Gyermekre vágyva – egy nem létező gyermek levele
Nehéz jelzőket találni arra a sorozatra, amely a mai napon indul a 777-en. Levelet kaptunk, amelyben az a kérdés állt, hogy lehetőséget biztosítunk-e egy olyan cikksorozatnak, amelyben egy házaspár hölgy tagja szeretné leírni a gyermekre várás néma küzdelmét. A 777 történetének egyik legdöbbenetesebb erejű írását ajánljuk Nektek szeretettel.
Emlékszem egy este arról beszélgettünk, hogy “…attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni.” (Lk 12,48) Úgy vettük, mindazt a jót, amivel Isten megáldotta és erőssé tette a kapcsolatunkat, egyszer számon fogja rajtunk kérni. Éreztük, hogy olyan keresztet fog a vállunkra helyezni, amit nem minden kapcsolat bír el. Akkor édes izgalommal töltött el bennünket a gondolat, hogy Isten olyan teherrel tisztel majd meg bennünket, amitől a legtöbb kapcsolat összeroskadna.
Ma azonban minden nap emlékeztetnünk kell magunkat, hogy Isten csodálatos tervének része a várakozásunk a gyermekáldásra.
Megható pillanat volt, amikor egy este ágyunkba kucorodva Isten elé helyeztük döntésünket és kértük, áldja meg házasságunkat egy gyermekkel. A legtöbb házaspár nem jut eddig a megható pillanatig, vagy mert nem érzik szükségét, hogy döntésüket Isten elé helyezzék, vagy mert már úton is van a baba, mielőtt tudatosan dönthettek volna róla. Mi azonban szerettük volna picit megalapozni a házasságunkat, mind anyagilag, mind lelkileg. Így, annak ellenére, hogy szinte házasságunk első pillanatától kezdve mély vágyat éreztünk a családalapításra, csak hónapok múltán léptünk Isten elé, hogy részt vállaljunk teremtő munkájában.
Talán a tudatos készülődés, a tudatos döntés miatt is éreztünk végtelen nagy csalódást, amikor kiderült, hogy első próbálkozásunk nem járt sikerrel. Emlékszem a buszon zötyögtünk haza, mély csendben és hagytuk, hadd uralkodjon felettünk a csalódottság, bánat és keserűség.
Abban a fél órában, amíg haza utaztunk, a teljes reményvesztettség és fájdalom uralkodott rajtunk.
Arra sem volt erőnk, hogy mindezt kimondjuk egymásnak, hogy egymás vigasztalására legyünk. Ez azonban nem tartott sokáig. Másnapra kialudtuk magunkat, felvérteztük lelkünket észérvekkel, statisztikákkal és bizakodva indultunk neki a következő hónapnak.
Kicsit talán örültünk is, hogy így alakult, bár ezt még magunknak sem mertük volna bevallani akkor. Így, volt időnk még tudatosabban elmélyülni a témában, javítani az étrendünkön, az életvitelünkön. Szakirodalmat gyűjtöttünk, tervezgettük a lakás átalakítását, csoportosítgattuk a családi pénzkészletet a várható beruházásokra és készültünk lelkiekben is. Azt hiszem, ha akkor rögtön várandós lettem volna, a túláradó boldogság mellett a pánik is eluralkodott volna rajtam, de talán a férjemen is. Ahogy teltek a hónapok, rádöbbentünk, hogy mennyire felkészületlenek lettünk volna akkor a családalapításra. Nem tudom, van-e olyan pillanat, amikor valaki teljes mértékben készen áll, azt hiszem ehhez jócskán kell Isten kegyelme is, de éreztük, nekünk még van mit tanulnunk a Mestertől.
Istenbe vetettük bizalmunkat és elé helyeztük szívünk legmélyebb vágyát, hiszen ő mondta: “Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (Jn 15,16) Mi pedig buzgón kértük a gyermekáldást. A következő hónapban nagyon készültünk a termékeny időszakra. Romantikus hangulatot teremtettünk, álmokat szövögettünk és a biztos siker tudatával vártuk a legkorábbi időpontot, amikor érdemes megcsinálni egy tesztet. Az volt az utolsó, amit megcsináltam.
Amikor negatív lett, úgy éreztem többször nem bírom ki a látványt.
Fájt az ismételt csalódás. Igaz az utolsó pillanatig reménykedtem, sőt picit még utána is, hiszen az interneten hihetetlen teherbeesési történeteket lehet olvasni. Végül, befelé sírdogálva eltettem a levelet, amit már két hónapja megírtam a születendő gyermekünk nevében. Ott lapult az éjjeliszekrényem fiókjában, arra várva, hogy egy szép reggelen, egy pozitív teszt után átnyújtsam a férjemnek mondván, hogy levelet kapott az első gyermekétől:
“Drága Apu!
Olyan régóta várom ezt a pillanatot, amikor végre írhatok Neked!
Nagyon izgatott vagyok, azt sem tudom mit mondjak, vagyis írjak. Képzeld, nagyjából 1mm magas vagyok már, éppen most mértem meg! Büszke vagy rám, hogy már ilyen nagy vagyok? Viszont még egy grammnyit sem nyomok, így nem kell aggódnod, Anyunak még sokáig ilyen karcsú lesz a dereka! Azt, hogy fiú vagy lány vagyok nem árulom el, pedig én már tudom; de tudom, hogy Ti szeretnétek majd akkor megtudni ezt, ha már a karjaitok közt tarthattok!
Anyu tudtán kívül is sokat mesélt Rólad. Kíváncsi vagyok a szép, dús hajadra és a daliás alakodra is. Mindig azt mondja, hogy nagyon figyelmes vagy és mindig meghallgatod; meg azt is szokta mondani, hogy te vagy a legjobb férj a világon! Csak attól félek, hogy még nagyon sokat kell nőnöm ahhoz, hogy hasonlítsak Rád! Biztosan nagyon jó apukám leszel, mert Anyut is nagyon szereted.
Tudod, én annyira vártam már, hogy szóljatok Istennek, hogy mehetek, mert az őrangyalok csupa jót meséltek nekem Rólatok! Most megyek és alszom egy picit, de majd még írok Neked! Ígérem, igyekezni fogok, hogy Anyunak ne legyen nehéz a várandósság.
Puszild meg Anyut helyettem is és ölelgesd meg ha sírna örömében!
Szeretlek Titeket: első gyermeketek”
Most is elszorul a torkom, ahogy visszaolvasom ezt a levelet. Valahogy annyi szeretetet és gyöngédséget tudtam belesűríteni, hiszen akkor még nem sejtettem, hogy a levél még sokáig fog a fiókban lapulni és hihetetlen érzelmi és lelki hullámvölgyek várnak ránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése