Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2016. április 8., péntek

A GYEREK NEVELETLEN VAGY A SZÜLŐ TEHETETLEN

A gyerek neveletlen vagy a szülő tehetetlen?
Boldogult lánykoromban, amikor még éltem a gyerektelen fiatalok gondtalan életét, gyakran utaztam hétvégente haza vonattal. Egyik ilyen utazásom alkalmával történt, hogy két, óvodásforma fiúcska nekiállt üvöltve kergetőzni és kardozni a teremkocsiban. A hangos, durva játék közben több utast is megütöttek a karddal. Anyuka pedig nem csinált semmit, pedig egyre több utas morgott, egyre hangosabban. Végül én szóltam az arra járó kalauznak, legyen kedves tolmácsolni az anyukának, hogy a gyerekei már kicsit túlzásba viszik a randalírozást a vonaton.
Az eset kapcsán akkor elgondolkodtam: csak addig vagyok ilyen intoleráns (egyáltalán: az vagyok?), amíg nekem nincs gyerekem? Akkor úgy éreztem, bár magamnak is nehezemre esett bevallani: igen. Aztán nekem is született gyerekem, elkezdtem sok mindent másképp látni, de ez valahogy mit sem változott.
A fenti eset példájára kezdetnek elmondanám: többször is vonatoztam már az egyévessel (erről volt is itt korábban írásom), és mindig meg tudtam oldani, hogy lekössem a gyereket. Igen, vittünk rengeteg játékot, amivel le lehetett kötni, és készen álltam arra is, hogy ha uralhatatlan ordításba kezd, megtegyek mindent, akár kisétálni vele a kocsiból vagy megszoptatni (első utunkon erre is volt példa egy sarokban – kizárólag etetési célzattal -, pelenkával letakarva, hogy az utasok nehogy megbotránkozzanak). És egyébként minden ilyen utunkkor azt vettem észre, hogy az utasok is nagyon kedvesek, toleránsak a kisgyerekkel. Szeretném hinni, hogy azért, mert látszott, tényleg megteszek mindent, hogy ne zavarja a kicsi az utastársakat.
Az elmúlt hónapokban azonban számtalan olyan esettel találkoztam, amikor az anyukák nem kezelik megfelelően a gyerekük viselkedését, és ezt gyerekes szülőként valahogy továbbra sem tudom elfogadni. Hangsúlyoznám, nem a gyerekekkel van a bajom, a kicsi gyerek ilyen: hangoskodik, játszik, játékot magáénak akar, nincs tisztában alapvető közösségi normákkal. Hanem a szüleikkel van a baj, akik ott vannak, ott lehetnének, mégsem lépnek közbe. Azokkal a szülőkkel sincs bajom – mi több, velük együtt érzek -, akik szemmel láthatóan mindent megtesznek, hogy jobb belátásra bírják a csemetéjüket, aki azonban vaskosan ellenáll minden ilyen kísérletnek.
A nemlétező szülői ráhatás példájaként említeném a kétéves kisfiút, aki két szinttel fölöttünk lakott a korábbi albérletben, és sokszor még éjjel 11 után is rohangált (de este tízig minden áldott nap), az én gyerekem meg ordított kínjában, mert az épület szerencsétlen szerkezete miatt a zaj nagyjából olyan volt, mintha a lóversenypálya alatt éltünk volna, és sosem tudott nyugodtan aludni. (Egyébként udvariasan, de szóvá tettem több hónap kínlódás után. Az eredmény egy olyan szintű hadviselés lett ellenem, amire a mai napig nem találok szavakat: ajtómra tűzött levél arról, hogy jogaim nincsenek, de kötelességeim annál inkább, direkt a lábtörlőmre szórt szemét, hátha hasra esek benne a gyerekkel a karomon, meg hasonlók, bár élőszóban soha nem mertek elém állni, csak az előre köszönésemet nem fogadva iszkoltak előlem a lépcsőházban – hála az égnek, hogy elköltözhettünk onnan…)
Egyszerűen nem értem az ilyen szülőt, aki képtelen rászólni a gyerekére. Vagy egy másik ismerős, aki valamiért mindenáron össze akar velünk járni, közben meg a gyereke (nagyobb egy évvel, mint az enyém) olyan borzasztó irigy és agresszív… Nem, ez önmagában nem baj, kisgyerek, megtetszik neki valami, ami a másé, vagy félti a saját játékát, megértem, talán az enyém is ilyen lesz. De szerintem ez az anya felelőssége lenne, hogy Izéke, most a vendég kisgyerek is hadd nézze meg ezt meg amazt a játékot (Izéke közben mindkét kezével görcsösen kapaszkodik azon játékokba, amire eddig magasról fütyült, de amit most a vendég kisgyerek szeretne kipróbálni), de amikor ők jönnek át, Izéke gond nélkül kitépi a gyerekem kezéből a saját játékait és fel van háborodva, ha vissza kell adnia. Anya meg nem csinál semmit, legfeljebb egyszer ímmel-ámmal odaszól, aminek természetesen nincsen semmi foganatja.
Szerencsére van olyan ismerősöm is, aki komolyan veszi ezt: bár a srácai tobzódnak, ott anyuka fenyeget: ha nem hagyjátok abba, megyünk haza, és nem csak üres fenyegetőzés: másodjára tényleg megteszi.
Egy másik eset, aminek nemrégiben voltam szemtanúja: a helyi szupermarketben anyuka és a biztonsági őr hangos veszekedésére lettem figyelmes. Nem volt nehéz kitalálni, miről szólt a történet, mert mindkét fél a többi vásárlót hívta kvázi segítségül. Utólag a biztonsági őr beszámolt nekem, hogy anyuka odaadta a kiflit a gyerek kezébe, aki békésen elrágcsálta azt, amíg anyuka vásárolt. A biztonsági őr szerint ez lopás. Anyuka már kint a parkolóban talált meg és mondta, hogy ő soha többé a lábát se teszi be ilyen boltba. Nos, én nem tudok és nem is akarok igazságot tenni, hogy mire volt nevelve az a gyerek, aki el mert tulajdonítani egy fél kiflit (tudom, itt nem a 15 forintról, hanem magáról az elvről van szó), de azt én is tudom, micsoda segítség, amikor egy kiflivégnek köszönhetően húsz percig csend van és az ember pakolhat a kosarába. Mi ezt egyébként úgy szoktuk megoldani, hogy direkt csak egy felet adok oda a gyereknek (azt is csak végső megoldásként), hogy a pénztárnál lássák, eredetileg mi volt a zacskóban.
Amikor közösségben vagyunk, és az enyémnek is megtetszik valami, mindig igyekszem odafigyelni, hogy egyrészt ne vegye ki mások kezéből, amivel amazok kezdtek előbb játszani, másrészt viszont – és ez a nagyobb dilemmám -, ha tőle akarják elvenni, próbálom mondani a gyereknek, hogy most a másik gyerek is hadd próbálja ki egy kicsit. Persze ez sem az igazi, mert így azt sugallom a gyereknek, hogy ő nem vehet el senkitől semmit, de tőle bárki elvehet bármit. Ha minden jól megy, ősszel közösségbe kerül, addigra szeretném, ha elsajátítana bizonyos alapvető normákat (bár azt hallottam, hogy például az enyém-tied nagyjából 3 éves korra tudatosul csak a gyerekben).
Semmiképp nem szeretnék olyan szülő lenni, akitől azért maradnak távol, mert a gyereke egy neveletlen, önző valaki, de azt se szeretném, hogy a gyerek ne tudja érvényesíteni az alapvető érdekeit. Keresem az arany középutat folyamatosan. Őszintén kíváncsi lennék rá, ki hogy oldja meg ezeket a dilemmákat.


#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése