Néhány szó a gyerekkori traumákról
Azt gondolom, hogy
feministaként ugyanolyan fontos a gyerekek bántalmazása elleni küzdelem, mint a
nők védelme. Ráadásul a bántalmazó családban felnövő gyerek még
kiszolgáltatottabb, mint egy felnőtt nő, akit férje, élettársa bánt. Mindez
csak úgy tud fennmaradni, hogy a bántalmazó erős társadalmi támogatottságot
élvez. A bántalmazás ráadásul generációról generációra folytatódik egészen
addig, amíg valaki nem tudatosítja, mit élt át gyerekként, és nem tesz azért,
hogy ő már támogatóan viszonyuljon saját gyerekeihez.Így
ha felhívjuk a figyelmet az egyes esetekre, és elutasítjuk a gyerekek
bántalmazásának minden formáját, akkor talán kevesebben válnak a szülői önkény
áldozatává.
Minden
gyereket ér trauma akkor is, ha támogató családban nő fel. A „természetes”
traumák egy része az életkori sajátosságokból, szükségszerű változásokból ered;
egy másik része valamilyen váratlan tragikus eseményhez, katasztrófához kötődik.
A kisgyereknek először az anyától való
leválást, az óvodába, majd iskolába kerülést kell átélnie; de ezek az
önállósodás folyamatának elkerülhetetlen lépései.
A szülők válása, közeli hozzátartozó
halála, a család nehéz anyagi-szociális helyzete, vagy a külső környezetben
zajló tragédia (pl. háború, természeti katasztrófák) nagyobb traumát
jelent. Ez utóbbiakra nehezebb is felkészülniük a szülőknek.
Ugyanakkor
– legalábbis a kognitív pszichológia szemlélete szerint – soha nem önmagában az
esemény az, ami traumatizál, hanem annak értelmezése, várható következményei,
és a hozzá kapcsolódó érzelmek.
Mivel a szülő az, aki felnőttként felelős a gyerekért, az ő feladata (lenne)
ilyenkor, hogy megnyugtatóan értelmezze és kezelje a negatív történéseket is. Ha szorong, azt a gyerek is érzi.
Természetesen nem várható el, hogy a felnőtt minden helyzetet higgadtan,
jókedvűen kezeljen, és nem is ettől válik valaki „elég jó” szülővé.
A lényeg az, hogy megértse és elfogadja a
gyerek érzelmeit, ezekre reagálva próbáljon neki segíteni a trauma
feldolgozásában; saját félelmeit pedig ne terhelje rá a gyerekre, vagyis ne
„szülősítse” őt. A felnőtt is lehet szomorú, dühös, de neki, a gyerekkel
ellentétben, már vannak eszközei a negatív érzelmek kezelésére, az önismeret
fejlesztésére. Ha mégis rosszul érzi magát, szorong, akkor ezekről az
érzésekről is érdemes a gyereknek beszélnie, vigyázva arra, hogy a gyerek
tisztában legyen vele: ezek a negatív érzelmek nem az ő „rosszaságának” a
következményei.
Emellett nagyon fontos lenne, hogy a szülő
saját ki nem elégített szükségleteivel, gyerekkori traumáival, ha lehetséges,
még a gyerek születése előtt foglalkozzon.
A gyerek csak akkor tudja
átélni saját érzelmeit, ha van mellette egy olyan, felelős felnőtt, aki megérti
őt, és „elkíséri” ezen az úton.
Ha a szülők ezt nem teszik lehetővé, akkor a gyereknek el kell fojtania az
érzelmeit, azt kell mutatnia kifelé, amit elvárnak tőle; és ezzel egy
„mintha-én” kialakítására kényszerül.
Ez az alapja a felnőttkori
szorongásnak, depressziónak A
gyerekkori érzelmek elnyomása sokkal gyakoribb, mint hinnénk; sőt, véleményem
szerint szinte általános. A szülők általában a negatív érzelmeket (pl. félelem,
szomorúság, harag) tartják nem elfogadhatónak. Vannak, akik még azt is
megtiltják, hogy a gyerek sírjon, amikor a szülő megveri; mások saját magukat
állítják be áldozatnak, és a gyerektől várják, hogy megvigasztalja őket.
Rengeteg könyv, kutatás
foglalkozik a válás káros hatásaival; úgy tűnik, a többség még mindig a
családok „felbomlásában” látja a traumák legfontosabb forrását. A szerzők alapvető feltételezése általában
az, hogy a gyereknek szüksége van apára és anyára, ebből következően úgy vélik, a válás önmagában nagyon traumatikus,
jobb elkerülni.
Van, aki még azt is bizonyítottnak látja, hogy
az egyszülős családokban felnövő gyerekek rosszabbul teljesítenek, és jellemző
rájuk a korai promiszkuitás. Csak
kevesen törődnek a gyerek valódi érzelmeivel, azzal, hogy mit él át egy
bántalmazó légkörben. A család szerkezetét úgy tűnik, sokkal könnyebb
vizsgálni, mint a benne zajló folyamatokat, a nevelés minőségét. Pedig a
válások nagy része valószínűleg azért történik, mert az egyik szülő bántalmazza
a másik szülőt (illetve kölcsönösen bántják egymást), vagy a gyereket is.
Ilyenkor sokkal kisebb traumát okoz, ha a szülők nem élnek együtt, és a gyerek
csak ritkán találkozik a bántalmazóval, mint ha felnőttkoráig közvetlenül vagy
közvetve el kell viselnie a rendszeres pszichés vagy fizikai abúzust.
Sok
szakember csak felületesen szemléli azt a környezetet, ahol a gyerek felnő. Szerető, támogató légkört feltételeznek
olyan külső jellemzők alapján, mint pl. a „teljes” család, vagy a megfelelő
anyagiak megléte. Pedig jól tudjuk, hogy vannak szülők, akik mindent megvesznek
gyerekeiknek, hogy ezzel fedjék el az érzelmek, a szeretet hiányát, vagy
felvágjanak mások előtt; sőt, később vissza is tudjanak élni vele. („Mi mindent
megadtunk neked, te mégsem vitted semmire!”)
A
bántalmazás lehet verbális, pszichés, érzelmi, fizikai vagy szexuális. Ha nincs nyilvánvaló, jól látható jele (pl.
zúzódások, törések; a szomszédba áthallatszó kiabálás), ráadásul a szülő azt
kommunikálja kifelé, hogy ő szereti a gyerekét, akkor a külvilág nagy eséllyel
nem fogja elítélni a bántalmazást. Ez a folyamat a gyereket is nagyon
elbizonytalanítja.
Feministaként
nehéz helyzetben vagyunk, amikor az anyákat kell megítélnünk. Sokan elfogultak velük, hiszen ma is
rengeteg feladat és teher hárul rájuk a gyerekneveléssel kapcsolatban; és
rengeteg anyát bántalmaz a férje.
Ezzel
kapcsolatban nagyon fontos tudatosítani, hogy az anya felnőtt ember (míg a
gyerek ki szinte teljesen ki van szolgáltatva neki és szűkebb környezetének),
felelős azért, amit a gyerekével tesz; és részben azért, hogy az apa
agressziójától megvédi-e őt. A
családban ő is a gyerek felett áll hierarchikusan, így könnyen elnyomóvá
válhat.
Éppen ezért fontos, hogy az anya bántalmazó
magatartását is ugyanolyan komolyan vegyük, mint az apáét; és a
legsérülékenyebb szereplő, a gyerek igényei kerüljenek előtérbe.
#1 Dr.BauerBela
