5 + 1 ok, amiért NEM érdemes büntetni a gyereket
Meglepően gyakran merül fel a kérdés, amikor például óvodai vagy iskolai felvételi lapot töltöttünk ki, esetleg a védőnővel beszélgetünk: „Hogyan bünteti és jutalmazza a gyermeket?” Szülőkkel való beszélgetés során, kicsit más formában bukkan elő: „Jó-jó, nem jó kiabálni, megütni és büntetni, de akkor hogy veszem rá, hogy engedelmeskedjen?”
Számos egyéb jele is van annak, hogy mennyire mélyen ivódik bele a kultúránkba a jutalmazás és büntetés rendszere, mint az egyetlen hatékony eszköz a gyermek együttműködésének elérésére. De valóban hatásos mód ez?
Sok olyan hiedelem, állítás, nézet van, ami annyira szerves részét képezi a gyermeknevelésről kialakított elképzelésünknek, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni valóságalapjukat. A büntetés szükségessége is része egy magától értetődő és széles körben elfogadott vélekedésnek, ami része a mindennapi életünknek, és fel sem merül bennünk, hogy lehetne másként is. Pedig néha nagyon is fontos kritikus szemmel tekinteni a ’mindig is így volt’ típusú állításokra, és időnként felülvizsgálni létjogosultságukat. Gondoljunk csak a rabszolgatartásra, vagy arra, hasznos-e pálinkás kenyeret adni a csecsemőknek, ha nagyon sírnak.
Használjuk a büntetést szinte mindannyian és szinte minden nap, ami nem a mi hibánk, hiszen olyan kevés fogódzót kapunk ahhoz, hogyan is kellene “nevelnünk”. Pedig az elvárások sora, ami a szülőkre nehezedik végtelen. (Miért nem köszön az a gyerek? Ne hangoskodjon! Üljön szépen! Egyen rendesen! Ne hisztizzen, ez csak egy kis szuri! stb…) Nagyon is nehéz munka ez, ha nem is beszélünk róla általában így! És mi megpróbáljuk legjobb tudásunk szerint csinálni.
Persze már a behaviorizmus, és a viselkedésterápiák megjelenése előtte is büntették az emberek gyermekeiket, ez a pszichológiai irányzat azonban még tudományos megalapozottságot is adott, a korábbi hagyományos, bevett működésekhez. De ahogyan a tudományos világban lenni szokott, ennek is elmúlt a fénykora, és mostanra az derült ki, hogy a viselkedés megerősítésén alapuló eszközöknek ugyan helyük van a terápiás módszerek közt, de felhasználhatóságuk a klinikum területén is korlátozott. Azt pedig, hogy a gyermekeinkkel szemben használjuk minden kritika nélkül, ma már kutatások széles köre bizonyítja, hogy kifejezetten nem javasolható. Hogy miért is nem, ezt próbáltam összeszedni pár pontban.
1. Nem hatékony: A büntetés bizonyítottan nem okoz tartós viselkedésváltozást. A büntetett viselkedés nem kerül gátlás alá, sőt ha a büntető feltétel kiiktatódik a viselkedés gyakran nagyobb intenzitással tér vissza. Azaz nem arról van szó, hogy a gyerek már nem akarja többet csinálni, ami miatt megbüntettük, csak inkább óvatosabb lesz és megpróbálja a büntetést elkerülni. Valójában az eredeti viselkedés iránti vágya nem csökken, csupán csak akkor fogja csinálni, amikor nem bukik le vele, például a szülei háta mögött.
2. Rontja a kapcsolatunkat a gyermekkel: Amikor a gyerekünket büntetjük, valójában szülői hatalmunkkal élünk, vagy inkább élünk vissza, és legkevésbé arra reagálunk, ami az ő igénye lenne. Pedig, amikor a gyermekünk idegesítően, irritálóan, agresszívan vagy kiakasztóan viselkedik, éppen a mi elfogadásunkra, és melegségünkre vágyik, erre van szüksége, ezt próbálja tudomásunkra hozni, ha nem is túl egyértelmű és vonzó módon. Ha mi az ő „rossz” viselkedésére büntetéssel reagálunk, és ez gyakran ismétlődik, a gyermek megtanulja, hogy nem számíthat a segítségünkre, nem számíthat ránk, eltávolodik, egyedül marad.
3. Rossz példát mutatunk: A pszichológusok azt is felismerték már, hogy emberek esetén a modelltanulásnak, (=a fontos másik viselkedésének leutánozása) hatalmas szerepe van. A gyermekeink által leggyakrabban látott modellek, akik így a személyiségfejlődésükre legnagyobb hatással vannak, mi magunk vagyunk, ezért nagyon nem mindegy, hogy mikor, hogyan cselekszünk! Ha megbüntetjük, a gyerekünk nem azt tanulja-e meg, hogy ha gyengébb vagy, akkor kiszolgáltatott vagy és bántható? Jó lecke ez arra is, hogy miért fontos a hatalom, hogy mi mindent lehet tenni másokkal, ha te erősebb, hatalmasabb, nagyobb vagy. De biztosan ezt szeretnénk tanítani?
4. Félelmet szül: A büntetés, a büntető, haragvó szülő ijesztő, és a helyzet félelmet vált ki a gyermekből. A félelem hatására a szervezet stressz hormonokat termel, és a központi idegrendszer is riadóhelyzetbe kapcsol. Az idegrendszer ezen készültsége nem engedi, hogy az agy a magasabb funkcióit használja, és a gyermek nem képes tanulni, rugalmasan reagálni, jó döntéseket hozni. A stresszhormonok tartós jelenléte pedig fenntartja ezt az állapotot, és az immunrendszerre is negatív hatással van. Ma már tudjuk, hogy a gyakori félelem keltő helyzetek az idegrendszer nem optimális fejlődését eredményezik, ami aztán negatív hatással van akár a későbbi iskolai eredményekre, vagy szociális beilleszkedésre is.
5. Nem tanít: Azaz, dehogyis nem, számos dolgot mint korábban láttuk, de az új kívánatos viselkedést nem! Pedig, ha nevelési céljaink vannak, akkor ugye azt szeretnénk, ha a gyermek valami számunkra kívánatos viselkedést sajátítana el. Igen ám, de a büntetésnek ilyen tartalma nincs, csak azt üzeni, mit ne, és amíg nem tesszük hozzá, hogy mit igen, nem is nagyon érhetjük el vele a célt.
+ 1. A szülőt is rombolja. Senki nem úgy kezdi csecsemője születésekor gyereknevelési karrierjét, hogy “majd ha nagyobb leszel, de jól megbüntetlek”. Ez abszurdan hangzik, hiszen mind szeretetben szeretnénk nevelni a gyerekünket. Minden alkalommal, amikor büntetünk, és neki fájdalmat okozunk, önmagunkat is bántjuk, és saját önértékelésünket is romboljuk.
És pár szó a jutalmazásról, ami a büntetés másik oldala, a pozitív megerősítés. Azt hinnénk, na ezzel már aztán tényleg minden rendben, de érdemes azért csínján bánni a jutalmazó szép szavakkal, ajándékokkal. A szülők többsége olyan gyermeket szeretne nevelni, aki belső értékei és önfegyelme révén mutat kívánatos viselkedést, azaz nem a szülőknek kell folyton mindenért rászólniuk, ugye? Nos az a helyzet, hogy az önfegyelem belülről jön, és fontos hozzá, hogy a gyermek megélje, hogy az erőfeszítései milyen sikert hoztak számára, milyen jó érzés, hogy teljesített. Jó érzés neki magának, belül, mert elhatározta és végigcsinálta, vagy újra megpróbálta.
Ha a „jó”, azaz számunkra kívánatos viselkedését rendszeresen nagyon megdicsérjük (Ügyes vagy! Most örülök neked!), piros pontot, csokit, matricát, simit adunk érte, akkor a gyermek ahelyett, hogy saját elvárásokat állítana, és saját örömére lenne együttműködő, szép lassan inkább a külső megerősítésekre fog figyelni, és ezektől függő engedelmes lény lesz. Ha rendszeres ez a fajta külső megerősítés, egy idő után számára a jutalmazás elmaradása nem jelent mást, mint büntetést annak összes negatív hatásával.
Azért ez nem azt jelenti, hogy nem dicsérhetjük meg a gyermekünket, vagy nem fejezhetjük ki tetszésünket, hiszen a mi pozitív visszajelzésünk nagyon is fontos számára, csak nem mindegy, hogy hogyan tesszük. Érdemes néhány cikket, oldalt elolvasni, és megtanulnunk, hogyan tudunk építő pozitív visszajelzéseket adni mellékhatások nélkül. (pl. ezt: Így dicsérd okosan a gyereket a Babaszoba oldalán) Vagy legközelebbi írásunkat a témáról!
És itt újra felmerülhet a kérdés, hogy na de akkor mit tegyünk a büntetés helyett, hiszen eddig azt hittük ez a helyes? A válasz egyszerű is, meg nem is: kapcsolódjunk!
Higgyük el, és tapasztaljuk meg, hogy a gyermekeink jók, és azok is akarnak lenni! Ők együttműködni szeretnének, tanulni, osztozni, vidámak és kiegyensúlyozottak lenni, olyanok, ami nekünk is jó, és amikor nem ezt tapasztaljuk, az azért van, mert nem képesek rá.
Ismerjük fel, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy úgy tudjanak működni, ami nekünk is kívánatos, élvezetes, és tegyünk is érte!
Részletekről olvashattok a Kapcsolódó nevelés cikkeiben, vagy az egyszerű gyakorlatias eszközöket elsajátíthatjátok képzéseinken!
Selmeczy-Veres Ildikó pszichológus, Kapcsolódó nevelés oktató írása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése