Bűn rossz ez a gyerek! – Lehet agresszívnak születni?
Egy vizsgálat szerint az agresszív késztetésekért inkább
genetikai, mint környezeti hatások felelősek. Vagyis... semmit sem tehetünk, ha
a gyermekünk agresszív?
Mindannyian voltunk már tanúi annak, ahogy egy anyuka
kétségbeesetten próbálja megfékezni kiabáló-rugdosó gyermekét a boltban, egyre dühösebben igyekszik rendre bírni, majd
szégyenkezve húzza-vonszolja végig a magán kívül őrjöngő kicsit a vásárlók
között. A többség
megértően és együttérzőn kíséri figyelemmel a jelenetet, mindig akad azonban, aki
megjegyzi: „Jobban is nevelhetné a gyerekét!” De vajon mitől is függ az
agresszió? Tényleg csak a neveléstől, vagy más tényezők is befolyásolják?
Montreali kutatók erre keresték a választ, mikor 667 ikerpár szüleit kérték meg, hogy értékeljék gyermekeik agresszív megnyilvánulásait. A vizsgálatban egypetéjű és kétpetéjű ikrek vettek részt. Míg az egypetéjű ikrek genetikai állománya teljesen megegyezik, addig a kétpetéjűeké különbözik, így lehetőség volt összehasonlítani, hogy közel azonos nevelési környezet esetén hogyan befolyásolják a gének a viselkedést. Az eredmények szerint a fizikai agressziót sokkal inkább genetikai, mint környezeti hatások váltják ki. De mit jelent ez a mindennapi életben?
Ha
azt látja, hogy a főhős ököllel győz
Ez az eredmény azért is meglepő, mert az elmúlt huszonöt évben a tudományos világban erősen tartotta magát az a nézet, hogy az agresszió megjelenése elsősorban a környezeti tényezőkön múlik. Azaz: a gyerekek agresszív modellek utánzása során sajátítják el az agresszív viselkedést, elsősorban a családi példák és a médiában látottak alapján. Rengeteg bizonyítékot találtak rá, hogy a megengedett, esetleg jutalmazott agresszió megfigyelése azt tanítja a gyermekeknek, hogy a nyílt fizikai agresszió megfelelő módja a konfliktusok rendezésének. Amikor tehát a gyermekünk egy mesefilmben azt látja, hogy a pozitív színben feltüntetett főhős megveri ellenfelét, és ezért tömegek ünneplik, azt tanulja meg, hogy ez a viselkedés helyes. Ugyanígy, ha azt látja, tapasztalja a szüleitől, hogy egy pofon segít megoldani a konfliktust, azt tanulja, hogy ez a jó megoldás.
A televízióban látott agresszió másik hatása, hogy
felerősíti az agressziót, mert bár a rossz fiúk megkapják a büntetésüket, csak
jóval a tett elkövetése után. A gyermek tehát azt tanulja meg, hogy a fizikai
agresszió rövid távon eredményes, és jutalmat érdemel. Mivel a hosszú távú
következmények figyelembevételére a kisebb gyermekek sokkal kevésbé képesek,
mint a felnőttek, ezért a „happy end” nem használ. Végül van még egy hosszú
távú hatása az agresszív környezetnek.
„Az agresszió látványa érzéketlenné teszi a
megfigyelőt a szenvedés következményeivel szemben.”
Az agresszió látványa érzéketlenné teszi a megfigyelőt a
szenvedés következményeivel szemben. Ez tisztán látszik azokból a kutatásokból is, melyeket
Belgiumban végeztek tinédzserekkel. A kutatás eredményei szerint a serdülők
harminc százaléka úgy gondolja, hogy az áldozat tehet arról, ha egy kapcsolat
erőszakossá válik.
Tiszta
apja...
Az új kutatási eredmények tehát azt mondják, hogy a környezetnek nincs hatása a gyermekkori agresszióra? Távolról sem! Többgyermekes szülők meglepve vehetik észre, mennyire különböznek gyermekeik. Míg az egyikük csendes, nyugodt, addig a testvére határozott, temperamentumos. Az említett kutatás eredményei azt bizonyítják, hogy azonos körülmények között nevelkedő gyermekek esetében is előfordulhat, hogy az egyikük agresszívabban viselkedik kisgyermek korától kezdve.
A fizikai agresszió egészen korán megjelenik, és 2-4 éves
kor körül csúcsosodik ki, ami nem meglepő, tekintve, hogy a gyerekek akkor
kerülnek kortárscsoportba, és hozzájuk hasonló gyerekekkel kerülnek
érdekkonfliktusba, ahol a fizikai erő segítségével
könnyebben elérhetik, amit szeretnének. Azok a képességeik, amikkel kontrollálhatnák a
viselkedésüket, vagy eredményesen oldhatnának meg konfliktusokat, még nem elég
fejlettek, stressztűrő képességük alacsony, ezért a genetikailag kódolt erőszakos
viselkedés könnyen megjelenik.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a környezet egyáltalán
nincs hatással a gyerekekre. Azok, akik erőszakosabban viselkednek, mint a társaik,
negatívabb reakciókat váltanak ki a szülőkből és a társakból is. Ha egy
kisgyermek megüti, megharapja a többieket az óvodában, először az óvónő
helytelenítő válaszával találkozik, majd a szülőével, és nagy valószínűséggel
csoporttársai később elkerülik őt. Ám az a gond, hogy ezek a negatív reakciók,
ha nem társul hozzájuk az agresszív viselkedés kezelése, hozzájárulhatnak
ahhoz, hogy az agresszív viselkedés fennmaradjon a későbbiekben is.
Farkas
a bárányok között
Tudjuk tehát, hogy vannak gyerekek, akik genetikai örökségüknek köszönhetően hajlamosak erőszakosabban viselkedni, mint társaik. A jó hír, hogy bár az erőszak megjelenését nem tudjuk befolyásolni, a kezelésére ugyanazok az elvek érvényesek, amit a kutatók a környezet hatásáról kimutattak. Az agresszív viselkedés megjelenésének gyakorisága nőni fog, ha a gyermek agresszív példákat lát maga előtt, azt tanulja meg, hogy könnyen célt ér agresszióval, és rövid távon hasznot húz belőle.
„Ha az agresszív viselkedést agresszíven
próbáljuk megfékezni, további példát nyújtunk az erőszakos viselkedésre.”
Ha az agresszív viselkedést agresszíven próbáljuk
megfékezni, további példát nyújtunk az erőszakos viselkedésre. Ha csökkenteni
akarjuk az erőszakos viselkedés gyakoriságát, ne engedjük, hogy gyermekünk
agresszív műsorokat nézzen a tévében, gyakran olvassunk neki meséket, és
tanítsuk arra, hogyan oldjon meg konfliktusokat erőszak nélkül. Beszéljünk neki
arról, hogy mit érez a másik, ha bántja, és legyünk következetesek az agresszív
viselkedés következményeit illetően. Jutalmazzuk az erőszakmentes viselkedést
és problémamegoldást, és maradjunk türelmesek, a kontroll képessége lassan, de
biztosan kifejlődik a gyermekben. Minden esetben fejezzük ki helytelenítésünket
a nem megfelelő viselkedéssel kapcsolatban, de erősítsük meg szeretetünket a
gyermek személyét illetően.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése