Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2016. augusztus 12., péntek

A SZÓFOGADÓ GYERMEK

A szófogadó gyermek
A távolságtartó attitűd és a szigorú normák alapján szerveződő életmód határozta meg a gyerekek hétköznapi életét a századfordulót követő évtizedek polgári családjaiban. Tovább élt a 19. században kialakult nukleáris család-modell, és továbbra is érvényesek voltak azok az értékek, amelyek az ezen belül érvényesülő szereposztást meghatározták. Ezt a szemléletmódot közvetítik a századfordulón kiadott nevelő célzatú írások, tankönyvek és olvasókönyvek is. Ezek szerint a család feje az apa, aki munkájával megteremti a család életéhez szükséges anyagi javakat. Az édesanya az apa feltétlen támasza, a háztartást vezeti, és a gyermekeket neveli. Mindkét szülő arra törekszik, hogy gyermekeiket jóra tanítsák, ezért iskolába és templomba küldik őket. A gyerekek számára a legfontosabb követendő norma a szülők tisztelete és a nekik való feltétlen engedelmesség. Megköszönik szüleiknek a sok jót, amit értük tettek, és örömest segítenek, hogy örömet okozzanak nekik
Ez felfogás a kialakítandó felnőttet látja a gyerekben. Olyan hiányokkal és lehetőségekkel felruházott lénynek tekinti, akit következetes formálás, nevelés és oktatás – s ha kell szigorú fegyelmezés – útján kell a felnőtt életre felkészíteni.

 Az előkészület fontos az egyén, a család és a társadalom szempontjából egyaránt. Elsősorban a polgári családokat foglalkoztatja egyre jobban gyermekeik jövője, ezért egyfajta felügyelettel elegyített védettséget biztosítanak számukra. (A főúri-arisztokrata családokban továbbra is divat a gyereket magánnevelőre bízni vagy bentlakásos intézetbe küldeni, a parasztság és munkásság köreiben pedig munkájukra már egészen kicsi koruktól kezdve számítanak.)
A jól nevelt, illedelmes, engedelmes gyermek ideálja – amely a 19. században már széles körben elterjedt – a 20. század első felében továbbra is uralkodó marad.
Mellette azonban bizonyos polgári körökben megmaradt a gyermektanulmányi mozgalomból és a századfordulós reformpedagógiai kezdeményezésekből táplálkozó szemlélet. Eszerint a gyermek kibontakoztatásra váró képességek sokaságával rendelkező kreatív teremtmény, akiben a zsenialitás tüze parázslik. A „formáló-betagoló” és a „kibontakozást segítő” nevelői attitűd tehát párhuzamosan egymás mellett élt, de néhány évtizedig az előbbi dominanciája érvényesült, míg az utóbbi javarészt a reformpedagógiai elvei alapján működő iskolák falai közé húzódott vissza.
A kötelességét zokszó nélkül teljesítő „jó gyerek” imázsát sugalmazták a század első felében megjelent pedagógiai célzatú irodalmi művek és egyéb alkotások: mese- és olvasókönyvek, gyerekeknek írt mondókák, versek, ifjúsági  regények, grafikák, festmények, sőt még a falvédők is. De ezt az elvárást fejezik ki a korabeli képes gyermeklapok illusztrációi is,
A „jó gyerek”, aki a hétköznapi életben jól viselkedik, és az iskolában is az elvárásoknak megfelelően tanul, kiérdemli szülei szeretetét.

Lelkiismerete is megnyugodhat, szemben azokkal, akik engedetlenek, „rosszak”. Rájuk számonkérés és büntetés vár, lelkifurdalással, félelmekkel.   A büntetés-végrehajtó szerep többnyire az apára várt, aki emiatt ismét az autoritás megközelíthetetlen magaslatára emelkedett. A fenyítő apa – fennmaradt önéletrajzok tanúsága szerint – könnyen válhatott rettegett apává, akit egy idő után már áthághatatlan érzelmi szakadék választott el gyermekeitől Papp Jenő írja 1934-ben egy erkölcsi kérdésekkel foglalkozó esszéjében az – úgymond – „agyondédelgetett” gyermekről: „Ahhoz eléggé ziláltak voltunk, hogy a magunk erkölcseit ne tudjuk rendben tartani. De hogy még a gyerekeinket sem engedtük egy kissé ráncba szedetni, az mindenesetre több mint jellemző reánk nézve. Mindenki felszisszent, ha egy gyereket elnadrágolt a tanító. Pedig valamennyiünket elvertek legalább egynehányszor in illo tempore, és ebből csak hasznunk származott.”
A túlságosan engedékeny nevelés tehát elpuhult nemzedéket eredményez. A szülők járuljanak hozzá gyermekeik szigorú iskolai fegyelmezéséhez, mely esetenként a testi fenyítéket is jelentheti. A sorok közül kiérezhető egyfajta szemrehányás: a vesztes háborút éppen egy ilyen „agyondédelgetett” generáció okozta. A jövő azonban gyermekeink kezében van, őket következetes, szigorú neveléssel kell felkészítenünk a rájuk váró nagy feladatokra, ami – ismét a mögöttes jelentéstartalomra figyelve – akár a területi revízió is lehet. („Hová mentek, jövő reménysége?”
A kisgyermek a pontosságot a „gyomrán keresztül tanulja meg”, a „szabályos időközökben való étkeztetés” révén.  A kisgyermek babusgatása kifejezetten káros: „Az anya túlzott gyengédségből kényezteti el gyermekét, és ezzel alapját veti annak, hogy az később nem bizonyul edzettnek és életrevalónak a bajokkal és kellemetlenségekkel szemben, melyek minden életben előfordulnak.” Az idézett magyar források is arra utalnak, hogy a két világháború közötti korszak gyermekképe a felnőttségre tudatosan készülő, szófogadó és fegyelmezett gyermek iránti elvárásokban ölt leginkább testet. Ezek az elvárások jól tükrözik a korabeli középosztály értékrendjét, és összhangban vannak az európai keresztény nevelési ethosz évszázados hagyományaival.
Általában elmondható, hogy a 20. század húszas-harmincas éveiben lezajló társadalmi-politikai változások Európában és az Egyesült Államokban egyaránt kedvező talajt nyújtottak azoknak az elvárásoknak a meggyökerezéséhez, amelyek a gyermektől kötelességtudást, fegyelmezettséget, jól alkalmazkodóképességet vártak el.
A negyvenes évek második felének, a második világháború utáni fellélegzésnek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ebbe a gyermekképbe ismét új színek keveredjenek.
  
#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése