Lehülyézzük-e a gyerek előtt a tanárját?
"Lehülyézheti-e a szülő (otthon) a tanárt
a gyerek előtt? És ha az tényleg hülye? És ha nem az? És ha fogalmunk sincs,
az-e?" - kérdezi egy anyuka, nyilván azért, mert átélt ilyen jelenetet, és
utólag kétségei vannak, hogy helyesen viselkedett.
Nem csodálom, hogy elbizonytalanodott, mert ezek valóban kényes kérdések. Ideális esetben - ami persze ritka, mint a fehér holló - gyerek, szülő, pedagógus egy hajóban ülnek, egy felé eveznek. A pedagógus jól végzi a munkáját, felkészült, gyerekszerető, a gyerek elfogadja, hogy tanulni kell, és elfogadhatóan teljesít, a szülő pedig csak akkor és addig folyik bele a tanulásba, ameddig elkerülhetetlen, egyébként hagyja dolgozni a gyereket és a pedagógust.
De az életben ritkán tökéletesek a szereplők. Most arról az esetről beszélünk, amikor a gyereknek konfliktusa van a tanárral, és a szülőtől kér segítséget. Mindenképpen hallgassuk meg, ne szakítsuk félbe. Ha nem veszítjük el a fejünket, nem minősítjük idő előtt, a tények ismerete nélkül a gyereket vagy a tanárt, reményünk lehet arra, hogy megsejtjük az igazságot. A gyerek, haragja, megbántottsága, feszültsége egyébként legtöbbször már attól enyhül, ha nyugodtan végighallgatjuk.
Ha közben dühében lehülyézi a tanárt, azt nem kell feltétlenül kommentálnunk, legjobb, ha nem is vesszük észre. Az otthon attól otthon, hogy a családtagjaink előtt, őszintén kendőzetlenül beszélhetünk az érzelmeinkről, a külvilágban bennünket ért sérelmekről. A szolidaritás azonban csak annyit jelent, hogy tudomásul vesszük gyermekünk beszámolóját, együtt érzünk vele.
Ő vagy a tanár, vagy mindketten tévedtek, hibáztak és most az eset egyik szereplője, a mi gyerekünk vigaszt, támogatást vár. Ha úgy érezzük, hogy a gyerekünk volt /inkább/ a ludas, akkor se szidjuk le azonnal, ne árasszuk el kész receptekkel, inkább kérdezzük meg tőle, szerinte hogy lehet ezt a helyzetet helyrehozni.
És most nézzük azt az esetet, amikor valószínűleg a tanár a hibás, ő volt igazságtalan, tévedett, mulasztott és ezért gyermekünk igazságérzete az egeket ostromolja. A tanár lehülyézésébe ilyenkor se szálljunk be, mert semmi haszna sincs, viszont ha a szülőtől hallja a gyerek, az biztosan rombolja az eredményes tanuláshoz elengedhetetlen bizalmat az iskola iránt.
Ha úgy érezzük, hogy a gyermekünket ért sérelem feltétlenül külső beavatkozást kíván, akkor, de csak akkor keressük meg a tanárt, akivel konfliktusa van a gyereknek. Valószínűleg sokkal többször tehetnénk panaszt, mint ahányszor ezt tanácsos meg is valósítani. De lássuk be, a valóságban a nagyon súlyos eseteket leszámítva, nem sokat lehet elérni azzal, ha például érdemjegyek miatt bemegyünk reklamálni az iskolába.
És mindenekelőtt: a gyereknek meg kell tanulnia az iskola játékszabályait. A szociális intelligenciája azon is csiszolódik, ahogy a tanárokkal konfrontálódik, védi a saját vélt vagy valós érdekeit, komoly "meccseket" játszik le velük - aminek otthon egyébként csak a töredékét meséli el.
Ha túlságosan tehermentesítjük csemeténket az iskolai adok-kapok küzdelmekből, ha minden sérelmét mi magunk próbáljuk meg orvosolni, nyámnyila, nyafka, és a többiek által megbélyegzett gyerek válhat belőle.
Természetesen vannak esetek, amikor nyilvánosan is mellé kell állnunk: ha a tanár fizikailag bántalmazza, /valóban/ lelkileg terrorizálja, ha a gyermekünk az átlagnál sokkal sérülékenyebb, komoly betegsége van, fogyatékos stb.
Az átlagos esetekben azonban, ha feltámad bennünk a gyermekét védeni akaró anyatigris, kérdezzük meg magunktól: tényleg vészhelyzet van, vagy csupán az Élet című sokrészes lecke következő fejezetével birkózik a csemeténk?
Nem csodálom, hogy elbizonytalanodott, mert ezek valóban kényes kérdések. Ideális esetben - ami persze ritka, mint a fehér holló - gyerek, szülő, pedagógus egy hajóban ülnek, egy felé eveznek. A pedagógus jól végzi a munkáját, felkészült, gyerekszerető, a gyerek elfogadja, hogy tanulni kell, és elfogadhatóan teljesít, a szülő pedig csak akkor és addig folyik bele a tanulásba, ameddig elkerülhetetlen, egyébként hagyja dolgozni a gyereket és a pedagógust.
De az életben ritkán tökéletesek a szereplők. Most arról az esetről beszélünk, amikor a gyereknek konfliktusa van a tanárral, és a szülőtől kér segítséget. Mindenképpen hallgassuk meg, ne szakítsuk félbe. Ha nem veszítjük el a fejünket, nem minősítjük idő előtt, a tények ismerete nélkül a gyereket vagy a tanárt, reményünk lehet arra, hogy megsejtjük az igazságot. A gyerek, haragja, megbántottsága, feszültsége egyébként legtöbbször már attól enyhül, ha nyugodtan végighallgatjuk.
Ha közben dühében lehülyézi a tanárt, azt nem kell feltétlenül kommentálnunk, legjobb, ha nem is vesszük észre. Az otthon attól otthon, hogy a családtagjaink előtt, őszintén kendőzetlenül beszélhetünk az érzelmeinkről, a külvilágban bennünket ért sérelmekről. A szolidaritás azonban csak annyit jelent, hogy tudomásul vesszük gyermekünk beszámolóját, együtt érzünk vele.
Ő vagy a tanár, vagy mindketten tévedtek, hibáztak és most az eset egyik szereplője, a mi gyerekünk vigaszt, támogatást vár. Ha úgy érezzük, hogy a gyerekünk volt /inkább/ a ludas, akkor se szidjuk le azonnal, ne árasszuk el kész receptekkel, inkább kérdezzük meg tőle, szerinte hogy lehet ezt a helyzetet helyrehozni.
És most nézzük azt az esetet, amikor valószínűleg a tanár a hibás, ő volt igazságtalan, tévedett, mulasztott és ezért gyermekünk igazságérzete az egeket ostromolja. A tanár lehülyézésébe ilyenkor se szálljunk be, mert semmi haszna sincs, viszont ha a szülőtől hallja a gyerek, az biztosan rombolja az eredményes tanuláshoz elengedhetetlen bizalmat az iskola iránt.
Ha úgy érezzük, hogy a gyermekünket ért sérelem feltétlenül külső beavatkozást kíván, akkor, de csak akkor keressük meg a tanárt, akivel konfliktusa van a gyereknek. Valószínűleg sokkal többször tehetnénk panaszt, mint ahányszor ezt tanácsos meg is valósítani. De lássuk be, a valóságban a nagyon súlyos eseteket leszámítva, nem sokat lehet elérni azzal, ha például érdemjegyek miatt bemegyünk reklamálni az iskolába.
És mindenekelőtt: a gyereknek meg kell tanulnia az iskola játékszabályait. A szociális intelligenciája azon is csiszolódik, ahogy a tanárokkal konfrontálódik, védi a saját vélt vagy valós érdekeit, komoly "meccseket" játszik le velük - aminek otthon egyébként csak a töredékét meséli el.
Ha túlságosan tehermentesítjük csemeténket az iskolai adok-kapok küzdelmekből, ha minden sérelmét mi magunk próbáljuk meg orvosolni, nyámnyila, nyafka, és a többiek által megbélyegzett gyerek válhat belőle.
Természetesen vannak esetek, amikor nyilvánosan is mellé kell állnunk: ha a tanár fizikailag bántalmazza, /valóban/ lelkileg terrorizálja, ha a gyermekünk az átlagnál sokkal sérülékenyebb, komoly betegsége van, fogyatékos stb.
Az átlagos esetekben azonban, ha feltámad bennünk a gyermekét védeni akaró anyatigris, kérdezzük meg magunktól: tényleg vészhelyzet van, vagy csupán az Élet című sokrészes lecke következő fejezetével birkózik a csemeténk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése