| Nevelőszülői gondozás böngészője I RÉSZ | |||||||||||||||
|
A gyermek(nevelés) alapvető szükségleteinek számbavétele után vegyük végig a gyermek fejlődését, illetve nézzük meg, hogy az egyes fejlődési szakaszokban milyen gondokkal kell szembenéznünk.
-A gyermek fejlődése során életkori szakaszokat különböztetünk meg, mely szakaszok között a változások törvényszerűek. A változásokban a felnőtt ember felé mutató tendencia érvényesül. Minden változásnak megvan a maga körülbelüli időpontja. A változások megnyilvánulásához szükség van a környezeti ingerekre is.
A lelki élet nagy változásaihoz a szervezet megérleli, a környezet előhívja a funkciót.
„Az első heteket teljesen kitölti a táplálkozás és az alvás váltakozása. A táplálkozás az első olyan cselekvési forma, amelyben a mozdulatok rendeződnek. A rendezett mozgások azonban kezdetben igen szűk körre szorítkoznak.
A mozgás fejlődésének tanulmányozása során két vonalat figyelhetünk meg:
1. a már észlelt spontán vagy kiváltott reakciók egy része eltűnik, mintha az újabb, kevésbé automatizált mozgásformák felszívnák vagy gátlás alá helyeznék őket,
2. új gesztusok bukkannak fel. Az új gesztusok apránként összehangolódnak, és bennük bizonyos folytonossági tendencia ismerhető fel. A 3. hónaptól kezdve szembeötlik, hogy ezeknek a mozdulatoknak a kialakulása mennyire foglalkoztatja a csecsemőt
„Az érzelmi reakciók kezdetben lassan fejlődnek. Kb. 6 hónapos korában éri el a gyermek azt a szintet, amelyen az indulatait kifejező mozgások rendszere már elég változatos ahhoz, hogy a környezetével való kapcsolatának eredményes eszközévé váljék. Az első életév utolsó harmadában kezdenek rendszerré alakulni az érzékszervi mozgásos játékok. Ezek a játékok az egyes mozdulatokat érzékelhető következményükkel kapcsolják egybe. A külső benyomások észlelése lassan szinte fontosabb lesz, mint a szervezetből származó ingereké.
A második életévben a gyermek megtanul járni és beszélni, s ezzel a viselkedés egyensúlya ismét felborul. A gyermek hozza-viszi-rakosgatja a tárgyakat, már tudja, hogy nevük van; egyre több és több tárgy emelkedik ki az egybefolyó háttérből. Az így elhatárolt tárgyakkal öncélúan foglalkozik, foglalatoskodik. Összeszedi, tolja, húzza, arrébb viszi a tárgyakat, akár a kezében, akár egy kis kocsiban, egymásra rakja őket összevissza vagy valamilyen csoportosításban. Dobozai, zacskói vannak, ezeket töltögeti és kiüríti.
Mindez azonban hatással van lelki életének egy másik rendszerére.
- Az önálló helyváltoztatás nagyobb függetlenséget ad, a beszéd változatosabbá teszi környezetével való kapcsolatát – a kettő együtt elősegíti a személyiség kiemelkedését. A 3. életév meghozza a dac, majd az utánzás a válságszakaszát.
1. Dackorszak
A dackorszak előtt beszélni kell a tiltás-megengedés egyensúlyáról.
-A gyerekek két dologtól szoronganak rendkívüli módon: ha túlzottan, egyfolytában korlátozzák őket (ilyenkor kétségbeejtően gyámoltalannak érzik magukat),
- vagy ha túl megengedőek a felnőttek (ilyenkor nem érzik magukat biztonságban, mert nem világosak számukra a felnőttek szándékai).
A szükséges korlátozásokat, tiltásokat két nagy csoportba osztjuk.
1. Az egyikbe tartoznak azok, amelyek be nem tartása a gyermek vagy környezete életét, testi épségét veszélyeztetik. Ezek a tiltások nem jelentenek igazából lélektani nehézségeket. Csak azt jelentik, hogy egész pici korban nem tesszük ki a gyermeket veszélyhelyzetnek, később pedig a veszély megmagyarázásával és bizonyos mértékig a kellemetlen tapasztalatok szemléltető tanulsága révén meggyőzzük kívánsága, cselekedete oktalan voltáról.
2. A korlátozások másik csoportja, melyek önmagukban úgyszólván értelmetlenek, összefüggésben állnak az egyes kultúrák szokásrendszereivel.
A tiltásoknak ez a csoportja 3 fő téma köré sűríthető: a pontosság, a tisztaságra szoktatás és az illemszabályok csoportjába. Csakis ezekkel a korlátozásokkal szemben merülhet fel a kérdés, hogy szükség van-e rájuk, s ha igen, miért és mennyiben..
Egészen pici gyerekek még nem értik a tiltást, illetve a tiltás magyarázatát, de érzik és értik a szülő hangsúlyát, illetve mondanivalójának érzelmi színezetét.
-A kétévesek önuralmának megnyilvánulásait elsősorban a szülői szeretetre, illetve az annak elvesztésétől való félelemre vezethetjük vissza. A gyermek azért győzi le – fokozatosan – ösztöneit, mert szüleinek akar örömet szerezni. (Csak sok hasonló eset ismétlése után képes feláldozni örömszerző törekvéseit a szülői dicséret oltárán.)
- Hároméves korában önkontrollja még mindig külső tényezőktől – szülei dicséretétől-szidásától – függ.
- A lelkiismeret, amely olyan követelményekből és tilalmakból áll, amelyeket a személyiség magáévá tett, és amelyek a személy viselkedését belülről irányítják, csak 5–6 éves korban formálódik ki.
- 9–10 év alatt még nem állandó része a személyiségnek. Csak akkor szakad el teljesen a külső erőktől, amikor a gyermek már teljesen függetlenedett szüleitől, azaz a serdülőkor végén, illetve a vége felé.
-A szülők érthető módon nincsenek mindig tisztában azzal, hogy az adott korban mennyi önfegyelem követelhető meg, hol van a tűréshatár.
A gyermek 3 éves kora körül jelentős fejlődési lépcsőt kell megmásszon: ez a második önállósulási szakasz. Ekkor nagy fordulat következik be az intelligencia és a személyiség fejlődésében, radikálisan csökken a függés szükségszerűsége.
-Emiatt egyéb irányú terhelhetősége jelentősen csökken.
- Így csökken a türelme 1. önmagával szemben – tehát nem viseli el, ha valami nem sikerül neki, illetve
- 2. környezetével szemben is, ha túl soknak, értelmetlennek érzi a tiltást, vagy ha éppen kialakulóban lévő új tudományában, önállósági törekvéseiben gátolják. A fent említett toleranciacsökkenés (türelemcsökkenés) miatt daccal reagál.
A már kialakult dacreakciók megoldásánál nehéz helyzetben vannak a szülők: nem helyes és általában nem is célravezető, ha a szülők tekintélyük érvényesítésével próbálják megoldani a problémát, de azt is nehéz elfogadni, hogy ne avatkozzanak be.
- Azt hiszem, biztosítanunk kell a gyermeket, hogy megértjük az érzéseit, és egyúttal közölni, hogy viselkedését ennek ellenére sem fogadjuk el.
Talán a legjobban bevált módszer ezek után, ha „magára hagyjuk” a gyermeket, azaz kijövünk a dacreakciót produkáló gyerek szobájából. Ha ezt következetesen tudjuk csinálni, a gyerek hamar megtanulja, hogy így semmit nem ér el, és megszűnnek az ilyen típusú reakciók. Ha a dacreakciónak egyszer-egyszer engedünk, azaz megtesszük, amit a gyerek így kér, megerősítjük ezt a viselkedést (elérte, amit akart – ez jutalom jellegű, s mint ilyen, az előtte lévő viselkedés megerősítője).
A tűzoltásnál azonban sokkal jobb a megelőzés. Egyrészt, mint említettem, a túl sok tiltás vezethet dachoz. Ez megelőzhető:
- ha lényegtelen dolgokat nem tiltunk meg;
- vagy úgy fogalmazunk, hogy a tiltás el is hagyható, például: „Tedd le a fényképezőgépet!” (Azt mondjuk, hogy mit csináljon, ne azt, hogy mit ne!);
- ha egy figyelmeztető mondattal lehetőséget adok, hogy a gyermek presztízsveszteség nélkül visszavonuljon. Önállóan, maga válassza az elvárt, helyes cselekvést. Például: „Az a papa tolla!”;
- ha a szülő a tiltás, elvárás megfogalmazásakor nem saját akaratát, hatalmát állítja szembe, hanem arról beszél, hogy miért nem engedheti meg a gyereknek ezt vagy azt;
- nem szabad annak előfordulnia, hogy a szülő naponta szemrehányásokkal árassza el a gyereket, de közben hagyja, hogy a gyerek tovább csinálja a tiltott dolgot;
- ha a szülői következetesség megértéssel, belátással párosul, s emellett a gyermek megfelelő önállósághoz jut abban, amiben lehet, a szembeszállás gyengül, helyébe együttműködés lép.
Ellenkező esetben a dackorszak tartóssá válhat, vagy egyre nagyobb erővel vissza-visszatér.
Ha a kisgyermek sorozatosan magáért az ellenszegülésért nem csinálja azt, amit kérünk, el kell gondolkodni, hogy mi lehet ennek az oka. Például nyugtalan valamiért (most került óvodába, testvére született); túl sok dolgot tiltanak neki; túl magas követelményeket támasztanak; többnyire szidják, nem veszik észre igyekezetét.
Ha a gyermeknek kicsi kora óta az a tapasztalata, hogy joga van dönteni, választani az őt érintő kérdések jelentős részében, akkor akarata még az önállóság és énfejlődés kritikusabb, nehezebb szakaszában sem válik daccá. (Fontos, hogy érezze, tudja, hogy mi az, ami az ő akaratán múlik.)
Ha már fegyelmezési, szó szoros értelmében vett nevelési kérdésekkel foglalkozunk, szeretném a fentieket kiegészíteni.
1. Utasításokat ne általánosságban adjunk (például ne rosszalkodj), hanem fogalmazzuk meg, mit várunk.
2. A személyes példa a legösztönzőbb hatású.
3. Legyünk következetesek abban, amit kívánunk tőle.
4. Bármennyire kicsi a gyermek, mindig ismerjük be, ha hibáztunk.
Kicsit kapcsolódik az előzőekhez a szobatisztaságra szoktatás.
Az urológusok szerint általában 1,5–2 éves korban tudatosul a gyermekben a vizelési inger.
-1–2 hónap múlva jelzi, 2–3 hónap múlva rövid ideig képes tartani a vizeletet.
-A tudatos vizelés, tehát az, hogy akkor vizelek, amikor akarok, kb. 3 éves korra, az idegpályák érésével (myelinizációjával) párhuzamosan alakul ki.
Az, hogy éjjel a vizeletet telt hólyag mellett sem eresztjük el, a legmagasabb idegi (agykérgi) működés következménye.
Elsődleges ágyba vizelésről (primer enuresis) beszélünk 4 évesnél idősebb gyereknél, ha sohasem volt 3 hétig egyfolytában ágytiszta. Az urológusok szerint ezeknél a gyerekeknél arról van szó, hogy a vizelet-visszatartáshoz szükséges agykérgi gátlás kialakulásához egy támogató feltételes reflexre is szükség van. (Csak akkor pisilhet – természetesen nappal is –, ha pl. előtte felvesz egy sapkát vagy kabátkát, vagy elmond egy négysoros versikét.) Ha ezt nappal jól begyakorolja, az esetek 80%-ában a primer enuresis 1–1,5 hónap alatt megoldható.
Másodlagos ágyba vizelés (secunder enuresis): Már kialakult szobatisztaság utáni visszaesés. Hátterében pszichológiai problémák vannak. Pszichológus vagy pszichiáter segítsége szükséges.
Pszichológusok, pszichiáterek, de főleg szülők megfigyelése szerint csak akkor érdemes elkezdeni a szobatisztaságra szoktatást, amikor:
a gyermek már képes az együttműködésre,
tud uralkodni záróizmain,
és tudja jelezni, hogy ki kell mennie.
Ezek a feltételek általában 18–24 hónapos kor előtt nem teljesülnek, tehát ez előtt nem sok értelme van a szoktatásnak. Legfeljebb az anya ügyessége hozhat eredményt, azaz száraz pelenkát, de ez nem szobatisztaság.
-A korán szoktatni kezdett gyermek nem érti a szülő elvárását, vagy ha érti, biológiai, illetve fejletlenségi okokból nem tud még eleget tenni, tehát feszültté válik. De ugyancsak frusztrált (feszült) lesz a szülő is az eredménytelenség miatt. Ez a szembekerülés rányomhatja bélyegét a szülő-gyerek kapcsolatra, állandó feszültség forrása lehet, ezzel tovább rontva a gyerek teljesítményét.
Ahol a feltételek adottak, ott kb. 2 éves korban óvatosan el lehet kezdeni a szoktatást.
-Arra építünk, hogy a gyerek ebben a korban már kezd azonosulni a felnőttekkel, és látja, hogy a felnőttek nem viselnek pelenkát. Ez hajtóerő számára.
-A gyerekek általában először a székletürítést tudják szabályozni. Kezdetben jó ötletnek tűnik, ha a székelés első jeleinél pár szót ejtünk róla, azokkal a szavakkal, amelyeket később maga a gyermek is használni tud, ha a bilire akar menni. (Például: „Kakilnod kell?” „Kakilsz?”)
-Éppen az esemény iránti rendszeres érdeklődésünk kelti fel a figyelmet a folyamat iránt. Néhány napos rendszeres érdeklődésünk után már a gyerek maga jelzi, hívja fel figyelmünket. Közreműködésünk nélkül közli: most kell. Ekkor kell a székelés és annak helye között a kapcsolatot megteremteni, azaz a jelzésre a gyereket a bilihez vinni, és kezdetben akár ruhástól ráültetni.
Csak annyit érjünk el, hogy kialakuljon a kapcsolat a szükséglete és a bili között. Innen már csak egy lépés, hogy a széklet a bilibe pottyan.
- Ekkor mind a két fél elégedett lehet, dicsérjük meg a gyereket. Természetesen ez még nem azt jelenti, hogy ettől kezdve ez rendszeresen így fog menni. Egyrészt ennek többször meg kell történnie ahhoz, hogy a gyerek is megértse, a széklet belőle kerül a bilibe, s mi ennek örülünk.
- Ekkor úgy érzi, ezzel jutalmazott minket, ajándékot adott, tehát legalábbis kezdetben ne a jelenlétében húzzuk le a WC-be. (Ha ő kap ajándékot, azt ő becsben tartja, nézegeti, hurcolja, akkor az ő ajándékával miért bánunk így? Ha úgy örültünk neki, akkor miért tüntetjük el? Vagy nem is igazán örülünk neki?)
Türelmesnek kell lennünk, számolnunk kell visszaesésekkel is. Ezek természetesen nem szándékosak, hanem vagy az éretlenséget jelzik, vagy valamilyen pszichés megterhelést – például bölcsődébe kerülést, testvér születését, a mama hosszabb távollétét.
- Ha ilyenkor összeütközésbe kerülünk a gyerekkel, és a szobatisztaságra nevelésből makacs ellenfelek elkeseredett párharca lesz, nyílt ellenállással kell számolnunk. És mivel az ő végterméke, és maga dönti el a székelés helyét és időpontját, nem kétséges, hogy végül is ki lesz a győztes.
Fel kell azonban arra figyelnünk, ha a szoktatás időszakában normális körülmények között is magatartászavarok lépnek fel.
- Például a gyerek szeszélyessé válik, dühkitörések jelentkeznek, vagy este nem alszik el. (Ugyanis például azért bilizik rendesen, hogy anyja megdicsérje, esetleg fél az anyai dorgálástól – a makrancos érzések más területre tolódnak át, ott vezetődnek le, a bilitől látszólag függetlenül.)
-Vagy az ürítés szabályozására tett erőfeszítés túl nagy teher a gyereknek, emiatt is ódzkodik az elalvástól, fél, hogy elveszti ellenőrző képességét, és bekövetkezik a baleset. (Minden ilyen esetben lazítani kell elvárásainkon.)
3. 3–6 éves kor
Ebben az időben évente 6–10 cm-t nő, 2–3 kg-ot hízik a gyermek. 6 éves korában általában 110–120 cm és kb. 20 kg.
-Életkori sajátosság, hogy nem tudnak nyugton maradni. A folytonos mozgás részben funkciógyakorlás, részben még nem képesek minden izmuk működését állandóan kontrollálni.
„Négyéves kora körül ébred fel a gyerek érdeklődése saját viselkedése és szereplése iránt; figyelni kezdi mozdulatait, kíváncsi arra, hogy milyennek látják mások.
- Zavarban van, ha mások ügyetlenségen kapják, sőt ugyanezért másokat kigúnyol, kinevet.
- Szereti a groteszk fintort, a mókát. Szeret nevetni, és szereti saját nevetését.
- Nevéből és vezetéknevéből, életkorából és lakcíméből lassan összeáll annak a személynek a képzete, aki egyben minden gondolatának tanúja: ez ő maga.
-Meg tudja már figyelni önmagát, figyelme kevésbé szóródik szét, nyugodtabban, több kitartással végez el egy megkezdett tevékenységet. Amit megcsinált, abban önmagát csodálja.
-Ragaszkodik művéhez, és összehasonlítja másokéval.
-Megjelenik a versengés, és vele együtt, most első ízben, a barátkozás igénye is. Ezek az első gyermekcsoportosulások még nyájszerűek, bármelyik gyerek spontán módon lehet akár vezető, akár vezetett.”
„... A tárgyaknak és azok tulajdonságainak az elkülönítésében az előrehaladást most már nemcsak az egyre finomabb árnyalatok elkülönítése jelzi, hanem az elvontabb jellegek észlelése is: a gyerek kezdi megkülönböztetni a mintákat, a vonalakat, az irányokat, a helyzeteket, a rajzolt jeleket.
- De nem képes még megfigyelni a dolgokat, mert hiszen az igazi megfigyelésnek az a feltétele, hogy állandóan visszatérjünk a részletről az egészre, a sokról az egyre, a különbözőről az állandóra.”
„... Az ötéves kor utáni időszak már az iskoláskor kezdete; a gyerek érdeklődésének iránya megváltozik, az énről a külvilágra terelődik. Az átmenet hosszan tartó és keserves.
-A gyereket hatéves koráig, sőt még tovább is, teljesen leköti a mindenkori foglalatossága, az, amit éppen csinál, minden egyebet kiszorít. Nehezen tudja átállítani magát egy másik tárgyra, egy másik feladatra.”
„... Az iskola viszont éppen azt a követelményt állítja a gyermek elé, hogy értelmi erőit parancsszóra összpontosítsa különböző és számára önkényes sorrendben megjelenő tantárgyakra. – A kívülről kapott feladat leszakítja a gyermeket spontán érdeklődésének tárgyáról, s így gyakran csak kényszeredett erőfeszítést, látszólagos figyelmet vált ki, vagy kifejezett intellektuális elernyedéshez vezet.”
„... Különösen olyankor fordul ez elő, amikor a gyerekkel olyan feladatot végeztetünk, amelynek értelmét nem tekintheti át, hiszen csak később látja majd hasznukat.
Ábrázolására jellemző, hogy nem azt rajzolja le, amit lát (valóság), hanem azt, amit ő tud róla, és olyannak, amilyennek ő látja. Az emberábrázolás egyre részletesebb, függ a saját testséma kialakultságának fokától és az értelmi fejlettségtől is.
4 éves – fej-láb emberke, de az arcon egyre több részlet ismerhető fel.
5 éves – a testarányok tagoltabbak (megjelenik a nyak, a haj, a ruhaféle).
6 éves – hosszúkás a törzs, gyakran az ujjak száma is egyezik a valóságossal.
Az emberábrázolásban gyakran pszichés problémák is megjelennek.
Szeretnek gyurmázni, hajtogatni – ügyesítik kezüket –, s ezzel könnyítik az iskolai követelményekhez való alkalmazkodást.
A beszéd megtanulásával nagy lehetőségek nyílnak az értelmi fejlődés előtt. Létrejön a fogalmi gondolkodás, fogalmi emlékezés alapja, s lassan átveszi a képi emlékezés helyét.
Az óvodás gondolkodása minőségileg más, mint a felnőtteké (tehát nem arról van szó, hogy a gyerek butább, hanem hogy másképp gondolkodik, következtetéseit másként és más jelenségekből vonja le).
-A műveletek az ő szemében még nem megfordíthatók.
-A kisóvodás gondolkodása még mágikus. Ez azt jelenti, hogy a gyermek azt hiszi, hogy a gondolatok azonosak cselekedeteivel, tehát ha valami rosszra gondol (például gyilkosságra vagy arra, hogy gyújtogat), az be is fog következni. Így előfordul, hogy agresszív vágyait iszonyatos büntetéstől való félelem kíséri. Számára a dolgok csak itt és most állapotukban léteznek. Valószínűleg ezért van, hogy hiába tudják, hogy amikor szüleik nincsenek velük, akkor is szeretik őket, értük dolgoznak, róluk gondoskodnak, ez a szeretetmegnyilvánulás egyáltalán nem elég nekik. Lépten-nyomon fizikai megnyilvánulásokkal – simogatás, ölelés –, közvetlen szeretetkifejezésekkel kell őket megerősíteni..
A kisgyermekre jellemző, hogy szívesen ruházza fel az élettelen tárgyakat az élők tulajdonságaival (pl. a kisgyerek beveri a fejét az asztalba, utána megveri az asztalt, és megszidja ezért), illetve hogy számára nincs különbség emberi alkotás és természeti jelenség között. A természet jelenségeit is mesterségesnek, meghatározott céllal rendelkezőnek véli. (A nap azért süt, hogy melegítsen minket.)
Az óvodás korú gyermektől elvárjuk, hogy a legtöbb társadalmi szabályt már ismerje, illetve hogy fokozatosan egyre többször alkalmazkodjon is.
A társadalmi szabályok elsajátításának több útja-módja van:
1. Amiről már részletesen beszéltem: a gyermek legjobban a szülői szeretet elvesztésétől fél. Ezért hogy ne kerüljön ilyen helyzetbe, inkább megteszi, amit elvárnak tőle, úgy viselkedik, ahogy kívánják. Később, hogy saját magának segítsen, ne kelljen folyton olyat csinálnia, ami nem az ő akarata, inkább beépíti magába szülei elvárásait, mintha az saját igénye lenne.
2. A szociális tanulás elmélete szerint a megerősítések (jutalmazás-büntetés) vezetnek egyes viselkedésformák rögzüléséhez, mások megszűnéséhez. A jutalom és büntetés azonban elsősorban érzelmi jellegű választ vált ki a gyermekben, és csak akkor kapcsolódik össze magával a tárggyal, amire irányul, ha a nevelő magyarázatot fűz hozzá. Ha a magyarázat elmarad, fennáll annak a veszélye, hogy a büntetés általános gátlást idéz elő a gyerek viselkedésében, azaz szorongóvá, félőssé teszi őt. Ma általánosan elfogadott az a nézet, hogy a pozitív megerősítések – dicséret, figyelem-odafordítás, jutalom – lényegesen eredményesebbek, mint a negatívok (például verés – a gyerek is megkeményedik, elzárkózó, dacos, esetleg hazug lesz; figyelemmegvonás – addig rosszalkodik, míg kénytelenek vagyunk vele törődni).
A szabálytanulásban szerepe van az értelmi fejlődésnek, az utánzásnak és az azonosulásnak is.
- Az, hogy kit utánoz, kit választ modelljéül a gyerek, sok mindentől függ: a nemtől, az érzelmi kapcsolatoktól, a családon belüli erőviszonyoktól.
-A rossz érzelmi kapcsolat, a szülői elutasítás megnehezíti az azonosulást a gyermek számára, jelentősen hátráltatja az erkölcsi fejlődést.
Most egy ellentmondásra szeretném felhívni a figyelmet, amely így szól: „Fogadjuk el gyermekünket olyannak, amilyen, mert így tudjuk a legjobban alakítani, nevelni.”
-Ez azt jelenti, hogy ne ragaszkodjunk egy általunk elképzelt gyermekeszményképhez, és ne mérjük le gyermekünk tökéletességét vagy tökéletlenségét azon, hogy mennyire hasonlít ehhez az eszményképhez. Úgy kell ránéznünk, mint embertársunkra, akinek különböző, igen változatos tulajdonságai lehetnek. A gyermek fejlődésére nézve legkisebb korától kezdve döntő fontosságú, hogy érezze, apja, anyja nemcsak szereti, hanem olyannak szereti, amilyen. Ez növeli önbizalmát, biztonságérzetét a világban, s így elősegíti az azonosulásra törekvést. (Amíg nem érzi magát biztonságban, nem is tud jól azonosulni.)
-A gyerek emberszámba vevésének egyik fontos követelménye, hogy tekintettel legyünk szükségleteire – és itt most testi és lelki szükségletet egyaránt értünk.
Az a gyerek, aki ebben a korszakban nem vágyik a sok mozgásra, tevékenységre, vagy beteg, vagy szomorú. Ezzel szemben sok szülő és nevelő rossznak tartja a gyereket, mert nem tud egy percig sem nyugton maradni (van persze kórosan mozgékony gyerek is, de ő sem rossz, hanem beteg). Ez a mozgékonyság 2–6 éves korban a legjellemzőbb, de belenyúlik az iskoláskorba is.
A gyermek fő tevékenysége ebben a korban a játék.
A gyerek játékát nagyon komolyan kell venni, mert
-ez a gyermekélet legfőbb megédesítője – a mese mellett;
-nagy nevelési értéke van (azonosulás, szereptanulás, indulati egyensúly biztosítása);
-vágy az önállóságra és arra, hogy részt vehessen a felnőttek munkájában.
Nagyon fontos, hogy óvodáskorban engedjük, hogy segítsen a felnőtt dolgokban: takarítás, mosogatás, apróbb szerelések. És ne csak eltűrjük jelenlétüket, hanem legyünk nagyon türelmesek és a végén köszönjük is meg segítségüket. (Egy esetleg eltört pohár például bőven megéri a gyerek önérzetének emelését, és főleg a munka megkedveltetését.)
4. A gyermek további szükséglete, hogy minél többet megismerjen az őt körülvevő világból. (És itt utalnék a kezdetben elhangzott miértekre, a tárgyak más jellegű megtapasztalására: kézbe vevés, tapogatás stb.)
Ha már ismerjük a gyerek szükségleteit, könnyebben beszélhetünk arról, hogy vajon tényleg rossz-e az a gyerek, akit a szülő annak tart, illetve hogy lehetne könnyebbé, elviselhetőbbé tenni a gyereket a felnőtt számára, illetve a felnőttet a gyerek számára.
Az anyának nehéz a dolga, mert:
- nincs egy perc békessége, a gyerek nyüzsög, folyton nyúzza valamiért, folyton nyafog,
- rettegni kell, hogy kárt tesz magában vagy a berendezésben,
- nem fogad szót,
- nem lehet a lármát kibírni.
Nehéz a gyereknek, mert:
- egész nap veszekszenek velem,
- édesanyám mindig haragszik,
- sohasem tehetem azt, amit akarok,
- édesanyám mindig szabadulni akar tőlem,
- folyton azt hallom, hogy rossz gyerek vagyok.
Ha valakiben felmerül, hogy rossz a gyereke, akkor mielőtt emiatt elkeseredne, vizsgálja meg, hogy tényleg úgy van-e. (Hányszor gondoljuk, hogy rossz valamelyik háztartási gépünk, pedig csak nem tudunk vele bánni, vagy csak meg kellett volna olajozni. Mi pedig dühöngtünk, ráncigáltuk, és ezzel még jobban elrontottuk.)
I. Nem azért mondjuk-e rossznak a gyereket, mert viselkedését nehezen bírjuk?Három dolgot kell megvizsgálnunk:
II. Nem követelünk-e tőle olyat, ami csak hosszas nevelés után fejlődhet ki. (Nem vetünk-e a szemére olyan tulajdonságokat, melyek egy felnőttnél tényleg csúnya hibák, de gyerekeknél nem azok? Például önzés, irigység, hazugság.)
III. Mennyire vagyunk mi a hibásak a gyerek rosszaságában (mennyire vadítottuk el, mennyire visszük bele mi magunk a rosszaságba)?
I Az anya részéről elhangzó panaszokból:
Nyüzsög, nem marad nyugton, ezzel agyon idegesíti a környezetét.
Egyszerűen szüksége van a sok mozgásra – muszáj a funkciókat gyakorolnia. Ha megakadályozzuk benne, testi fejlődése látja kárát. (A sok betegeskedés például nemcsak azért veti vissza a gyereket, mert a betegség árt neki, hanem azért is, mert nem mozoghat annyit, mint egészséges kortársai.)
Akkor sem rossz a gyerek, ha százszor is kértük, hogy maradjon nyugton, és mégsem marad. Egyszerűen képtelen rá.
- Mi vagyunk a felnőttek, nekünk kell egyrészt biztosítani megfelelő mozgáslehetőséget számára, másrészt nekünk kell uralkodni magunkon, hogy természetes magatartását el tudjuk viselni. A kor előrehaladtával a nap nagy részében megfelelő mozgáslehetőség biztosítása mellett egyre hosszabb időre elvárhatjuk tőle, hogy csendben maradjon. Célunk kétségtelenül az, hogy a növekvő gyerek egyre huzamosabban és elmélyültebben tudjon ugyanazzal a dologgal foglalkozni. (De itt sem a tétlenül üldögélésről van szó!)
Zaklat, folyton szeretné, ha játszanék vele, öltöztetném, mesélnék neki, tehát körülötte ugrálnék. Miért nem tud kicsit békén hagyni? Olyan rossz ez a gyerek!
De:
a) megszokta, hogy egészen 2–2,5 éves koráig folyton körülötte voltunk, minden igényét kielégítettük, most nehéz tudomásul vennie, hogy ez már nem így van,
b) a szerelmesek is mindig keveslik az együtt töltött időt, és csak akkor érzik magukat jól, ha együtt vannak,
c) a gyerek megérzi, hogy édesanyja le akarja őt rázni, és ez megrémíti – még görcsösebben kapaszkodik, még jobban követelőzik, és ezzel még elviselhetetlenebb lesz.
Ha a gyerek megkapja azt a biztonságot, hogy édesanyja is szeret vele együtt lenni, szeret vele játszani, sétálni, akkor sokkal kevésbé erőszakoskodik olyankor, amikor az anyjának nincs erre módja. Tehát ha rendszeresen szakítunk időt az együttlétre, nem is lesz olyan nyúzós a gyerek.
A mindent kézbe vevésről már beszéltünk. Itt csak még egyszer megjegyezzük, hogy ugyanúgy, ahogy a csecsemőre nem mondjuk, hogy rossz, mert sír, a kisgyermekre sem mondhatjuk, mert úgy viselkedik, ahogy 3–4–5 éves gyermekek a testi és lelki fejlődés törvényei szerint viselkedni szoktak.
A fenti esetekben tehát nem bizonyult rossznak a gyerek, de a mamának komoly gondjai voltak.
-Ezen nagyrészt úgy tud segíteni az édesanya, ha tudomásul veszi, hogy míg a gyerek kicsi, az ő főfoglalkozása az anyaság. Ez nem azt jelenti, hogy minden időt a gyerekkel kell töltenie, erre nem is volna módja, nincs is rá szükség. De jelenti azt, hogy ne érezze minduntalan: „Jaj, a gyerektől nem jutok semmihez, a gyerek miatt megint abba kell hagynom a dolgomat!”
II. A megvizsgálandó dolgok második pontja, hogy ugyanazt jelenti-e valamilyen tulajdonság a gyermeknél, mint a felnőttnél?
Az önzés felnőttnél elítélendő tulajdonság, a gyerekeknél kezdetben törvényszerű (lásd korábban)!
Irigység: A legtöbb felnőtt is irigykedik, ha a másiknak többje van, mint neki. Csak a felnőtt tudja, hogy az irigység csúnya dolog, el kell titkolnia, uralkodnia kell magán. A kisgyermek például testvérek esetében nemcsak a másik tárgyait, javait irigyli, hanem a kisebbel való fokozott törődést, gyöngédséget is. Ugyanekkor azonban még alkalmatlan belátásra, illetve az indulatain való uralkodásra.
Hazugság: legjobb, ha kisgyermekkel kapcsolatban ezt a kifejezést nem is használjuk, hiszen nem is hasonlít ahhoz, amit felnőttnél ennek nevezünk. A gyerek sokszor nem mond igazat, mert
- rosszul figyeli meg a dolgokat;
-rosszul emlékezik rájuk;
-könnyen befolyásolható (például „Ugye láttad...?” Rávágja, hogy látta.);
- zavarosak a fogalmai (például tegnap csónakáztunk – jelentheti az előző évet is);
- gazdag a képzelete, szereti a mesét, nem is látja az igazmondás jelentőségét (A felnőttek is mesélnek neki, miért ne mesélhetne ő is a felnőtteknek?);
- a kisgyermeknél a vágy nagyon könnyen összefolyik a valósággal. Ha valamit nagyon szeretne, hogy megtörténjék, akkor már el is képzelte, hogy megtörtént; ha nagyon szeretne valamit meg nem történtté tenni, akkor el is hiszi, hogy nem történt meg – olyan erősen képzeli, hogy már maga is hisz benne.
Ha valami bajt okozott, nemcsak a nagyokkal, önmagával is szeretné elhitetni, hogy a baleset nem történt meg, ő ártatlan benne. Persze ez a valótlanság már nagyon közel áll ahhoz, amikor a gyerek valóban el akarja tagadni az igazságot. Valamit elkövetett, fél, hogy megbüntetik, menekülni próbál. Nem is gondolja át a menekülés útját, egyszerűen keresi a legközelebbi kijáratot. (Erről az iskolásoknál még majd beszélünk.)
Ugyanilyen gyermekszemmel kell megítélnünk azt is, amit a felnőttek lopásnak neveznek.
A gyerek mohó, mindent, amit szeretne, rögtön szeretne, vágyai nem vagy alig tűrnek halasztást. Nincs elég akaraterejük vágyaik leküzdéséhez, emellett még nincs is igazi fogalma az „enyém-tiéd”-ről, nem látja az eltulajdonítás erkölcsi súlyosságát.
Mind a kisgyermekkori hazugság, mind az ún. lopás esetében fontos, hogy jelezzük a gyereknek, hogy helytelen dolgot követett el, de ne dramatizáljuk túl a dolgokat, és még magunkban se vonjunk le messzemenő következtetéseket.
III. A harmadik kérdés úgy hangzott, hogy mennyi a mi részünk a gyerek úgynevezett rosszaságában? Mennyire fokoztuk fel az eddig megismert, helytelenül „rossznak” minősített gyermeki tulajdonságokat valódi rosszasággá, mennyire vadítottuk el mi, mennyire neveltük félre mi a gyereket?
Elronthatjuk a gyereket úgy, hogy nem úgy bánunk vele, ahogy az a nevelés követelményeinek megfelel, hanem ahogy nekünk jólesik (például pici korában mindent megengedünk neki, azután egyik napról a másikra azt kívánjuk tőle, hogy most már értelmes nagy gyerekként viselkedjen).
Mi tesszük „rosszá” a gyereket akkor is, mikor már nagyobb korában teljesen rendszertelenek vagyunk vele (egyszer el akarunk menni – korán lefektetjük, máskor vendégek jönnek – későn fektetjük le; egyszer nem jöhet be valamelyik társa, de ha éppen utunkban van a gyerek, akkor inkább jöhet stb.).
Ha mindig ugyanazok a megengedett és a tiltott dolgok, akkor a gyerek, bár vágyódni fog sok mindenre, ami elérhetetlennek látszik, mégis úgy fogja érezni, hogy ez a világ rendje, és eszébe sem fog jutni tiltakozni ez ellen.
-De ha egyszer-kétszer másképp történik, rájön, hogy ki lehet harcolni, nyafogni dolgokat – akkor elkezdődik a véget nem érő harc, nyafogás, toporzékolás. Ez sem a gyereknek, sem a szülőnek nem jó.
-A gyerek állandó bizonytalanságban van, hogy megkap-e valamit vagy sem; úgy érzi, ki van szolgáltatva mások szeszélyeinek. A szülőnek pedig a folytonos békétlenség teszi pokollá az életét.
Rosszaságba kergetjük a gyermeket büntetéseinkkel, elsősorban a veréssel. Már korábban említettem, hogy az a gyerek, akit vernek, kemény, dacos, hazudós lesz. A dühöt, az erőszakosságot itt a gyerek a példaként követett felnőttől látja (hogyne válnék ő is agresszívvé, durvává testvéreivel, társaival szemben).
Az igazmondásról is mi szoktatjuk le azzal, hogy különböző, általunk „kegyesnek tartott” hazugságokat lát tőlünk a gyerek. Például egy kellemetlennek ígérkező programot fejfájásra hivatkozva mondunk le, és ezt a gyerek hallja. De semmivé tesszük az igazmondás megbecsülését azzal – és főként azzal –, hogy magának a gyereknek is hazudunk (például oltás előtt, hogy „nem fog fájni”.)
Legfőképpen azonban azzal kergetjük a rosszaságba a gyereket, ha türelmetlenül, szeretetlenül, idegesen bánunk vele. Ilyenkor azt érzi, hogy alig bírjuk a jelenlétét. A gyereknek kimutatott szeretet kell, hogy édesanyja rámosolyogjon, megsimogassa, hogy anyja hazaérkezésekor azt lássa, nemcsak ő örül anyjának, hanem anyja is örül, hogy vele lehet.
FOLYTATÁS -A MÁSODIK RÉSZ-TARTALMA-BEISKOLÁZÁS-KISISKOLÁS-SERDÜLŐKOR.
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése