A szófogadó gyermek
A távolságtartó attitűd és a szigorú
normák alapján szerveződő életmód határozta meg a gyerekek hétköznapi életét a
századfordulót követő évtizedek polgári családjaiban. Tovább élt a 19.
században kialakult nukleáris család-modell, és továbbra is érvényesek voltak
azok az értékek, amelyek az ezen belül érvényesülő szereposztást meghatározták. Ezt a szemléletmódot közvetítik a
századfordulón kiadott nevelő célzatú írások, tankönyvek és olvasókönyvek is.
Ezek szerint a család feje az apa,
aki munkájával megteremti a család életéhez szükséges anyagi javakat. Az édesanya az
apa feltétlen támasza, a háztartást vezeti, és a gyermekeket neveli.
Mindkét szülő arra törekszik, hogy gyermekeiket jóra tanítsák, ezért
iskolába és templomba küldik őket. A
gyerekek számára a legfontosabb követendő norma a szülők tisztelete és a nekik
való feltétlen engedelmesség. Megköszönik szüleiknek a sok jót, amit értük
tettek, és örömest segítenek, hogy örömet okozzanak nekik
Ez felfogás a kialakítandó felnőttet látja a gyerekben. Olyan hiányokkal és lehetőségekkel
felruházott lénynek tekinti, akit következetes formálás, nevelés és oktatás
– s ha kell szigorú fegyelmezés – útján kell a felnőtt életre
felkészíteni.
Az előkészület fontos az egyén, a család és a
társadalom szempontjából egyaránt. Elsősorban a polgári családokat foglalkoztatja egyre
jobban gyermekeik jövője, ezért egyfajta felügyelettel elegyített védettséget
biztosítanak számukra. (A főúri-arisztokrata családokban továbbra is divat a
gyereket magánnevelőre bízni vagy bentlakásos intézetbe küldeni, a parasztság
és munkásság köreiben pedig munkájukra már egészen kicsi koruktól kezdve
számítanak.)
A jól nevelt, illedelmes, engedelmes
gyermek ideálja – amely a 19. században már széles körben elterjedt – a 20.
század első felében továbbra is uralkodó
marad.
Mellette
azonban bizonyos polgári körökben megmaradt a gyermektanulmányi mozgalomból
és a századfordulós reformpedagógiai kezdeményezésekből táplálkozó szemlélet.
Eszerint a gyermek kibontakoztatásra
váró képességek sokaságával rendelkező kreatív teremtmény, akiben a zsenialitás
tüze parázslik. A „formáló-betagoló” és a „kibontakozást segítő” nevelői
attitűd tehát párhuzamosan egymás mellett élt, de néhány évtizedig az
előbbi dominanciája érvényesült, míg az utóbbi javarészt a reformpedagógiai
elvei alapján működő iskolák falai közé húzódott vissza.
A kötelességét zokszó nélkül teljesítő
„jó gyerek” imázsát sugalmazták a század első felében megjelent pedagógiai
célzatú irodalmi művek és egyéb alkotások: mese- és olvasókönyvek, gyerekeknek
írt mondókák, versek, ifjúsági regények, grafikák, festmények, sőt még a
falvédők is. De ezt az
elvárást fejezik ki a korabeli képes gyermeklapok illusztrációi is,
A „jó gyerek”, aki a hétköznapi életben
jól viselkedik, és az iskolában is az elvárásoknak megfelelően tanul, kiérdemli
szülei szeretetét.
Lelkiismerete is
megnyugodhat, szemben azokkal, akik engedetlenek, „rosszak”. Rájuk számonkérés és büntetés vár, lelkifurdalással,
félelmekkel. A büntetés-végrehajtó szerep többnyire az apára várt,
aki emiatt ismét az autoritás megközelíthetetlen magaslatára emelkedett. A
fenyítő apa – fennmaradt önéletrajzok tanúsága szerint – könnyen válhatott
rettegett apává, akit egy idő után már áthághatatlan érzelmi szakadék
választott el gyermekeitől Papp Jenő
írja 1934-ben egy erkölcsi kérdésekkel foglalkozó esszéjében az – úgymond – „agyondédelgetett” gyermekről: „Ahhoz eléggé ziláltak voltunk, hogy a
magunk erkölcseit ne tudjuk rendben tartani. De hogy még a gyerekeinket sem
engedtük egy kissé ráncba szedetni, az mindenesetre több mint jellemző reánk
nézve. Mindenki felszisszent, ha egy gyereket elnadrágolt a tanító. Pedig
valamennyiünket elvertek legalább egynehányszor in illo tempore, és ebből csak
hasznunk származott.”
A túlságosan engedékeny nevelés tehát
elpuhult nemzedéket eredményez. A szülők járuljanak hozzá gyermekeik szigorú iskolai
fegyelmezéséhez, mely esetenként a testi fenyítéket is jelentheti. A sorok
közül kiérezhető egyfajta szemrehányás: a vesztes háborút éppen egy ilyen
„agyondédelgetett” generáció okozta. A
jövő azonban gyermekeink kezében van, őket következetes, szigorú neveléssel
kell felkészítenünk a rájuk váró nagy feladatokra, ami – ismét a mögöttes
jelentéstartalomra figyelve – akár a területi revízió is lehet. („Hová mentek,
jövő reménysége?”
A kisgyermek a pontosságot a „gyomrán
keresztül tanulja meg”, a „szabályos időközökben való étkeztetés” révén. A
kisgyermek babusgatása kifejezetten káros: „Az anya túlzott gyengédségből
kényezteti el gyermekét, és ezzel alapját veti annak, hogy az később nem
bizonyul edzettnek és életrevalónak a bajokkal és kellemetlenségekkel szemben,
melyek minden életben előfordulnak.” Az idézett magyar források is arra
utalnak, hogy a két világháború közötti korszak gyermekképe a felnőttségre
tudatosan készülő, szófogadó és fegyelmezett gyermek iránti elvárásokban
ölt leginkább testet. Ezek az elvárások
jól tükrözik a korabeli középosztály értékrendjét, és összhangban vannak az
európai keresztény nevelési ethosz évszázados hagyományaival.
Általában elmondható, hogy a 20.
század húszas-harmincas éveiben lezajló társadalmi-politikai változások
Európában és az Egyesült Államokban egyaránt kedvező talajt nyújtottak azoknak
az elvárásoknak a meggyökerezéséhez, amelyek a gyermektől kötelességtudást, fegyelmezettséget, jól alkalmazkodóképességet vártak el.
A negyvenes évek
második felének, a második világháború utáni fellélegzésnek kellett
bekövetkeznie ahhoz, hogy ebbe a gyermekképbe ismét új színek keveredjenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése