyozottan fejlődő gyerekekről, akik szinte mindegyikéről kiderülhet, hogy valamiben tehetségesebbek, mint kortársaik.
Először azt kell tisztáznunk, hogy mit is értünk tehetség alatt. Tehetségesnek tartjuk azokat, akik valamilyen területen kiemelkedő teljesítményre képesek. Tehetség alatt azonban nem valamilyen produktumot értünk, hanem a képességek, készségek és személyes tulajdonságok valamilyen együttesét. Az 1978-ban publikált és széles körben elfogadott Renzulli modell szerint a tehetségnek három alapvető összetevője van:
- átlagon felüli képességek,
- a feladat iránti elkötelezettség
- és kreativitás.
Az első részben általános képességekre vonatkozik, mint például a fejlett anyanyelvi képességek, részben pedig valamilyen speciális képességre, melyet sokáig az intelligencia különböző típusaival azonosítottak. A feladat iránti elkötelezettség olyan személyes tulajdonságokat foglal magában, melyek a tehetség kibontakozásához szükséges energiát biztosítják, mint például az érdeklődés, versenyszellem, kitartás vagy érzelmi stabilitás. A kreativitás pedig magában foglalja az eredetiséget, a problémaérzékenységet, a rugalmasságot és a gyors gondolkodást. A jó hír mindezzel kapcsolatban az, hogy ezeket a képességeket és készségeket nem határozza meg teljesen a gyerekek genetikai öröksége, a tehetség minden egyes összetevője fejleszthető. A rossz hír viszont az, hogy a tehetség annyira komplex képesség-együttes, hogy a túlságosan is egy speciális területre fókuszáló fejlesztés nem feltétlenül teszi lehetővé, hogy az adott területen kialakuló tehetség valóban érvényesüljön.
Bonyolultnak hangzik? Pedig mint kiderült, ez még mindig egy nagyon leegyszerűsítő modell, mert ama speciális képességek köre, melyek tekintetében egy gyerek tehetségesnek bizonyulhat, szinte végtelen. Erre a tehetséggel foglalkozó kutatók is gyorsan rájöttek. Elkönyvelték, hogy a tehetség nagyon sokféle lehet, s a tudomány legnagyobb dicsőségére egyre bonyolultabb, egy ponton teljesen átláthatatlan ábrákat kezdtek gyártani a tehetség lehetséges összetevőiről. A kérdés most már az, hogy mindez miben segíti azokat, akik – Bruno Bettelheim szavaival élve – „elég jó” szülővé szeretnének válni? A válasz nagyon röviden: az ég világon semmiben. Ezek a modellek nem házi használatra készültek, hanem – elméletileg – azt szolgálják, hogy erre specializálódott pedagógiai szakértők eszközt kapjanak a tehetséges gyerekek azonosításához és célzott fejlesztéséhez. Erre Magyarországon egy hatalmasra duzzadt iparág keletkezett Nemzeti Tehetség Programmal, tehetség pontokként működő iskolák hálózatával, erre költött adóforintok súlyos milliárdjaival, ráadásul a 2011-es közoktatási törvény minden egyes iskola kötelező feladatai közé illesztette a tehetséggondozást. Az üzenet minden szülő számára nagyon megnyugtató: nem hagyunk elkallódni egyetlen tehetséget sem.
Komoly neveléstudományi szakértők szerint azonban mindezzel van néhány nagyon komoly baj. A tehetséges gyerekek fejlesztésének kiinduló pontja Magyarországon a tehetségek azonosítása, a fejlesztést igénylő gyerekek kiválogatása. Az ebben rejlő csapda az, hogy a kiválasztás alapjául azok a kritériumok és értékelési módszerek szolgálnak, melyek segítségével a pedagógusok a gyerekek tanulási teljesítményét mérik általában: tesztek, dolgozatok, feleltetés, megfigyelés. Ezek nem valamilyen speciális képességterületre irányulnak, s az iskola „jó tanulókkal” szembeni – jellemzően tantárgyakhoz kapcsolódó – elvárásai a legtöbbször alig vannak köszönőviszonyban a tehetség összetevőivel. És ha ez nem lenne elég, a tanulási teljesítményt nagyon erőteljesen – Magyarországon különösen – meghatározza a gyerekek családi háttere, s ugye nem gondoljuk, hogy a jobb módú, iskolázottabb szülők gyerekei a bennük rejlő lehetőségek alapján nagyobb tehetségpotenciált hordoznának, mint kevésbé szerencsés kortársaik. Némi túlzással a magyar tehetséggondozási rendszer alapvető problémáját a következő „elfogott levéllel” szemléltethetnénk: „Kedves Szülők! Gyermekük családi háttér indexe 0,8 ponttal meghaladja az önök településének átlagát, háztartásukban az átlagosnál 94 százalékkal több könyv található, s Önök a települési átlagnál 176 százalékkal többet költenek gyermekük különóráira. Mindezek alapján gyermekük felvételt nyert iskolája tehetséggondozó programjába, melyben tanulását a Nemzeti Tehetségprogram által külön díjazott egyéni mentor fogja támogatni annak érdekében, hogy gyermekük tehetsége még inkább kibontakozzon és sikeresen szerepeljen a tantárgyi versenyeken.”
A ma uralkodó pedagógia főárama szerint a tehetségeket nem kiválasztják, hanem maguktól kiválasztódnak – ha jó, tanulási élményekben gazdag oktatást kapnak. Ezzel azonban eljutunk oda, hogy a tehetségek kibontakoztatását nem valamilyen speciális, a „tehetségek” kiválogatásán alapuló és célzott, sajátos módszerekkel és külön pluszfoglalkozásokkal operáló oktatás szolgálja, az többnyire csak arra alkalmas, hogy a magasabb státuszú családokban élő gyerekek az iskolában is több tanulásukat segítő erőforráshoz jussanak. A jövő oktatása a személyre szabott, a motiváló tanulási élmények végtelen gazdagságát felkínáló oktatás. Ebben a kulcsszó a gazdagítás, de nem abban az erősen idejétmúlt értelemben, ahogy ma a magyar oktatási rendszert működtetetik, melyben a heti harminc tanóra után a „tehetséges” gyerekek még szakköri foglalkozásokon is részt vehetnek. A személyre szabott jó oktatás sok aktív tanulást, diverzifikált tanulásszervezést és tananyagot, valamint rengeteg, a gyerekek érdeklődésének megfelelő, egyes tantárgyakhoz nem feltétlenül kapcsolódó projektet és tevékenységet jelent, melyben minden tanuló talál magának olyan elfoglaltságot, melyet élvezettel csinál, s amiben jobb, mint a többiek. A tanulási élmények gazdagítása nem csak szakkör: erről kellene szólnia minden tanórai és tanórán kívüli iskolai tevékenységnek és szinte mindennek, amit a gyerek az iskolán kívül csinál.
Ezzel el is jutottunk oda, hogy mit jelent mindez a szülők számára? Elsősorban azt, hogy nem kell eldönteniük a gyerek helyett, hogy olimpiai bajnok úszó, sakkvilágbajnok, ünnepelt zongoravirtuóz vagy Nobel díjas fizikus lesz belőlük. Akkor járnak el jól, ha lehetővé teszik, hogy gyermekük rengeteg mindenben kipróbálja magát, ha rengeteg olyan tevékenységet tesznek elérhetővé a számukra, amit élvezettel, motiváltan csinálhatnak, s amiben sikeresnek érezhetik magukat.
- Jó, ha a gyerek zenét tanul, de nem kell minden nap, hosszú éveken át hosszú órákra egy hangszer mellé kényszeríteni.
- Jó, ha a gyerek rendszeresen sportol, de nem baj, ha megunja a focit és inkább tollasozna.
- Jó, ha a gyerek sokat rajzol, de nem baj, ha egy idő után inkább videókat szerkesztene egy laptopon.
A gyerekek el fogják tudni dönteni, hogy mit csinálnak motiváltan és élvezettel, s mi az, amibe maguktól is hajlandók sok időt és energiát ölni. Szinte minden gyerekben benne van valamilyen tehetség, csak hagyni kell, hogy felfedezze magában. Az avítt iskolai oktatás és az alapjaiban átgondolatlan „tehetséggondozás” kombója ezt nem fogja megtenni helyette.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre.
Elindult a Portfolio Vélemény rovata, az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése