Nevelési ártalmak a családban*
Minden nevelő hatás közül a legjelentősebb a család hatása. Egyrészt mert a család a gyermek legkorábbi élményeinek forrása (a legkorábbi élmények kulcsélmények lehetnek), másrészt mert a legtartósabb, végül a vérségi kapcsolatok tudatán is alapuló, folyamatos érzelmi egység. Fontos funkciója, hogy a társadalmi követelményeket és normákat (pozitív és negatív hatásokat) közvetíti a gyerekhez. Így a családi prizmán megtörhet minden nemes társadalmi törekvés, eszme és nevelő tendencia. Ugyanígy persze a kívülről érkező károsító hatások is. Ez a szűrő szerep különösen a gyerek erkölcsi magatartásának kialakításában jelentős. Akarva-akaratlan a saját szemléleti és cselekvési módját adja át a gyereknek, mintegy kényszeríti aszerint érezni, gondolkodni, cselekedni.
A társadalmi igények és a gyermeki megnyilvánulások közé tehát két módosító tényező ékelődik: az egyik a család, amely közvetlen és közvetett eszközeivel építi a gyermeki személyiséget, a másik maga a gyermeki személyiség, amely sajátos, egyedileg reá jellemző módon éli át a család által hozzá közvetített élményeket; prediszponáltan az átöröklési anyagtól, főleg pedig a korábbi élményektől, azokra sajátosan és egyedileg reagálva – alakítja önmagát.
A jó család felerősíti a tágabb környezet pozitív, fejlesztő tendenciáit, és csökkenti vagy kiszűri a károsítókat. A diszfunkcionáló család viszont éppen ellenkezőleg hat: a negatív hatásokat erősíti fel, gyengítve a kedvezőek hatékonyságát. A gyermek személyiségformálódása és erkölcsi magatartása vonatkozásában így válik sorsformáló erővé. A családból fakadó intenzív ártalmak kiküszöbölése vagy enyhítése a legnehezebb feladat. Kissé bizarr helyzet, hogy a gyermekvédelemnek egyik legfőbb feladata a rossz családtól és a rossz önmagától megvédeni a gyereket.
A családi nevelés légkörének letéteményese az anya. Korábban (a múlt század végén és a századforduló utáni két évtizedben) ugyan az apát tekintették a családi nevelés központi személyének, a megváltozott társadalmi körülmények (patriarchális jelleg gyengülése, nők emancipációja), valamint a pszichológia újabb felismerései nyomán azonban egyre inkább előtérbe kerül az anya szerepe.
Kétségtelen, hogy az anya alakja és funkciója az ember lelki életébe megkülönböztetett bensőségességgel és szilárdsággal épül be. Mind az anyai gondoskodás idején, mind pedig később, az emlékezetbe, az emlékekbe, a kedélyéletbe és a hangulatokba. Azok a gyerekek, akik ismerik vagy ismerték valaha is anyjukat, de azok is, akik soha nem ismerték, lebírhatatlan érzelmekkel gondolnak rá. Olyannyira, hogy biológiai eredetűnek véljük néha ezt az érzést, mintegy filogenetikus eredményt, függetlenül az ontogenetikus történésektől, azaz a gyerek személyes tapasztalataitól.
Az anya és a gyermeke közötti kapcsolat érzelmi viszonyulásaiktól és az ezeket is meghatározó körülményektől függ. Gyermekvédelmi szempontból igen fontos, hogy az anya milyen viszonyban van gyermekével, és viszont, a gyermek milyen módon kötődik anyjához. Kapcsolatuknak egészséges, kiegyensúlyozott volta jó prognosztikai jel még a legbonyolultabb esetekben is. Úgy tűnik, hogy az érzelmi életében ép anya a legnehezebb körülmények ellenére is képes gyermeke mentális fejlődését biztosítani. Kettejük rossz kapcsolatában, az anya érzelmi kiegyensúlyozatlanságának, idegrendszeri vagy erkölcsi megroppanásának esetén azonban az egyébként kedvező külső körülmények között is leromlik a gyerek.
A közvélemény feltételezi, sőt naiv hittel hiszi is, hogy minden anya szereti a gyermekét. És viszont, feltételezi, hogy a gyerek szereti és tiszteli szüleit. Pedig éppen a gyermekvédelmi gyakorlatban mutatkozik meg sajnálatosan sokszor, hogy a gyerek-szülő viszony korántsem idillikus mindenkor. Ha nem is mutatkozik meg a kapcsolatzavar nyíltan, igen sok esetben rejlenek a gyerek nevelődési zavarainak hátterében az anya-gyermek viszony rejtett és elleplezett bajai.
Az anya-gyermek kapcsolat átélése a csecsemő legelső olyan élménysora, ami meghatározó lehet egész későbbi fejlődésére. A rossz minőségű kötődés súlyosan károsító hatása átívelhet a serdülőkorra, sőt a felnőttkorra is. Ezzel magyarázható, hogy azokban a gyermekvédelmi esetekben, amelyekben fejlődési vagy nevelődési károsodások mutatkoznak, mindenkor találkozunk a kötődés és a kötődőképesség időleges vagy már állandósult zavaraival.
A legnagyobb ártalom a gyerek számára, ha nem szereti őt az anyja. Ennek hátterében többnyire az anya vágyainak, reményeinek, kívánságainak meghiúsulása (frusztráció) áll. Ilyen lehet:
– az anya nem akart gyereket, akadályozza őt eltervezett vagy megszokott életvitelében (fiatal, „élni vágyó” anya, karrier-aspirációk meghiúsulása);
– nem szereti a gyerek apját (esetleg gyűlöli is), és érzelmeit a közös gyerekre viszi át;
– megalázó vagy súlyosan hátrányos helyzetbe kerül a gyerek miatt (házasságon kívül szülte);
– a gyerek nem felel meg reményeinek (másnemű gyermeket kívánt, a gyerek külsejét nem találja megfelelőnek, rossz tanuló).
A gyermekével frusztrálódott anya néha képes megszeretni gyermekét. Ezért alkalmat kell teremteni, hogy a gyerek legjobb képességeit csillogtathassa, és ki tudja mutatni anyja iránti szeretetét. Az ilyen helyzetben élő gyerek folyamatos irányításra szorul, az anya pedig nevelési és magatartási tanácsokra. Mindaddig, amíg helyzetük nem rendeződik.
Ha frusztrálódott állapotban levő anya tartja maga mellett gyermekét, az bizony megadja az árát. A gyermeküket nem szerető anyák többnyire kíméletlenek, kegyetlenek, durvák. Jó eset, ha csak közönyösek. Néha alig is lehet megnyugtatóan eldönteni, hogy jót tesznek-e gyermekükkel, ha maguk mellett tartják, vagy az volna jobb, ha másra – esetleg gyermekotthonra – bíznák nevelésüket.
Iskoláskorra persze már eldől, hogy a gyereket maga neveli-e az anya, sőt többnyire rendeződnek a súlyosabb érzelmi konfliktusok is. Kevésbé kiélezetten jelentkeznek, mint a csecsemő- és kisgyermekkorban. Kedvező esetben az anya megszereti gyermekét, megbarátkozik az anyaszereppel is. Kedvezőtlen esetben azonban, néha a felszín csendes – az anyai apprehenziók tovább károsítanak. A legkedvezőtlenebb esetekben pedig nyíltan és brutálisan mutatkoznak meg az anya ellenséges érzelmei gyermekével szemben, néha indulatkitörésekben, néha kegyetlen büntetésekben.
A gyermeke nevelését érzelmeiben elutasító anyára a gyermeket rábízni nem szabad. Ha az anya nem alkalmas teljesen a gyermek nevelésére, de igyekszik, hogy gyermekének használjon, akkor a legszorosabb ellenőrzéssel megkísérelhető az anya gondozói és nevelői magatartásának irányítása. Az ellenőrzést folyamatosan a pártfogó végezze, rövid időszakonként pedig hivatásos gyermekvédelmi szakember kontrollálja. Pedagógiai optimizmus a felnőttekkel szemben is csak akkor indokolt, ha annak személyi, ha úgy tetszik „belső” feltételei adottak és fejleszthetők is.
Kisebb veszélyt jelentenek azok az anyák, akik lelki értelemben tapadnak gyermekükhöz, és nevelési hibáikat azért követik el. A házasságukban boldogtalan, személyi ambícióikban csalódott, lélekben elmagányosodott anyák szokták azt mondani: most már mindenem csak a gyerek. A más területen elszenvedett frusztráció miatt sokan akarják kárpótolni magukat gyermekükkel. Néha olyan tanújeleit adják elfogultságuknak, ami kétségessé teszi, hogy képesek-e irányítói, vezetői lenni gyermeküknek, vagy csupán saját érzelmeik szolgáivá lesznek – a gyerek pedig ezt szenvedi meg. Ha ugyanis az anya kisajátítja a gyerek érzelmeit, gondolatait és magához köti mindenféle módon (szeretetzsarolás, „ha nem szeretsz, meghalok”), akkor annak személyisége csak hiányosan, csonkán, torzan alakulhat.
Azok a gyerekek, akik a kívánatosnál szorosabb anyakötöttségben élnek, mégis jobban járnak, mint a nem szeretettek. Egyrészt nem szenvednek el brutális bántalmazásokat – tehát azt nem is adják tovább. Így nem válik belőlük szükségszerűleg kriminális személyiség. Másrészt azonban önállóságuk, magabiztosságuk vonatkozásaiban most ők a frusztrálódottak. Az anya súlyosan korlátozó viselkedése ellen vagy daccal lázadnak – vagy ők is beletörődnek a helyzetbe. Dacosság esetén éppen az őket szerető anyával helyezkednek szembe. Beletörődés esetén személyes ambícióik, önállóságuk és cselekvési késztetéseik sérülnek. Ezt is nehezen tudják persze elviselni. Ezért gyakori náluk a bűntudat, a belső konfliktusok felnagyítása – a személyes boldogtalanság.
Az apai hatás közvetlenül is, az anya érzelmein keresztül is érvényesül, valamint a család fenntartásáért és ellátásáért érzett – tettekben is megnyilvánuló – felelősségben. Közvetlenül a gyerekkel és anyjával való érzelmi kontaktusban és kötöttségben. A személyiségében gyenge anya mellett az egészséges mentalitású apa ellensúlyozni képes a hibás anyai bánásmódot, és gyakran támaszkodik a gyermekvédelmi szándék is az apa személyére és hatására – az anyával szemben. A gyerek énfejlődésének időszakában az apa szerepe éppen olyan fontossá válik, mint korábban az anyáé volt. Ez kiegészül azzal, hogy korunkban általában az apához fűződnek a magatartási normákat meghatározó, korlátozó és ellenőrző szociológiai szerepek is, amelyek különösen fontossá a nagyobbacska gyermeknél válnak. Az apai nevelés hiányosságai és hibái, az apai felelőtlenség hatásai több vonatkozásban is ártalmasak. Egyrészt a család életvitelének torzításával (anyagi nélkülözés), másrészt azzal, hogy pozitív normák meghatározására képtelen. Végül az alkoholizálás és a brutalitás a férfiaknál gyakori, és a fiúgyermekek számára a rossz apamodell sorsdöntő; különösen abban az életkorban, amikor az anyától való érzelmi leválás kezdődik, és a társadalmi beilleszkedés jó modelljeivel kellene megismerkednie.
Amíg az anya csak elutasító és rideg – az apa többnyire agresszív, brutális és félelmetes. A szülőknek a nevelésben ellentétes beállítottsága (bántalmazó apa – óvó anya) sem oldja meg a problémát; a kettős irányítás, a következetlen és a cinkos magatartás részben neurotizál, részben pedig erkölcsromboló.
Pedig a család legfőbb funkciója a gyerek szocializálása az elsődleges életközösségben. A családi nevelés lehetséges károsodásai mind a család hiányos vagy hibás szocializációs hatásával kapcsolatosak. A gyerek fejlődésének is, fejlődési korlátainak és hibáinak is meghatározója lehet:
– a család szerkezete és anyagi körülményei;
– a családi nevelés célkitűzései és módszerei;
– a szülők személyisége és érzelmi kulturáltsága.
E három legfőbb tényező egymással szoros kölcsönhatásban áll, de bármelyiknek a fogyatékosságait képes a másik kettő némileg ellensúlyozni. Azonban a gyerek veszélyeztetettsége valószínű, ha bármelyik is eltér a társadalmilag elfogadható normától.
A család szerkezete többféle módon is befolyásolja a nevelés színvonalát – és meghatározza a lehetséges nevelési ártalmak jellegét.
A tejes családokkal (szülők és gyerek vagy gyerekek) azért nem szükséges itt foglalkoznunk, mert maga a család szerkezete nem tartalmaz ártalomlehetőségeket. Ami ártalom a teljes családban jelentkezik, az a nevelés módszereivel vagy a szülők személyiségével kapcsolatos. Előfordul, hogy a teljes család a szülők alacsony keresete miatt nem tudja a kellő ellátást biztosítani a gyereknek, ez azonban ritka eset. Ha csak ez a baj, ezen a jelenlegi segélyezési rendszerrel a gyermekvédelmi apparátus tud segíteni. Az esetek többségében azonban a nélkülözés egyéb ártalmakkal társul: azok következménye vagy azokkal kölcsönhatásban van.
A csonka családban valamelyik szülő hiányzik. Többnyire az apa.
Leányanyák. Hazánkban évente kb. tízezer gyerek születik törvényes házasságon kívül. Korábban ez súlyos szégyen volt mind az anyára, mind a gyerekre. A „törvénytelen”, a „zabigyerek”, a „szerelemgyerek” megjelölés pejoratív és a társadalmi érvényesülésnek is akadálya volt. A valláserkölcs súlyosan elítélte az anyát, és az anya leértékelt státusában a gyerek is osztozott. A felszabadulás után a törvény megszüntette a „törvénytelen gyerek” joghátrányait, és a házasságból származó gyerek jogaival egyenlő jogokkal ruházta fel őket. A közvélemény is enyhült, csak maradi gondolkodású emberek viseltetnek előítélettel a házasságon kívül született gyerekkel szemben. Az persze most is gyakori, hogy az anyát könnyelműsége, „könnyű vére” miatt a közvélemény elmarasztalja, különösen akkor, ha arra az anya viselkedésével csak némi tápot is ad. A házasságon kívül született gyerekek gyakran veszélyeztetettek. Ennek okai:
– Társadalmunkban az apa státusa határozza meg a gyerek státusát. Apa hiányában az anyáé. Ez esetben a státus leértékelt. Következménye: a gyerek társadalmi biztonságérzetének hiányossága csökkentértékűség-érzése. Ez vezethet fokozott pozitív erőfeszítésre a jó teljesítmények érdekében (kompenzálás), de vezethet teljes ambícióvesztésre is.
– Az apai funkciók hiánya következtében a szociális beilleszkedés (függőség, normaalkotás, pszichoszexuális fejlődés, kötődőképesség, modellírozás) hiányosan fejlődhet. Enyhít ezen a helyzeten, ha a szülők jó élettársi kapcsolatban élnek, tehát a család érzelmi egysége biztosított, illetve az apát pótló személy modellként szerepelhet.
Ha azonban az anya egyedül kénytelen a gyermekéről gondoskodni, akkor döntenie kell arról, hol nevelkedjen a gyermek.
Ha maga mellett tartja, akkor további életvitelét (férjhez menési esély, anyagi gond, foglalkozás) megnehezíti. Ez a gyerek iránti érzelmeit is befolyásolhatja; gyakran tapasztalható olyan érzelem- és indulateltolódás, amelyben az eredetileg az apának szóló neheztelést (néha gyűlöletet) a gyerek szenvedi el. Már kisebb nevelési nehézségnél (néha anélkül is) felötlik az anyában, hogy nem lesz-e olyan a gyerek, mint gyűlölt apja? „Apád fajtája vagy, te gazember!” – és ezzel megjelöli a gyerek érzelmi státusát. Előfordul, hogy kifejezetten hideg gyűlölettel viseltetik a gyermeke iránt. Különösen akkor, ha saját szülei is „kitagadják”, szuggerálva és nyilvánítva, hogy ő „bűnös”. A gyereket pedig gyűlöli, „mint a bűnt”. Ez az érzelmi viszonyulás még akkor is lerombolja az anyai funkciók valódi értékét, ha az anya kötelességszerűen és kifogástalanul gondoskodik gyermekéről.
A másik lehetőség, hogy nevelésbe adja valahová. Gyakran az anyai nagyszülők veszik magukhoz a gyermeket. Ha leányukat szeretik, a neki szóló szeretet és a nagyszülői érzések megteszik a magukét: szeretik a gyereket is (ugyancsak az érzelem- és indulateltolódás szokásos menete szerint). Így az anya ún. karrierlehetőségei megnőnek. Ha azonban a nagyszülők a leányuk iránti elégedetlenséget vagy neheztelést a gyerekre is kiterjesztik – nem megnyugtató a beépülése ebbe a családba.
Akadnak, akik állami gondozásba adják gyermeküket, törődnek vele, látogatják és remélik (sokszor jogosan), hogy körülményeik rendeződésével majd magukhoz veszik őt. A gyermekvédelmi apparátus ezt támogatja. Sokan azonban már a gyerek születésekor hozzájárulnak ahhoz, sőt kérik, hogy gyermeküket adják örökbe, nem tartanak reá igényt.
Nem minden országban jelent akkora problémát a házasságon kívül született gyerek, mint nálunk. A hagyományos magyar névhasználat ugyanis szinte nyilvánvalóvá teszi a házasságon kívüli származást. Sokat enyhített ezen a helyzeten két törvény. Az egyik kötelezővé teszi a gyerek családi jogállásának rendezését és lehetővé teszi képzelt apa bejegyzését az anyakönyvbe – valójában az anyára bízva, hogy milyen magyarázatot ad majd gyermekének az apjáról. Ezt a „képzelt apa” bejegyzési lehetőséget sokan megmosolyogják, de hasznossága számos esetben kétségtelen. A másik törvény a nők névhasználatának kiterjesztett lehetőségeit biztosítja, és ennek gyakorlata elmossa a névvel jelzett pejoratív jelleget a házasságon kívül születetteknél is; az új névhasználat ugyanis adott esetben olyan, mintha házasságon kívül született volna a gyerek, jóllehet törvényes házasságból származik.
Újabban egyre több nő szül házasságon kívül, olyanok, akik gyerekre vágynak, de a házassági kötelmeket nem vállalják. Ez különösen az értelmiség körében terjed. Talán felesleges említenünk, hogy ezek nem feltétlenül gyermekvédelmi esetek, csak akkor válnak azzá, ha az anyai funkciókat nem teljesíti az anya. Mint ahogyan pusztán a házasságon kívül születettség sem követel gyermekvédelmi beavatkozást, ha a gyerek fejlődési feltételei kedvezőek.
Amikor az anya elveszti a férjét, a gyerek az apját veszíti el. A rendezett, jól nevelő, érzelmileg stabil családokban – a veszteség bármilyen nagy is – nem lesz emiatt törvényszerűen veszélyeztetett a gyerek. Igen sok anya neveli a gyermekét (gyermekeit) férje nélkül jól, sikerrel.
A veszélyeztetettség bekövetkezése igen sok tényezőtől függ. A gyermekek életkorától, apjukkal kialakított viszonyuktól, kötöttségüktől, az anya lelki teherbíró képességétől, az elhalálozás körülményeitől stb. Például, ha az anyát tartósan összeroppantja férje halála és az anyagi színvonal fenntartása érdekében kénytelen pluszmunkát vállalni, akkor a gyermek vesztesége kettős: egyrészt elvesztette az apát, másrészt veszít az anyai gondoskodásból is. Hasonló a helyzet akkor, ha az anya úgy érzi, hogy át kell vállalnia az apa szerepét is, és például szigorúbb lesz, mint korábban volt, mert „kell az erős kéz a gyereknek”. Ez esetben az apa elvesztését súlyosbítja az anyának mint megszokott és szeretett érzelmi tárgynak a megváltozása – zavart és frusztrálódást okozva a gyerekben.
Ez a kettős veszteség okozhatja a gyermek pszichés biztonságának megrendülését, és ha ezt a nevelő környezet (szülő, óvoda, iskola) nem ismeri fel, akkor annak következményeit: a hibás gyermeki magatartást külső eszközökkel korlátozza, tiltja és bünteti. Így a gyerek érzelmi vesztesége fokozódik azáltal, hogy szembekerül környezetével, és ebben a folyamatban egyre jobban elhatárolódik az őt eredetileg szerető és nevelni kívánó környezettől. Az interperszonalitás megromlása azután magával hozza annak áldatlan következményeit. Ezek között elsősorban a szófogadatlanságot, a dacosságot, az otthoni légkörből menekülést (csavargás) és a korábban már elfogadott, teljesített erkölcsi normák fokozatos elvetését. Ez nem okvetlenül tudatos, sőt: többnyire a gyerek elhatározása és szándékai ellenére történik. Az ártalomhatások folyamata az apa halálával indult meg – de a valódi ártalom nem maga a szomorú tény, hanem annak előre nem látható vagy ki nem küszöbölhető következményei. Maga az elárvulás vagy félárvaság csupán ártalomlehetőség. Ellenható erők bevetésével (anya és gyermek pszichés és anyagi stabilitása, az anyai-apai szerepcsere megelőzése, adott esetben a gyermek „érettségének” meggyorsítása) a leromlási folyamat megelőzhető és meggátolható.
A házasságok felbomlása, válások. Az ártalomlehetőségek itt is sokfélék. Természetes, hogy egészségesnek és jónak a gyerekek fejlődése szempontjából is a teljes (ép) családokat tartjuk (szülők, gyerekek együtt). De csak akkor, ha a szülők személyisége, érzelmi kapcsolatuk egymással és a gyermekükkel megfelelő, ha életvitelük morális, tehát ha a család jól funkcionál. Felelőtlen életvitelű családoknál a család teljessége, a szülők megléte sem menti meg a gyereket a leromlástól. Számos gyermekvédelmi eset a teljes családokból kerül ki. A teljességük ellenére épnek nem nevezhető, deviáns magatartású családokból. Kedvezőbb, ha a jó személyiségű anya inkább egyedül neveli gyerekét (vagy gyerekeit), semmint rossz családi életkeretben az apával együtt. Kétségtelen viszont, hogy az egyedül nevelő szülőnek sok olyan gonddal kell megküzdenie, amelyek az ép családokban nem jelentkeznek.
A válásnál súlyosabb ártalmat jelent a gyerek számára a családi életnek a válást megelőző ziláltsága, a szülőkben való csalódottság, valamint a válásokat gyakran követő személyes bizonytalanság érzése. Ezek a gyerekben szorongást, agressziót, dacosságot, kétségbeesést keltenek, ami gyakran depresszióba és a szülő által korábban képviselt erkölcsi normákkal való szakításba fordul át. A szülők (családtagok) nyílt és harsány ellenségeskedése, a gyerek bevonása a „tűzvonalba” a válási taktika eszközeként – felerősíti az egyébként is valószínű károsodást. Részben a megrázkódtatás (traumatikus átélés), részben az ártalmak halmozódása kiváltja azok tüneteit is. (Nyilvánvaló ebből, hogy ha sikerül elkerülni a legdurvább ártalmakat – akkor elkerülhetők a leggyakoribb károsodások is.)
A közvélemény a válásokat tekinti a gyermek károsodásának okául. Pedig a válás a már sikertelen családi élet következménye. A válásokról rendelkezünk pontos adatokkal (évente húsz-huszonöt ezer gyereket érint szüleik házasságbontása). Arról azonban semmiféle adatunk nincsen, hogy hány esetben marad ugyan formálisan együtt a család, noha családi életük kifejezetten rossz. A családi élet rejtett felbomlása éppen úgy károsító – néha erősebben károsító – tényező, mint a nyílt családfelbomlás. A rossz családi életben a gyereket ártalmasan érintő élmények száma megsokszorozódik. Érthető hát, ha a gyermekvédelmi esetek nagy számban az ilyen családokból kerülnek ki. Mégsem célszerű a házasságbontásokat mélyebb elemzés nélkül a gyermekvédelmi problémák fő okának tekinteni. A gyermekvédelem körébe kerülő esetek nagy százalékában ép családok alkotják a hátteret. A csonka család is, az ép család is lehet hasznos a gyerek fejlődésére – éppen úgy lehet ártalmas is.
Az elvált szülők gyermekeinek mintegy egyharmada valamely okból szinte meg sem érzi a szülők válását, legalábbis nem okoz nála sérüléseket. Vagy azért, mert még nagyon kicsiny a gyermek, vagy kicsiny korától már külön éltek a szülők (és soha nem is érezte őket egységként), vagy valamely okból soha nem is alakult ki az eltávozó szülő és a gyermek között mélyebb érzelmi kapcsolat.
A gyerekek másik harmada a válást kedvező változásként éli át: a brutális apa állandó jelenléte megszűnik, elmaradnak a nagy részegségi botrányok, megszűnik az állandó fenyegetettség, a család anyagi helyzete javul, enyhül a lakás zsúfoltsága, az anya kedélye derűsebbé válik.
A gyerekek egyharmada súlyos érzelmi sérelemként éli át a válást. Különösen akkor, ha az számára váratlanul következik be. Az esetleg már jól kiépült szeretetviszonyulások megszakadnak, helyükbe a támaszvesztettség érzéséből fakadó bizonytalanság érzése lép, gyakran bűntudattal, önvádlással keverten, mert arra gondol, hogy az ő „rosszasága” miatt váltak külön szülei. Gyakran önmagát szégyelli – máskor meg a szüleit. Ezért hol egyik, hol másik szülőjével kerül érzelmileg szembe. Személyiségének viszonylagos egysége megbomlik, értelmi és érzelmi teljesítményei csökkennek, ha emellett még a család anyagi helyzete hirtelen leromlik – akkor tragikus veszteségként éli át a történteket. Ez a veszteségérzés néha egész életen át elkíséri. A válások gyakorisága miatt a gyerekek státuszavara megszűnőben van, bár néhány helyen még hallani a pejoratív megjegyzést: „elvált szülők gyermeke”.
A legtöbb esetben már a házasságbontó bírósági tárgyalások előtt megkezdődik egyik vagy másik (gyakran mindkét) szülő részéről a gyermekek „megdolgozása”. Két lényeges vonatkozásra koncentrálnak a szülők: a gyermekelhelyezésre és az ún. láthatásra.
A gyermekelhelyezési ügyek a házassági bontóperekhez kapcsolódnak. Megegyezés hiányában gyakran a bíróságnak kell döntenie arról, hogy melyik szülőfélnél legyen a gyermek (gyermekek), azaz melyik szülő nevelje, gondozza (a másik szülő jogszabályokban meghatározott segítségével, részvételével). A bíróság mérlegeli, hogy melyik szülő tudja jobban biztosítani a gyerek további nevelését (személyi alkalmasság, körülmények, a gyerek érzelmei), és melyik vállalja azt. Ha egyik szülőnél sem látszik kellőképpen biztosítottnak a gyerek megfelelő szintű gondozása-nevelése, akkor lehetséges a nagyszülőknél vagy más rokonoknál az elhelyezés, esetleg az állami gondozásba utalás. A gyerek elhelyezésének megváltoztatását bármely szülő kérheti utólagosan a bíróságon, ha a körülmények lényegesen megváltoztak az elhelyezés óta.
A gyermekelhelyezés a lakáshasználattal is összekapcsolódik. Így a gyermek iránt mutatott szeretet, az érte folyó „harc” tartalma egyszerre sokrétűvé válik. Igen gyakori, hogy mindkét szülő igényeli magának a gyereket. Ennek valódi érzelmi rugója lehet, hogy szereti a gyermekét, és nem akar megválni tőle. Ugyancsak érzelmi mozzanat a másik szülővel való szembenállás, a „tőle elvenni” szándék (s valóban, aki nem kapja meg a gyermeket, az gyakran megfosztottnak érzi magát), a „neki nem lehet igaza, ő nem lehet a győztes” kívánása. De nem ritka, hogy anyagi jellegű megfontolások is szerepelnek a gyermekért való küzdelemben: elsősorban a lakáshasználat (többnyire az marad a lakásban, akinél a gyereket a bíróság elhelyezte) vagy a gyermektartásdíj. A valódi okok és célok feltárása néha alig lehetséges – nem is szólva arról, hogy azok nagyon összekuszálódottak is lehetnek.
A válóperes felek persze mindezt tudják. Ezért sokan közülük már előre igyekeznek megnyerni a maguk szándékainak a gyerek pedagógusait, a szomszédokat, a munkahelyi környezetüket – és magát a gyereket is. Igyekeznek „jó pontokat” szerezni. Mindketten sűrűn kezdik látogatni a pedagógusokat és a szülői értekezleteket, „bizalmasan” ócsárolják és hibáztatják egymást a pedagógus előtt, közölve, hogy minden erőfeszítésük kárba vész a gyerek nevelésében a „másik” alkalmatlansága vagy rosszindulata miatt. Otthon az indulatok fékezetlenül robbannak ki botrányos jelenetekben, egymás tekintélyét sárba tiporják a gyermek előtt. Van, aki megkívánja a gyermekétől, hogy szidalmazza a „másikat”, és ezért sok esetben ígéretekkel, ajándékokkal és kedvezményekkel vesztegeti meg. Annak érdekében, hogy úgy nyilatkozzon: csak őt szereti. Az ilyen esetekben a két „szerető szülő” között tönkremegy a gyerek. A szülői ideál összeomlik, és a szülő által addig képviselt normák érvényüket vesztik. A normaveszítésből szorongós, pánikos állapotok és hangulatok fakadnak. Ezek aligha maradnak meg az érzelemvilágban, rejtetten; inkább magatartási rendellenességként mutatkoznak meg, és az ebből kialakuló láncreakciók ugyancsak kiélezik a gyerek és a környezete közötti konfliktusokat.
Amint az érzékelhető: nem maga a családfelbomlás ténye, hanem az abból fakadó ártalmak okozzák a gyerek leromlását. Amilyen mértékben sikerül az ártalmak közömbösítése (enyhítése), olyan mértékben kímélhető meg a gyermeki fejlődés is a károsodástól. A tragikus koreográfia egynémely mozzanata:
– a szülők a maguk sorsproblémájával vannak elfoglalva, kevesebb figyelmet fordítnak a gyerekre; felügyeletét és érzelmi szükségleteit (beszélgetés, együttes élmény) elhanyagolják;
– destruktív jelenetek zajlanak a gyerek előtt; a szülők negatív vonásai élesen mutatkoznak meg. A gyerek vagy követi a szülők rossz példáját – vagy elutasítja. Mindkét esetben „jaj a korsónak!”;
– az anyagi ellátottság szintje csökken, a gondok sokasodnak; a gyerek gondolatvilágába betörnek a számára megoldhatatlan problémák. Szórakozottá, feledékennyé, álmodozóvá válik – vagy hazuggá. Menekül a megoldhatatlan realitás elől;
– az érzelmi összeütközések (érzelemeltolás) központjába kerül. Az egymásnak szánt tényleges vagy eszmei ütlegeket ő kapja. A szülőkkel megromlik a kapcsolata, később ez minden felnőttre, tekintély-személyre kiterjed. Ez a későbbi aszociális vagy antiszociális beállítódás előjátéka.
Ezt a folyamatot lényegesen nem befolyásolják, de erősen színezhetik a szülői tervekből és érdekekből fakadó mozzanatok:
a) A gyermekért mindkét szülő verseng. Valódi szeretetérzésből vagy érdekből, presztízsből vagy a volt házastárs iránti bosszúból.
b) A gyermeket egyik szülő sem igényli magának. Életviteli ok miatt, lakásprobléma, megélhetési nehézségek, vagy további családalapítási tervei miatt. Esetleg azért, mert nem rá hasonlít vagy mert másnemű, mint amilyet ő annak idején várt.
c) Több gyerek esetén a kedvesebbért, az okosabbért versengenek, a másik (a többi!) „nem kell, mert hozzá húz”. A testvérek így gyakran elszakadnak egymástól.
Ha mindezek mellett figyelembe vesszük, hogy a legtöbb házasság valóban azért bomlik fel, mert az egyik szülőfél magatartása elfogadhatatlan, a másiké pedig csak annyiban kifogásolható, hogy nem tudott úrrá lenni az aktuális helyzetben – nincsenek a válóperes bírák irigylésre méltó helyzetben. Az érdekeltek persze céljaiknak megfelelően alakoskodnak, és mivel kívülről alig is ellenőrizhető és alig is megítélhető jelenségek, árnyalati különbségek befolyásolhatják a per végeredményét, a bíróságok körültekintően igyekeznek eljárni. Gyakran kényszerülnek arra, hogy pszichológiai rendelőtől, iskolától, óvodától, bölcsődétől, helyi hatóságoktól és társadalmi szervektől információkat kérjenek. Az érdembeli adatok segítik a gyerek érdekének számításba vételét – de néha igen nehéz ilyennel szolgálni, mivel a családok intimitásait a pedagógus sem ismeri, a jelenségek pedig önmagukban, magyarázat és értelmezés nélkül néha félreérthetők.
Az iskolai véleményeknek az ilyen esetekben tényszerű közléseket kell tartalmazniok. A bíróság a tények ismeretében jár el, nem fogadja el az iskola javaslatát sem a gyermekelhelyezési perekben. Az iskolai vélemény a gyerek iskolai magatartására, megnyilvánulására, teljesítményeire vonatkozhat, feltüntetve, hogy a pedagógus véleménye szerint ebben (akár jó, akár kedvezőtlen) mennyi és milyen szerepe lehet a szülőknek. Célszerű a családlátogatási napló és a gyerek fejlődési lapja (napló) alapján készíteni a véleményeket, feltüntetve, hogy a gyerek korábban veszélyeztetettként volt-e nyilvántartva, és ha igen, miért.
A gyermekelhelyezésen kívül az ún. láthatási ügyek körül alakulnak ki a gyerek lelki fejlődését veszélyeztető zónák. A gyámhatóság szükség esetén szabályozza a szülőnek, nagyszülőnek a gyermekkel történő személyes érintkezését, kapcsolatát. Oly módon, hogy a jogszabályok előírta keretekben lehetőséget nyújt a családtagok találkozására. A láthatás szabályozásánál is elsősorban a gyerek érdekét kell szem előtt tartani, valamint azt, hogy a láthatás nevelését, testi, értelmi, erkölcsi és érzelmi fejlődését, tanulmányi előmenetelét, valamint a közösségi életben való részvételét ne akadályozza. Ha a gyereket látogató családtag e feltételeknek nem tenne eleget, a láthatási engedélyt a gyámhatóság megvonhatja tőle.
Ez a kétségtelenül emberséges és a gyerek személyes kapcsolatainak gazdagságán őrködő jogszabály a gyakorlatban ugyancsak harci tereppé válhat a szülők között, ha azok nem eléggé kulturáltak és nem ismerik fel a gyerek valódi érdekét. A láthatási alkalmakat korábbi viszályuk látványos folytatására használják fel, vagy a gyermeket már előre rábírják arra, hogy ne akarjon találkozni az őt látogató szülőjével, rokonával. Panaszok, vádaskodások özöne zúdul a gyámhatóságokhoz koholt vagy valódi vádakkal, követelve, hogy a „másiktól” vonják meg a láthatást.
A nagyobbacska gyerek persze már tanúja, részvevője és áldozata is egyben a veszekedéseknek, vitáknak, vádaskodásoknak és az ezekkel kapcsolatos bizonyítási eljárásoknak. Számára nem szűnt meg a rossz családi élet a házasságbontással; a láthatás alkalmával továbbra is ugyanazok az ártalmak érik, amelyektől a válásnak meg kellett volna szabadítani őt. A lelki sérülésektől nem menti meg őt a bírósági pecsét. Az eredmény nem lehet kétséges az ilyen esetekben: ugyanaz, mint a család formális együttléte, de lényegbeli felbomlása idején volt.
A hagyományos pedagógia elsősorban és főként a gyermekkel foglalkozik. A pszichológiai szempontok, ill. a siker azonban megköveteli a szülőkkel való foglalkozást is.
Az utóbbi években növekedett a családi válságok következményeivel kapcsolatos veszélytudat. Ezért sok szülő a válást megelőzően is kéri a tanácsot, hogyan kímélhetné meg gyermekét az általa is sejtett és vélt károsodásoktól. A gyermekvédelmi munka e területen szorosan összekapcsolódik a nevelési tanácsadó tevékenységgel és a pedagógiai kulturáltság terjesztésével.
Jelenleg még távol vagyunk attól, hogy az óvodák, iskolák pedagógusai mind a szülőkben, mind pedig a gyerekekben is zajló pszichés folyamatokat válsághelyzetekben irányítani és befolyásolni tudják, jóllehet a társadalmi igény már megnyilvánul ez iránt. A pedagógust „gyermekszakembernek” tekintik, tőle kérnek tanácsot. Persze inkább azok az esetek váltak gyermekvédelmi esetté, amelyekben a szülők kultúrája és felelősségérzése hiányos, és amelyekben nemcsak hogy nem kérnek – de nem is fogadnak el tanácsokat. A gyermekvédelmi prevenciónak is, a családvédelmi tevékenységnek is nagy akadálya az érdekeltek belátásra képtelensége.
Új családdá szerveződés. Az elvált házastársak többsége rövidebb-hosszabb idő múltán új házasságot köt. Ez örvendetes esemény, a boldogságkeresés jogos formája. A csonka család kiegészül, teljes családdá válik, azonban a családi érzelmek és viszonyulások körébe új személy (személyek) kerülnek be. Új életforma, új szokások és új igények követelményeihez kell a család tagjainak alkalmazkodniok. A szülők új házassága a velük élő gyerek számára apát-anyát biztosít, esetleg testvéreket is. E változások többnyire kedvezőek – bár a mostohafélelmek továbbélése és egyes vizsgálatok arra utalnak, hogy mind a gyerekekben, mind a szülőkben él a „mostohaprobléma”. Ezúttal nem foglalkozunk az egyértelműen kedvezőre forduló esetekkel – azokból nem lesz gyermekvédelmi ügy. Az örvendetes esemény azonban tartalmazhat újabb veszély- és ártalomforrásokat.
Ezzel a helyzettel kapcsolatos ártalmak (vázlatosan) a következők:
– A házasságot megelőző csonkacsalád-időszakban a szülő-gyermek kapcsolat igen bensőségessé és érzelmileg fűtötté válik. A szülő (többnyire az anya) érzelmei az új házasságban, illetve még az azt megelőző partnerkapcsolat idején már megoszlanak a gyerek és a jövendő házastárs között. A gyerek kétségbeesve látja érzelmi monopol-helyzetének megrendülését, és az osztozásos féltékenység jeleit kezdi mutatni. Kapcsolata anyjával ellentmondásossá válik, jövendő mostohaapjával szemben elutasító.
– A házasság létrejötte után a gyerek „detronizált uralkodó”. Felnőttszerep-lehetőségei csökkennek, ismét gyermeki – néha kisgyermeki – státusba süllyed vissza az erős felnőtt, az új apa mellett. Ha az új apa még érezteti is hatalmát – a gyerek lázadóként fordul szembe vele. A büntetések és mellőzések tovább táplálják elkeseredettségét és agresszióját.
– A „mostoha”, aki jó szándékkal telten vállalta a gyereket, aki ezért hálát és szeretetet vár viszonzásul – most csalódottan látja, hogy a gyerek vad és szófogadatlan, tiszteletlen vele szemben, esetleg gonoszkodó is. (Sok gyermek kriminális karrierje indul el a mostohaszülő meglopásával vagy más károkozási kísérlettel.) Jobbnak látja, ha nem ő, hanem anyja „fegyelmezi” a gyereket. Az anya érzelmi ollóba kerül: zátonyra futhat a házassága a gyerek miatt. Ha a gyereke mellé áll – ez a férjjel való szembehelyezkedést is jelentheti. Ha bünteti gyerekét, akkor szembefordítja őt magával. Az anya problémájánál csak a gyermeké élesebb. Képletesen szólva két lehetősége van: Otelló vagy Hamlet legyen-e.
– A konfliktus kirobbanása többnyire nagy dinamikával történik.
– A gyermek érzelmileg ambivalenssé válik szülei iránt. Aszociálissá, majd antiszociálissá fejlődik a magatartása az érzelmi zavarok következtében. Provokál és jogossá tesz minden vele történő „igazságtalanságot”. Az egyéni színezetnek megfelelően neurózis, kedélybetegség, kriminalitás vagy perverzió az „eredmény” – ami tovább rontja helyzetét a családban is, a családon kívül is. A kibontakozó dac a családon kívüli kapcsolatokat is elrontja. Ez érződik az iskolában is.
– Az apa vagy az anya türelmét veszti (vagy szokása és meggyőződése szerint cselekszik) és verni, büntetni kezdi a gyereket, gúnyolja, megalázza, és kényszeríteni, szorítani akarja őt a „rendes viselkedésre”. Ilyenkor viharos regresszióval és züllöttségi tünetekkel, esetleg neurózisjelekkel reagál a gyerek. Pánikállapotba és masszív dacosságba merül. Nyílt, addig kényszerből fékezett agresszióit mindenre és mindenkire kiterjeszti, gátlástalan garázdálkodó, erejétől és lehetőségeitől függően társadalmilag is veszélyes elem.
Külsőleg ebből a folyamatból az érzékelhető, hogy a „mostoha kiűzte a házból”, hogy „szomorú gyermekkora volt”, hogy „nem volt, aki jól megfogja őt kezdetben”. Pedig valójában az anyához kötöttség infantilis fenntartása, az érzelmeken osztozni nem tudás, a féltékenység fésületlen megnyilvánulása a deviáns magatartásnak a háttere.
E képet színezhetik a körülmények: az apa brutalitása, az anya cinkos félelme és a gyermekét titokban védő viselkedése. A féltestvérek és a mostohatestvérek helyzete a családban, a vér szerinti másik szülő jelenléte és hatása, a családtagok értetlensége és tehetetlensége, majd féktelen viszontagressziója – a leromlási folyamat modellje szánalmasan és félelmetesen azonos.
– A kiélezett konfliktushelyzetben az anya gyermekének fogja pártját, nem vállalkozik annak büntetésére, maga teremt kritikus döntéskényszert önmaga és férje számára. Ilyen esetekben ez a házasság is felbomlik; az apa becsapottnak, az anya mártírnak érzi magát. Végül is vagy ők ketten, vagy a gyerek adja meg az árát a pedagógiai tehetetlenségnek. Vagy mindhárman. Kompromisszumos megoldásként kínálkozik a gyermek nevelőotthonba helyezése, mivel – ahogy mondani szokták – odahaza létszámfelettivé vált. Az elvadult gyermek reedukálása így válik a bennlakásos intézetek feladatává.
A családszerkezet vizsgálatakor érzékelhető leginkább, hogy a gyerek veszélyeztetettsége csak ritkán törvényszerű vagy elkerülhetetlen. A családszerkezet ugyanis egymagában nem jelenthet ártalmat a gyerek számára, ha van bárki alkalmas személy a családban, aki valóban törődik vele, neveli őt és „érzelmileg jól tartja”. Különösebb zavart a családszerkezet változásai szoktak hozni, amikor új helyzet keletkezik: valaki elment vagy valaki érkezett a családba. Ennek hatásai esetenként különbözők. A változás következménye lehet a család anyagi vagy erkölcsi deklasszálódása (a társadalmi státus változása), lehet az érzelmi viszonyok gyors és jelentős megváltozása (szeretett személy elvesztése, frusztrálódás, osztozásos féltékenység fellángolása, a követelmények változása, alkalmazkodási nehézségek, ambivalenciák kiéleződése). Ha e változások következményeit a gyerek veszteségként éli át (akár van ennek tényleges alapja, akár nincs), számolni lehet annak negatív hatásával. Ha a változások nem egyértelműen veszteséget jelentenek a gyereknek (pl. jobb körülmények közé kerül, anyagilag „jó cserét csinált”) – akkor a kedvezőtlen hatások is enyhébbek, esetleg el sem érik a megnyilvánulás fokát. Ha az újonnan keletkezett konfliktushelyzeteket képesek a szülők és a gyerek áthidalni, akkor a potenciális veszély soha nem is realizálódik. Ennek feltétele, hogy a konfliktusszemélyek pszichésen egészségesek legyenek, rendelkezzenek a szeretőképességen kívül némi decentrálási képességgel (empátiával), és legyen annyi érzelmi kulturáltságuk, hogy adni-elfogadni egyaránt tudják a szeretetet. Pedagógiai szakmai ismeretek birtokában ehhez hozzá is lehet segíteni őket, s ezzel stabilizálható az esetleg megingott gyermeki egyensúly is. A kezdeti „gyulladásos” állapot így lassan enyhül, végül is elmúlik. Nem „magától”, ahogyan azt gyakran hiszik, nem „az idő hozza meg” az enyhülést, hanem a résztvevő személyek akaratlan, néha megfontolt, de többnyire tudattalan „gyógyhatásaitól”. Ha azonban a konfliktusszemélyek pszichésen instabilak, érzékenyek a változásokra vagy éppen jellemhibásak (karakterbetegek) – a konfliktus sűrűsödik, majd a kirobbanásig növekszik, mert a konfliktusok megoldatlanságából következnek a további konfliktushelyzetek, míg végül ez válik a szokásszerűleg (csaknem reflexszerűleg) „bejárt úttá”. Az így elszabadult indulatok, agressziók pedig „…Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg…”. A gyereket mindenképpen eltalálja.
A család rossz szociális helyzete az egyik leggyakoribb ártalomforrás. Az anyagi okból veszélyeztetett gyerekek többsége nyomorban él. Sem elsődleges szükségleteik kielégítése nem megfelelő (élelmezés, ruházat, lakás, tanszer, minimális higiénia), sem a családi légkör. A nyomor általában nemcsak az anyagi javak nélkülözése miatt ártalmas. Demoralizáló tényező, különösen akkor, ha a környezet jobb módban él. Ilyenkor a társadalmi és pszichés egyensúlyvesztés szinte biztos. Ennek hatásait a gyerek is megszenvedi. A nyomasztó gondokkal küszködés között mellékes a gyerekkel törődés, és a gyerek „értéke” is attól függ, mennyire tud hozzájárulni a jövedelem növekedéséhez (koldulás, segélyszerzés, kedvezmények, munkába állítás) vagy a család házi munkájához. Vannak családok, amelyek tűrhetetlennek tartják helyzetüket, igyekszenek kikerülni abból, más családok viszont vagy beletörődtek abba, vagy igényszintjük eleve alacsony. A családi élet mindhárom esetben konfliktusokkal terhes, és károsítja a gyermeket (veszekedés, verekedés, érzelmi kulturálatlanság, szabályozatlan életforma, kudarcos életvitel, rossz szokásrendszer).
A nyomorgó családok egy része (közösséget is sújtó egyéni tragédia) bizonyos mértékig persze önmaga is oka lehet a nyomorúságának – hacsak az nem betegség és munkaképesség-csökkenés következménye. A nyomornak rendszerint több oka van, és ezek összefüggenek egymással: bűnözés, szakképzetlenség, igen alacsony jövedelem, munkakerülés, érzelmi-erkölcsi kötetlenség. Néha lehetetlen megtalálni a vezető (eredeti vagy annak idején elsőként megjelent) okot. Ezek közvetlen vagy áttételes okozata a gyerek károsodása. A deviáns magatartású szülők gyerekei könnyen deviáns magatartásúakká válnak. Ily módon a deviáns elemek újratermelődnek, családi „örökségként” nemzedékeken át megjelennek. Mindaddig, amíg nem sikerül valahol (valamelyik nemzedéknél) megszakítani az átkos láncolatot. Ez egyike a családgondozás legsúlyosabb problémáinak.
Éppen ezért a „csak szociális esetek” vizsgálata is gondos körültekintést igényel, hiszen nem lehet cél a nevelőképtelen családokat anyagilag segélyezni, ha ez (a segélyt is alkoholra költik) a gyerek leromlását egyenesen elősegíti.
Persze a nyomor talaján számos olyan nevelési és fejlődési ártalom keletkezik, amelyek kedvezőbb anyagi ellátottság esetén nem mutatkoznának. Ezért még pedagógiai szempontból is nagy jelentőségű az anyagi segélyezés. Különösen akkor, ha abban nem csupán a társadalom anyagi hozzájárulása nyilvánul meg, hanem kiviláglik a bajba jutott emberek iránti humánus segítő szándék, a társadalom törődése is. A juttatás így nem csupán anyagi vonatkozásban segít a családi légkör rendezéséhez és javításához (a segélyösszeg többnyire nem elég erre), hanem az elkeseredést mérsékli, jó reményeket kelt, tehát morális hatása is van. Bármilyen értékes is azonban a segélyezés a családok szempontjából – ritkán eredményezi a családi élet normalizálását. Az iskolai gyermekvédelem ma még nem képes a család egészén segíteni, szükségből, kényszerből tehát a gyerekre koncentrál.
A gyerekeket idejekorán ki kell emelni azokból a családokból, amelyekben nem remélhető megoldás. Ahol a helyzet megjavítására csak némi remény is van, tehát ahol a család elfogadható szinten nevelő- és gondozóképes, ott anyagi segélyek, kedvezmények juttatásával meg kell kísérelni a segítést, törekedve arra, hogy a gyerek a családjában maradjon. Ez sajnálatosan gyakran meghiúsul. A nyomor annyira feltűnő, markáns jelenség, hogy képes elfedni a többi – esetleg a nyomornál is súlyosabb – tényezőt, például elmebajt, erkölcstelen, felelőtlen életvitelt, a család már bekövetkezett, de még rejtett széthullását, a finom érzelmek teljes hiányát. Így előfordul, hogy a „csak szociális eset”-ként támogatott családokban később, az anyagi helyzet viszonylagos rendeződése után bukkannak elő a már korábban bekövetkezett károsodások tünetei, a családtagok személyiségének súlyosabb zavarai. Ez a gyerek rehabilitációját persze késlelteti. Ezt a kockázatot – kényszerűségből és célszerűségből – vállalni kell, ugyanis végleges és stabil korrekciót eredményez, ha a család a gondozás és támogatás eredményeképpen nevelésre mégis alkalmassá válik.
Éppen az ártalomforrások halmozódása utal arra, hogy az ún. objektív külső körülményeket és a szubjektív, emberi belső körülményeket egymástól különválasztani lehetetlen. Nem lehet rendbehozni az egyiket, ha ugyanakkor nem teremtik meg ennek feltételeit a másik vonatkozásban is. A modern gyermek- és ifjúságvédelem (korábbi haladó elgondolások nyomán) a család komplex gondozásában látja az eredményesebb munka feltételeit. Mai tapasztalataink azonban még nagyon gyérek ahhoz, hogy megfogalmazhassuk annak módszertanát. Elképzelhető, hogy ennek szűrő- és műveleti feladatait távlatilag és fokozatosan a pedagógiai intézmények fogják átvenni (mivel itt minden gyerek sorsa és fejlődése figyelemmel kísérhető) a megfelelő társintézményekkel, szociálpolitikai és klinikai apparátussal együttműködve. Ennek az együttműködésnek kezdetei már most is mutatkoznak.
Nagyon hasonló a helyzet a lakásügyek rendezésénél is. Tudvalevő, hogy jelenleg a lakáshelyzet nem tükrözi a családi életvitel erkölcsi színvonalát (sőt az anyagit sem biztosan). A rossz lakás azonban károsan befolyásolja a gyerek fejlődését, mind higiénés, mind pszichohigiénés szempontból. A zsúfoltság provokálja a rendezetlen családi életet. A személyi súrlódások, a korai szexuális tapasztalatok, a szűk mozgástér miatt. Különösen problémás, ha a gyereknek nincsen saját fekhelye sem. A megfelelő lakás juttatása általában gyermekvédelmi hatású.
Sok gyerek veszélyeztetettsége azonban kiújul a lakásjuttatás után, ha a szülők a lakást nem életvitelük megjavítására használják, hanem nyerészkedésre. Gyakran albérlőkkel, ágybérlőkkel, rokonokkal úgy benépesítik lakásukat, hogy a korábbi zsúfoltság nem változik – sőt növekszik. Mivel sokan nem tudnak bánni a komfortos lakással, hát túladnak azon, és újra megteremtik maguknak azokat a tűrhetetlen körülményeket, amelyek közül a társadalmi áldozatkészség – gyermekeik érdekében – kiemelte őket. A gyerekek pedig mehetnek vissza állami gondozásba – hiszen a túlzsúfolt, nyomorszintű lakóhelyen valóban nincsen biztosítva fejlődésük; szüleik pedig újabb bizonyságot adtak arról, hogy alkalmatlanok a nevelésre.
Ma már világos, hogy a nyomorban élő családok erkölcsi felelősségének feszegetése meddő dolog. Körülményeiket nemcsak maguk teremtették; nemcsak okozói, áldozatai is helyzetüknek. A pedagógiának, a gyermekvédelemnek és az alkalmazott szociálpolitikának közös erőfeszítésétől várható helyzetük némi rendeződése.
Szólnunk kell az anyagilag kiegyensúlyozott családok (vagy éppen az átlagosnál jóval magasabb jövedelmű családok) gyermekeinek gyermekvédelmi problémáiról. Ezekben a családokban a gyerekek esetleges veszélyeztetettsége nem hozható közvetlen kapcsolatba az anyagi színvonallal. Igaz, hogy a „jóléti alkoholizmus” e rétegben gyakori (pénze van, kultúrája nincs: iszik) – ez azonban valószínűleg alacsonyabb jövedelem esetén is így volna. Meg szokták említeni a jómódú családok gyerekeinek anyagi túlhalmozását, a drága divatcikkeket, a túlzott zsebpénzt, a drága játékokat és költséges szórakozásokat. Ezek valóban okozhatnak kisebb-nagyobb nevelési zavart, de sokkal szorosabb kapcsolatuk van a nevelés célkitűzéseivel és módszereivel, mint a szociális helyzettel.
A család szerkezete és a család szociális helyzete tehát objektív körülménynek tekinthető. A másik, hasonlóképpen meghatározó, de inkább szubjektív tényezőcsoport összetevői: a család nevelési stílusa (a nevelés célja, módszerei, a spontán nevelő hatások) és a szülők személyiségének egészsége, ép vagy sérült állapota. Ezeknek elemző egybevetése prognosztikus értékű lehet. A család és a gyerek vagy hű, vagy torzult tükörképei egymásnak. Ez négy változatban jelentkezhet (a mindenkori átmeneti formák érvényesülésével):
1. A társadalmilag pozitív életvitelű és pozitív nevelési hatást sugárzó családnak (+ család) a gyermeke ugyancsak pozitív, azaz megfelelő fejlettségű, kielégítően nevelődött (+ gyerek). Ezek még akkor sem gyermekvédelmi esetek, ha kisebb-nagyobb rendellenességek néha előfordulnak. Prognózisuk kedvező mindaddig, amíg valamilyen esemény nem hat károsan a családi háttérre, illetve a gyerekre.
2. A család társadalmilag negatív értékeket képvisel mind életvitelében, mind pedig nevelési hatásaiban (– család). Azaz: a fejlődésre kedvezőtlen családi körülmények mint háttér, s ehhez járul a gyerek alkalmazkodása e körülményekhez (– gyermek). Prognózisuk kedvezőtlen mindaddig, amíg vagy a családi háttér nem változik meg pozitívra, vagy a gyerekben nem közömbösíthetők az ártalmak.
3. A pozitív családi háttér ellenére kedvezőtlenül fejlődött a gyerek, valamely okból nem alkalmazkodott és nem azonosult a családi követelményekkel (+ család, – gyerek). Gyakran családon kívüli kapcsolatai befolyásolják (gyerekbanda, galeri, felnőttek csábítása). Prognózisa kedvezőtlen, ugyanis a jó körülmények ellenére romlott le úgy, ahogyan a rossz háttérrel rendelkezők.
4. A negatív családi háttér ellenére pozitív vagy legalábbis elfogadható módon fejlődött gyerek (– család + gyereke), aki többnyire családon kívüli pozitív alkalmazkodási és azonosulási modellekhez idomult, és azokhoz tartozik. Prognózisa bizonytalan; attól függ, hogy véglegesen elkötelezi-e magát a pozitív ideálokkal, vagy megtörik és idővel családjához hasonul-e.
Az 1. és a 2. esetben a család és a gyerek viszonya adekvát (+ +, – –), a gyerek a családjában „elfogadott”, tehát beilleszkedési modelljei kialakultak és azok egyértelműek. A 3. és a 4. esetben a viszony közöttük inadekvát (+ –, illetve – +), tehát családjában elutasított, a szülők pedig frusztrálódtak gyermekeikkel. Ez a nevelési módszerekben és eljárásaikban is tükröződik, a gyerekben pedig hatóerővé válik. Ezekben az esetekben a gyerekek is, a szülők is boldogtalanok, elégedetlenek egymással, és ez beárnyékolja még a 4. esetben is a gyerek érzelem- és kedélyvilágát, közvetve viselkedését és erkölcsi magatartását. A család-gyerek inadekváció sorozatos konfliktusokat okoz, amelyeknek a megoldási szintjétől függ a gyerek további nevelődése. Az 1. és a 2. esetben a család és a gyerek személyes érzelmi kielégítettségben élnek – a 2. esetben azonban sajnos társadalmilag kifogásolható módon.
Gyermekvédelmi szempontból: az 1. eset nem gyermekvédelmi ügy. A 2. eset mindig az. A 3. eset a legsúlyosabbak közé tartozik. A 4. esetet többnyire nem veszik észre az iskolában. Az adekvát esetek folyamatosak és eseményei is kiszámíthatóak. Az inadekvát esetek viszont időszakosan kirobbanó konfliktusokban nyilvánulnak meg, váratlanok, robbanásszerűek és kiszámíthatatlanok.
A 2. esetben – ha a család nem befolyásolható kedvezően – a gyereket ki kell emelni környezetéből, és gondoskodni szükséges helyrehozó neveléséről.
Akkor is ki kell a gyereket a családjából emelni, ha az ártalmak még nem interiorizálódtak benne (idővel ugyanis törvényszerűen bekövetkezik ez is) – akkor is, ha már személyiségébe beépültek. Nyílt gondozásban tartható a gyerek a 3. esetben (nevelési tanácsadás, hatósági beavatkozás, társadalmi pártfogás, életvezetési hatás a szülőkre), és kifejezetten a gyerekkel szükséges foglalkozni a 4. esetben (érzelmi támasz, feszültségoldás, magatartási tanácsok, társadalmi támasz nyújtása), megerősítve pozitív fejlődési tendenciáit.
A gyerekek sorsa nagyrészt a szülőkön múlik. Az iskola egyik fontos feladata, hogy a szülőket megnyerje nevelési céljainak, módszerekben pedig az egyetértésüket és együttműködésüket kiváltsa. Ez számos ok miatt igen nehéz.
A gyermekvédelmi esetek jelentős többségében ugyanis maguk a szülők is személyiségükben fejletlenek vagy sérültek. A fejletlen személyiségű szülőkre jellemző a szélsőséges egocentrizmus. Ez megnyilvánul abban, hogy elsősorban saját személyes érdekeik szempontjából ítélik meg gyereküket: zavarja vagy gátolja-e életvitelüket, leleplezi-e idegenek előtt az ő gyengéiket és hibáikat (esetleg bűneiket), szégyent vagy dicsőséget hoz-e rájuk, akadályozza-e karrierjük (esetleg bűnöző karrierjük) kibontakozását, idéznek-e fel bennük lelkiismeret-furdalást vagy sem. Számtalan motívum állhat a háttérben, mindegyikük sajátos érvényesülési formát ölt. A bűntudatos szülő (felügyelet elhanyagolása, tartásdíj nem fizetése) keresi az okot, hogy megnyugtathassa önmagát: a gyerek nem érdemli meg a jobb bánásmódot, nem érdemli meg a törődést, a jobb ellátást, hiszen … és sorolja a gyerek „bűneit”, melyeket az ő magatartása váltott ugyan ki, de amelyet ő a gyerek ellen használ fel. Sokan közülük önmaguk sikertelenségét, elkeseredettségét „verik le” a gyereken, mások pedig belső feszültségeik levezetéseképpen brutalizálják őt.
Az egocentrizmus másik jele, hogy csak önmagukat tekintik mércének: engem is így neveltek, mégis ember lett belőlem! (Tisztviselő anya 8 éves kislánya kezét a tüzes kályhához nyomja valami jelentéktelen vétek miatt. – Segédmunkás apa 10 éves lányát rossz tanulmányi eredménye miatt rendszeresen veri; a gyerek a sérülésekbe belehal. Kiderül, hogy az apa alig tud olvasni. – Mérnök apa 12 éves fiának száját fécesszel keni be, hideg eleganciával fejtve ki: obszcén beszéde miatt. – Gyári munkás anya 8 éves fiát 24 órára a W.C.-be zárja. – Szakmunkás apa teljesen közönyös 9 éves fiával, évekig nem szól hozzá, mert „ő nem tőlem van”. – Ápolónő anya három éven keresztül nap mint nap minden különösebb ok nélkül szíjjal veri 10 éves fiát, hogy „kiverje belőle annak a bitang apjának a rosszaságát”. A gyerek szinte meghülyül, tombolóan agresszív, majd alattomosan meghunyászkodó, gyilkos indulatok forrnak benne – és ez időnként kirobban.) Se szeri, se száma a brutális szülői megnyilvánulásoknak, amelyek valódi funkciója az, hogy a szülőt a saját szorongásaitól, a saját agresszív feszítettségétől és saját bűntudatától időlegesen megszabadítsa – de ezeket a nevelés ürügyén követi el. Ennek elterjedettségét mi sem tanúsítja jobban, mint az, hogy a környezet többnyire „nem tud” ezekről, és ha tud is róla, közönyös vagy egyetértő: „Megérdemli a kölyök! Ilyenek ezek mind! Nem értenek a szóból.” „Családi ügy – nem lehet beleszólni!”
Ezekben az esetekben persze szó sem lehet nevelésről. Ezek a szülők antiszociális irányultságának a kiélései; ők verni akarnak, nem nevelni. A nevelés csak ürügy, amivel cselekedeteiket elfogadhatóvá igyekeznek tenni. Megítélésük gyakran a pszichopatológia körébe tartozik, de nem ők, hanem a gyerekeik szenvednek miattuk, ők a szülők rossz lelkiállapotának áldozatai. A szakirodalom a bántalmazott gyermek címmel említi ezeket az eseteket, amelyekben a tünetek eléggé jellemzőek: pszichés retardáltság, regresszió, félénkség, meghunyászkodás, alattomossággal leplezett vad indulatok, a szorongás magas foka, pszichoszomatikus zavarok (vegetatív neurózis) – és a külső sérelmek nyoma: törés, kék foltok, hajcibálás, fojtogatás nyomai. Igazán a „pedagógiai optimizmus” legmagasabb foka, ha azt várják e gyerekektől, hogy figyeljenek, tanuljanak, érdeklődők legyenek, szép ideáljaik képződjenek, és szófogadóan viselkedjenek az iskolában. Pedig ott ülnek a padokban.
A szülők viselkedése bennük is cselekvési modellé érik, igyekeznek ők is félelmetessé válni; mert jobb félelmet keltőnek lenni, mint félni. Ellenállásukat, indulataikat halmozottan kiterjesztik a gyűlölt személyen kívül mindenki másra is, és számukra ellenséggé válik minden felnőtt és minden „hatalom”: a szülő, a tanár, a csősz, a rendőr – mindenki, aki gátolja vagy korlátozza őket vágyaik és indulataik kiélésében. Baráttá válik azonban mindenki, akivel érzelmi-indulati életük rezonál – így válik a bandaalakulás pszichés talajává az erkölcsi normáktól elrugaszkodó szülői agresszivitás. Ha az iskolában is viszontagresszióval találkoznak, rossz állapotuk stabilizálódik. Parkok rongálása, telefonok pusztítása, padok zúzottsága; a szépnek és újnak a bemocskolása tanúskodik a vad indulatok halmozottságáról, feszültségéről és kirobbanásairól.
Azoknak a gyerekeknek viszont, akiknek nincsen lehetőségük az agressziók továbbadására, vagy akiknél a korábbi nevelés eredményeképpen már kialakult a belső tilalom ezzel szemben, azoknál az agresszivitás könnyen „befelé” fordul. Önmaguk ellen. Depresszió, önsorsrontó hajlamuk jelenik meg, közöny vagy cinizmus, szorongás, önértékcsökkenés érzése, elkeseredés, dacosság, életkedv hiánya, a realitásérzék lazulása, a keserű valóság előli menekülés vágya: alkohol, kábítószer. Az út végén pedig az öngyilkosság.
Mindez pedig gyakran úgy történik, hogy az iskolában ebből alig is érzékel valamit. Mennek haza az intők: „fecsegett az órán”, „megint elgáncsolta társát”, „szemtelenkedik a tanárral”, elcsavargott az iskolából, meglopta társait, megint nem írt házi feladatot, hazudott, bemocskolta az újonnan festett falat, magatartásáért megrovom, „ha így folytatja, meg fog bukni”. Az intők következménye a brutalitás és a megalázás megújulása, a dac és elkeseredés további halmozódása, a reményteljes élet és a küzdelem feladása. A tantárgyi oktatás jó szándéka, a jó csoportos nevelés szabályszerű és lelkes alkalmazása közben: elszemélytelenedik az egyes gyermek, bajai kiesnek a pedagógiai buzgalom látóköréből. Megjárja a maga szomorú stációit, amíg igyekeznek tőle az osztályban vagy az iskolában megszabadulni, amikor már „komolyra fordul” a helyzet. „Évek óta így megy”, „az egész család ilyen” – hallani az indokot.
A szülői egocentrizmus (talán inkább önzés és a távlatok iránti érdektelenség) sok esetben abban nyilvánul meg, hogy a gyerekekkel nem törődnek. Elsődleges szükségleteit úgy-ahogy kielégítik – de nevelésével nem foglalkoznak. Nem beszélgetnek vele, nincsenek együttes, bensőséges, személyiségépítő élményei a családtagokkal, tehát igen alacsony kommunikációs szinten megreked. Ez különösen a csecsemőkorban és a kisgyermekkorban veszélyes, mert így nem alakulnak ki azok az érzelmi-értelmi funkciók, melyek a későbbi nevelésnek és személyiségfejlődésnek alapjául szolgálhatnak. Az úgynevezett ingerszegény környezetben élő gyerek hospitalizálódik, majd annyira elmarad a fejlődésben, hogy valódi értelmi fogyatékos benyomását teszi. Pedig fiziológiai apparátusa ép – csak gyakorlatlan és kiműveletlen. Nem valódi fogyatékos, hanem úgynevezett áldebilis. Az elhanyagoló nevelés – pontosabban nem-nevelés – áldatlan következményei gátolják későbbi fejlődését. Ugyanilyen, talán még némileg rosszabb hatása van a durva ingerekkel telített környezetnek. A szeretetlenség verbális és más kommunikációs eszközökkel nyilvánított formái, ordítozás, veszekedés, hideg gyűlölet, közöny, mellőzés lefékezik a fejlődést.
Az ilyen esetek hátterében sokféle ok húzódhat meg:
– A szülők teljes érzelmi sivársága, primitívsége és tudatlansága, ami a saját nevelődésük (szó szerinti neveletlenségük) szomorú következménye. Ők magukon sem tapasztalták, hogy a gyerekkel foglalkoznak, törődnek, együttéreznek, és ha környezetükben ezt kénytelenek mégis meglátni, azt „úri kényeztetésnek” tartják. Másrészt oly nagymértékű az időbeli és az indulati lekötöttségük, ami mellett „nincs idejük” a gyerekkel foglalkozni.
– Sokan ezt nem is tartják fontosnak, abban a hitben és tudatban, hogy ez az iskola (óvoda) kötelessége, nekik nem feladatuk. Ez három csoportnál fordul elő gyakran: egyrészt a változó munkahelyű (sokat van távol a családtól) és a különösen nagy felelősséget viselő szülőknél, másrészt azoknál, akik úgy kénytelenek (vagy akarnak) a család létfeltételeiről gondoskodni, hogy különmunkákat is vállalnak (alacsony jövedelmű családok, vagy azok, akik „pénzre mennek”). Végül azoknál, akik amúgy is eltávolodóban vannak családjuktól (családi háromszög, káros szenvedélyek). Néha maguk is érzik, hogy a gyerekkel törődniök kellene, és a személyes törődést megpróbálják anyagiak juttatásával, sőt túljuttatásával helyettesíteni. Időnként foglalkoznak is a gyerekkel, de folyamatosság és természetesség híján ez többnyire formális, vagy csak a tanulmányi korrepetálásra, a lecke kikérdezésére, lelkifröccsökre – esetleg büntető számonkérésekre terjed.
– A szülők maguk személyes és hivatásbeli problémáival érzelmileg teljesen lekötöttek, a gyerek sokadlagos ügyeik közé szorul mindaddig, amíg ennek következményeként kezdődnek a bajok vele. Ilyenkor elkeserednek, hiszen személyes sikereiket, munkájuk sikerét a gyerekkel kapcsolatos bajok közvetlenül fenyegetik – no és „mit szólnak hozzá az emberek?”.
– Végül valamelyik szülő (vagy szülők) egyszerűen nem szereti gyermekét, kötelességből vagy kényszerűségből él vele, nem viseltetik irányában meleg szülői érzelmekkel – tehát ezek megnyilvánulása is elmarad.
Noha ezekben a szituációkban nincsenek látványos és feltűnő, közvetlenül ható ártalomforrások (hiszen lényegük a nem-hatás, a nem-nevelés), hiányjellegük miatt károsítóak. Két lényeges elem hiányzik a gyermeknek ez esetekben. Az egyik a közös élmény mint családi közösségképző erő, a másik a szeretetreláció és annak megnyilvánulásai. E hiányok következménye, hogy az interperszonális zavarai miatt az azonosulási folyamat is zavarokat szenved, hogy nem épül ki a szülőktől való függés és a szülőhöz tartozás érzése a gyerekben, hogy az érzelmi rezonanciákon alapuló személyes kommunikáció hiányos; így a gyermeki énkép negatívvá, az eszmei-érzelmi értékrend torzzá formálódik, és a kifogástalan – bár erősen konformista magatartás mögött a gyermeki szorongások magas foka miatt (nem szeretve élni) pszichés instabilitás állandósulhat. (6. osztályos fiú: „Én értem nem jönnek el a szülői értekezletre!”) Ez növeli a lehetőséget a családon kívüli negatív hatások érvényesülésére. Az ilyenfajta esetek joggal nevezhetők rejtett elhagyatottságnak.
A túlkövetelés kapcsolatos a gyerek túlterhelésével:
– A szülő igénye nem arányos a gyerek ambíciójával vagy képességeivel. Ennek egyik leggyakrabban megnyilvánuló formája, amikor a gyerek fizikai, idegrendszeri, lelki teherbíró képességéhez – no és a gyerek fajlagos képességeihez – mérten túl sokat követelnek a szülők, a „legjobb” viseletű gyerek legyen, mindig jeles osztályzatot kapjon, mindig pontosan érkezzen haza, mindenben mindig legyen egészen őszinte, mindig tiszta legyen, mindig azonnal szófogadó stb. Ilyen perfekcionista családokban a szülők sokféle tanfolyamra járatják gyermeküket, megoldhatatlan és teljesíthetetlen igényeket támasztanak vele szemben. Gyakran a saját rossz gyermekkoruk kompenzálásaként. Ha a gyerek igénye és képessége megegyezik a szülői ambícióval – teljesítőképességének felső határa nincsen. Ha azonban bármi ok miatt erre képtelen, szembesül a szülők csalódottságával. Ennek következtében önértékelési szintje csökken.
Lehetőségei:
a) Igyekszik megfelelni a szülői követelményeknek. Eredménye: neurotizálódás és annak tünetei. Depressziós hangulatok, elégtelenségérzés általánossá válása, élet- és munkakedv csökkenése. Ez még nem gyermekvédelmi eset, de gyermekgyógyász és pszichológus beavatkozását már igényli. No és persze a pedagógiai bánásmódra is hatással van;
b) Igyekszik legalább a sikerének látszatát megteremteni. Ez hazugsággal, alakoskodással, képmutatással ideig-óráig sikerülhet – végső kibontakozása a dramatikus lelepleződés és az azzal járó megrázkódtatások;
c) Cinikus rezignáció a követelményekkel és a követelőkkel szemben, gyakran pedig a szülői normák elvetése és új, számára rokonszenvesebb, mert teljesíthető normák vállalása. Ez szerencsétlen esetben antiszociális értékrend kialakításához vezet. Végkifejlet: az eredetileg nevelő értékű követelményekkel való szembenállás, szembehelyezkedés a pozitív családi normákkal is. Antiszocialitáshoz vezető út. Ennek egyik gyakori előjele a vagánysággal tüntetés vagy a hiszteroid feltűnéskeltés, ha inkább vállalja a „rossz gyerek”, mint a „hülye gyerek” szerepét.
Sajátos formája a túlterhelésnek az érzelmi-indulati élet (intim szféra) túlterhelése.
– Egyik fajtája a családi légkör nyugtalansága, a veszekedések, viszálykodások, a forró és a hideg gyűlölet megnyilvánulásai. Ezek elűzik a gyereket otthonából – az érzelmi komfortérzés nélküli otthon nem otthon. Azonosulási modellként: káros és néha kóros modell. Következménye: a gyerek biztonságérzése megrendül, a félelmek és a szorongások növekednek, a tekintélyek megdőlnek. (Csavargó és öngyilkos gyerekek gyakran kerülnek ki ilyen családi környezetből.)
– Másik fajtája a parancsolt érzelem és annak parancsolt nyilvánítása. Amikor az új papát szeretni kell és apunak kell szólítani. Amikor a válófélben levő szülőt gyűlölni kell – holott ez nem valódi érzelme a gyereknek. Ilyenkor elérhető ugyan a külső alkalmazkodás, de igen gyakori, hogy annál több gyúlékony agresszió halmozódik fel, mennél inkább kényszerítik érzelmei ellenére való magatartásra. Azután robban az indulat: engedetlenségben, a szeretni-kell személy meglopásában, a szülőkkel való szembefordulásban, aminek során az alakoskodás erkölcstelenségén kívül a rejtett dacosság minden káros hatása érvényesülhet. (Ide sorolható az egyébként könnyen rendezhető testvérféltékenységek hibás kezelése is.)
– A felnőttek gondjaival túlterhelés, a szülő anyagi vagy szerelmi problémái, szemrehányó és mártíromságot hangoztató nyilatkozatai a gyerek számára megemészthetetlen, szorongást és félelmet, agressziót és kezdeményezőképtelenséget felidéző és képző élmények. A fejlődés súlyos akadályai lehetnek. A gyerek belső (energia-) lekötöttsége révén a teljesítmények csökkenéséhez (pl. figyelemzavarokhoz, tanulásképtelenséghez, aktivitás csökkenéséhez) vezetnek.
A gyakran változó feltételekhez (környezethez, körülményekhez) való alkalmazkodás is a pszichés túlterhelés egyik forrása lehet. Ha a családban folytonosan változnak a családtagok (szülő élettársa, rokonok jönnek-mennek, albérlők, ágybérlők) vagy változik a család lakóhelye – a gyereknek alkalmazkodási nehézségeket okoz. Ugyancsak alkalmazkodási nehézséget jelent a család rendezetlen, kiszámíthatatlan életvitele, házi szokásainak kialakulatlansága. A nehézségeket egyrészt az új meg új helyzet okozta nyugtalanság, izgalmi állapotok okozzák; másrészt nem alakulnak ki a magatartási szokások, melyeknek automatizmusa megkönnyíti az alkalmazkodást. Ha a változások kedvezőtlenek (egyre rosszabb lakáskörülmények, egyre brutálisabb személyek), vagy az intim szférát is közelről érintik (szexuálisan erkölcstelen példák, szeretett személyek megalázottságának látványa), a gyerek alkalmazkodóképessége felmondja a szolgálatot. Ez magatartásának romlásában és személyiségnívójának csökkenésében rendszerint látványosan mutatkozik meg.
Mivel pedig a gyermekvédelmi esetek családjának életvitele igen gyakran zavaros és mindenféle változásokkal teli – aligha kímélhető meg a gyerek az ebből fakadó károsodásoktól.
Hasonló a helyzet, ha a szülők (nevelő személyek) szélsőségesen és kiszámíthatatlanul reagálnak a gyerek megnyilvánulásaira. Nem ritka a csókoló-verő anya, akinél a túlbecézést hirtelen dührohamok és kegyetlen verések váltják fel – majd kezdődik minden elölről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése