Bármekkora is a
látszólagos gyerekkultusz nálunk, a csemeték sok tekintetben a családi
preferenciák végére sorolódnak.
A gyerekek közel negyede nélkülöz – már ami az alapellátást
illeti. De, mint tudjuk, nem csak kenyérrel él az ember. Bár tény, hogy az
esetek egy részében a szülők egzisztenciális ellehetetlenülése áll ezen riasztó
adat mögött, azt is látni kell azonban, hogy a rendszerváltás óta alapjában
változott meg a gyerekeinkhez való viszonyunk – összefüggésben természetesen az
egymáshoz, az öregeinkhez, a barátainkhoz fűződő kapcsolatainkkal. Hajlamosak
lettünk ugyanis ezeket a viszonyokat ugyanolyan szinten kezelni, mint az egyéb
személyi komfortunkat kiszolgáló tevékenységeket. Dobozolt, instant érzelmi
mintákat sugall a média, erre szorít – más előjellel – a velünk foglalkozó
hivatalok java része.
Valljuk meg, ritka érzéketlen, álszent világban élünk,
ahol semmi másra nem támaszkodhatunk, mint az elődök által ránk hagyományozott
– de persze sokszor megmosolygott, kritizált, felrúgott – erkölcsi normákra. Úgy tűnik,
egyfajta túlélési harc áldozata lett az érzelmi világunk – hozzá kell tennem,
majdnem függetlenül attól, hogy milyen gazdasági körülmények között élünk.
Majdnem, mert azt a fajta családi ridegtartást, amit a nélkülözők „gyakorolnak”
magukon, őszintének – fura kifejezés itt, de – hitelesnek, reálisnak
mondhatjuk, míg ellenben a tehetősebb famíliák mindezt már megpróbálják
kozmetikázni, társadalmilag szalonképessé tenni.
Pedig a tehetős középosztálybeli szülők nyilván nem
sokáig nézhetik hülyének saját csemetéiket, mert azt még a legbunkóbb családi
miliőben felnőtt srác is lecsekkolja egy idő után, hogy a szülei – kvázi a
fennmaradás, az előrejutás, a gyarapodás érdekében – széthazudják a világot. És itt rögtön
tisztázzunk valamit: a leggondosabb, legadakozóbb szülő is lényegében és
ösztönösen arra törekszik, hogy önmagát valósítsa meg az utódaiban. Ez egy újra
és újra megismételt kísérlet, amiben felhasználhatjuk az ősök tudását éppúgy,
mint a modern szakirodalmat, ám ettől még tele lesz rögtönzéssel és
hibák garmadájával. Ezek felismerése
nyomán alakul, formálódhat a szülő olyan idollá, amely követendő példa
lehet a gyereke számára. Magyarán, miközben „nevelünk”, optimális esetben
lényegében önmagunkat fejlesztjük, tökéletesítjük. Egyszerűen ez áll
érdekünkben. Lehet, hogy a szeretet vezérli, de a túlélés érdeke azt
kívánja, hogy igenis első sorban magunkra gondoljunk. A mi jó létünk, a
mi harmóniánk önmagunkkal és a környezetünkkel első rendű szempont ahhoz, hogy
sikeresen meg tudjuk szűrni a külvilág „üzeneteit” csemetéink számára.
Természetesen az önzés és érdekeink markáns képviselete
között lényegi különbség van. Nem azonos az iszákos apuka azzal a családfővel, aki a
strandon egy-két sör hatására átmegy gyerekbe. Nyilván elítéljük azokat a
szülőket, akik Ibizára mennek nyaralni, miközben a gyerekeiket otthon hagyják a
nagyszülőkre. De megértjük azokat a szülőket, akik azért küldik táborokba
nyáron a gyereküket, mert dolgozniuk kell.
Apropó, táborozás! A felnőtt társadalom álszentségére és
alapvetően önző gondolkodására talán ez a terület a legjellemzőbb: miközben a
felnőtt oktatások, továbbképzések rendszerint szállodai körülmények között, nem
ritkán külföldön zajlanak, a gyerek táborok színvonala ezt messze nem közelíti
meg, nem beszélve az étkeztetés minőségéről és mennyiségéről. Vajon miféle
indokkal igazolható ez a kettős mérce? Ha jól belegondolunk, egyértelmű, hogy a
gyerek társadalmon a felnőttek rengeteg olyat megspórolnak, amit
maguktól nem tagadnak meg. Csak körül kell nézni: még a tehetősek gyerekei is
lábizzasztó, kínai műanyag cipőkben járnak, miközben a szüleik márkás bőr
lábbelikben virítanak! Hogy néz ki az, hogy anyuka-apuka egészségesen étkezik,
a gyerkőcök meg vígan falják a csipszet, a hamburgert, s mindenféle
ételszínezékkel mérgezett nyalánkságot? Ilyenkor miért nem megy szembe a szülő
a rossz trendekkel?
Nos, egyszerűen azért, mert már az óvodában, de később az
iskolában még inkább, elterjedt a szülők közt a rivalizálás. Miközben
látszólag egy közös cél érdekében munkálkodnak, árgus szemekkel figyelik a
másikat, hogy mit képes „virítani” a gyerekének. Elkezdődik egy egymást
túllicitálási verseny, ahol a gyerek lényegében saját teljesítmény nélkül
kapja meg korosztálya hőn áhított tárgyait, szolgáltatásait. Ennek a kihívásnak
egyébként teljesen normális családok is nagyon nehezen tudnak ellenállni, s
ritka kivételtől eltekintve előbb-utóbb fel is veszik a kesztyűt. Teszik ezt
jobb meggyőződésük ellenére, mert nem merik felvállalni a rövid távú
konfliktust csordaszellemű gyerekükkel egy hosszabb távú érzelmi-szellemi
nyereség reményében. Valamiképpen az az elsődleges „megoldás”, gyógyír
sebeinkre, ha másokat rosszabb állapotban látunk magunknál. Érdekes, nem,
hogy nem azt figyeljük, ki tart előbbre, hanem azt, hogy kinek megy rosszabbul
a sora? S ennek lesz áldozata a gyerekünk, illetve a vele való kapcsolatunk.
Mert hogy bizony a szülők nem tesznek lakatot a szájukra, amikor egy másik
családot kell fumigálni. Márpedig ez a külön verseny egyáltalán nem tartozik a
srácokra, mert előbb-utóbb rájönnek, hogy az ő barátságuknak ehhez semmi köze.
Mi több, értetlenül állnak azzal a vehemenciával szemben, ahogy a szülők a
korábban összehordott kapcsolataikat rombolják le. Ez a fajta pusztító szándék
bizony elgondolkodtatja a gyerekeket. Mondhatni, nem ismernek rá az őseikre. És
előbb-utóbb rájönnek arra, hogy eszközök voltak csupán a felnőttek
kisded játékában.
Nos, ilyenkor lepleződik le az a fajta kirakat
szeretet, amely hosszú távon legalább annyira szomorú jövőt rajzol elénk,
mint a most napvilágra került gyermekkori nélkülözési adatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése