|
Kisiskolás kor (6–10 év)
A kisiskolás kor évei a nyugodt, egyenletes fejlődés évei. Már létrejöttek a főbb keretek, a későbbi jellem sok tekintetben kialakult. A függőség még elég nagy, még nincs késő, hogy a dolgokon változtassunk, alakítsunk. Ebben a korban a fejlődés feladatai (Havighurst szerint):
A felnőtt szintű kommunikáció képességének elsajátítása,
-bonyolult fogalmak, szimbólumok, logikai szerkezetek használata.
- A kortársak felé irányulás, a családi függőség oldódása.
- A fizikai adottságok javítása, az idegrendszer mind magasabb szintű szabályozása.
- Az öntudat, az erkölcs (moralitás) és az értékrend kialakulása.
A kisiskolás kor kezdete egybeesik az első alakváltozás korával. Míg a kisgyermek testformáit a gömbölyűség, a rövid végtagok jellemezték, a kisiskolás már arányosabb, testformája jobban tagolt (a fiúknak kezd megerősödni az izomzatuk, kezdenek kicsit vállasodni; a lányoknak kezd a derekuk, csípőjük kialakulni). Ennek a harmonikusabb testformának a teherbíró képessége is nagyobb.
Elsősorban az idegrendszerben következnek be olyan változások, amelyek képessé teszik a gyermeket, hogy mozgását megfelelően szabályozza. Ennek főleg a finom mozgások javulásában van szerepe, ami az írástanulás szempontjából elengedhetetlen. Bár az izommozgások összerendezettsége javult, továbbra is igen fontos, hogy a gyermekek az erre a korra is jellemző nagy mozgásigényüket kielégíthessék a kedvelt mozgásos játékokkal.
-Ezek következtében 7–8 éves korra a testsúlyuknak több mint 1/4-ét már az izomzat alkotja. Az egyes izomcsoportoktól még csak rövidebb ideig várható el nagyobb teljesítmény, a 6–10 éves gyermek hosszabb ideig tartó megterhelést még nem tud elviselni.
Bár a csontrendszer is erőteljesebb fejlődésnek indul, még alacsony a kalcium-, só-, foszfát-só-tartalma, ezért a csontozat még hajlékony. Ebből következik, hogy egyenetlen terhelésnél könnyen deformálódik, elgörbül.
Az idegrendszer és a személyiség fejlődése, a határozott éntudat kialakulása eredményezi, hogy a gyermek érdeklődése a külső világ felé fordul, a meseelemek egyre jobban kiszorulnak. Ezt nevezzük a tárgyi érdeklődés korának. Az érdeklődés a tanulás alapja, így annak fenntartása mind az otthon, mind az iskola részéről rendkívül fontos.
-Ennek alapvető és legjobb módja, ha a „második miért” korszakát élő gyerek millió kérdésére türelemmel válaszolunk, sőt újabb és újabb kérdésekre ösztönözzük azzal, hogy minden újra, érdekesre, a dolgok közötti összefüggésekre felhívjuk a figyelmét.
Az érdeklődés a dolgok, jelenségek valósága és összefüggései iránt segítik mind az önkéntelen, mind a szándékos figyelem fejlődését. Az óvodás korú gyermekre általában az önkéntelen figyelem jellemző, a tanulás egyre jobban igényli a szándékos figyelmet.
Az iskolai munka hatására a figyelem egyaránt fejlődik a terjedelem, a tartósság, de a szándékos koncentrálásra és a megosztásra való képesség terén is.
-Míg a felnőtt 4–5 dologra tud figyelni egyszerre, a 6–7 éves gyerek alaposan csak egy műveletre tud ügyelni. Például miközben a betű formálására figyel, nem tud a tanár magyarázatára vagy a testtartására ügyelni. A 9–10 éves gyerek írás közben már figyel a magyarázatra is.
A figyelem tartósságának változása:
| 5–7 év | – legfeljebb 15 perc, |
| 8–10 év | – legfeljebb 20 perc, |
| 10–12 év | – legfeljebb 25 perc. |
A figyelem elsődleges eszközei az érzékszervek
. Kisiskolás korban finomodik, fejlődik a látási, hallási érzékelés, észlelés, ennek következtében javul a szem-kéz összerendezettség, együttműködés is.
Míg az óvodások észlelését a globális jelleg fémjelzi – azaz a részletekre, illetve a részleteknek az egészhez való viszonyára nem ügyelnek –, az iskolások észlelésének a részletekre is kiterjedő, elemző irányba való fejlődését a különböző barkácsoló, konstrukciós játékok jól elősegítik. Miközben a gyerek cselekvően analizál, azaz szétszed, elemeire bont és összerak, konstruál, szerkeszt, alakít és barkácsol, mindjobban megismeri a valóságot, környezetét.
A tárgyi érdeklődés, a szándékos figyelem és az analitikus érzékelés szerepet játszik abban, hogy a kisiskolás emlékezete megbízhatóbb lesz. Az emlékezet fejlődése a mechanikus megjegyzéstől a logikus, értelmes emlékezés, megjegyzés irányába halad. (
-A 6–8 éves gyermek a konkrét, saját maga által tapasztalt tényeket tudja felfogni és megjegyezni. – Kisiskolás korban ezért eredményes a szemléletes, képekkel kísért tanítás, amibe aktív tevékenységgel a gyerekek is bekapcsolódhatnak.)
Elvont törvények, elméleti összefüggések, általános szabályok felismerésére, emlékezetbe vésésére, megtanulására a tanulók csak 8–9 éves kortól képesek. Az emlékezet segítségével megőrizzük tapasztalatainkat, a képzelet segítségével pedig a szükségletnek megfelelően át tudjuk azokat rendezni.
Az iskolás gyermek képzelete már jóval fegyelmezettebb, reálisabb, kritikusabb, mint az óvodásé (érzelmei, a mese- és játékvilág már nem befolyásolják annyira). Szükség is van az ilyen jellegű képzeletre az iskolában, hiszen el kell képzelnie, meg kell értenie a gyereknek a tananyagot a pedagógus magyarázata alapján..
Ebben a korban túlságosan is érzékenyek az igazságra. Míg kezdetben a külső szempontok figyelembevétele esett nehezükre, most hajlamosak arra, hogy csak az objektív tényeket vegyék figyelembe, nem vesznek róla tudomást, hogy ugyanaz a vétség mást jelenthet két különböző esetben (például egyformán ítélik meg, ha valaki haszonszerzésből lop, vagy azért, mert éhezik).
Az erkölcs fejlődésében nagyon fontos az, amit morális atmoszférának nevezünk.. Ez többek között attól függ, hogy milyen módszereket alkalmaztak a szülők a gyerekkel való kapcsolatukban.
-A gyerek szemében a kegyes hazugságok is hazugságok. Árgus szemmel és egyre kritikusabban figyelik a szülői házat, hogy betartják-e a szülők azokat a szabályokat, amiket tőlük követelnek. Ugyancsak fontos szerepet játszanak az erkölcsi fejlődésben a morális konfliktusok, azok a helyzetek, amelyek erkölcsi döntést igényelnek. A gyerekek szinte keresik az ilyen helyzeteket, és egymással is gyakran szenvedélyesen vitatkoznak erkölcsi kérdéseken.
Fontos beszélni a kortárskapcsolatokról, amiknek a jelentősége nagymértékben megnőtt.
A gyerektársaság 5–6 éves korban kezd nélkülözhetetlenné válni, ettől kezdve a gyermekcsoportokban fokozatosan kialakul egy „mini társadalom”. Lesznek vezetők és egyszerű csoporttagok, betartandó szabályok és hagyományok, rítusok és megrögzött szokások. Kezdetben a csoportok még szeretik és igénylik a felnőtt irányítását, 8–9 éves kor után maguk szeretik megválogatni, hogy ki legyen az irányító felnőtt, 10–12 éves kortól önálló csoportokra vágynak.
A fiúk és lányok a serdülés előtti korban a koedukáció ellenére mereven elkülönülnek.
A fiúk
kevésbé alkalmazkodóak,
nehezebben befolyásolhatóak,
hamarabb leválnak,
önállóbbak,
saját csoportjukat többre tartják,
szolidárisabbak egymással,
összetartóbbak,
tevékenységükben több a férfias elem, versengés, a testi erő kimutatása, próbára tétele.
A lányok
kisebb és kevésbé állandó csoportokat alkotnak,
jobban befolyásolhatók a felnőttek által,
gyakran rajonganak,
kötelességtudóak,
kevésbé agresszívek.
A rendkívül fontos kortárskapcsolatok mellett nagy szüksége van a gyereknek a családra, a támaszra, csak megváltozott formában: biztos háttérként. Másképpen vesz részt a családi életben, és szüksége van arra, hogy önálló egyéniségnek tekintsék.
- Nagyon nagy segítség gyerekünknek, ha el tudjuk fogadni barátait, kortárskapcsolatait. Fontos, hogy engedjük el a barátokhoz, hívhassa fel őket, még akkor is, ha nem a mi ízlésünknek megfelelően választ.
1. Az a gyerek, akit eltiltanak a barátaitól, hogy tanuljon, nagyon hamar rossz tanuló lesz.
2. Az a gyerek, akit erélyesen befolyásolnak a barátválasztásban, vagy egyedül marad, vagy nem tanul meg jól választani.
3. Az a gyerek, aki kitartóan „rosszul” választ – például mindig a legrosszabb gyereket –, nem a „rosszaságához” választ így társat. Ez a választás szinte tünet. Azt jelzi, hogy a gyerek körül valami nincs rendben, hogy a családban rossz a helyzete, hogy ugyanúgy kitaszítottnak, kiszorítottnak érzi magát, mint az a másik „rossz gyerek”, még ha esetleg az ő kitaszítottsága nem is olyan nyilvánvaló és látványos, mint a barátjáé.
Beiskolázás – iskolaérettség
A kisiskolás kor fejlődésének megbeszélése után eljutottunk ennek a kornak az egyik legnagyobb problémaköréhez, a beiskolázáshoz, az iskolaérettséghez, az iskola-gyerek, az iskola-szülő kapcsolatok megbeszéléséhez, a tanulási problémák tárgyalásához.
Nagymértékben meghatározza a gyermek iskolai pályafutását az, hogy iskolaéretten vagy iskolaéretlenként kezdi az 1. osztályt.
Mit jelent az iskolaérettség? Azt, hogy a gyermek testi, szellemi és szociális szempontból egyaránt alkalmas az iskolai tanulmányok megkezdésére.
A beiskolázáshoz megfelelő testi fejlettségű a gyermek, ha testmagassága legalább 110 cm, testsúlya legalább 18–20 kg, mellkasának körmé-rete kilégzéskor 55 cm.
Természetesen az idegrendszer megfelelő fejlettsége is szükséges – például a koordinált mozgás kivitelezéséhez, a pszichés funkciók biztosításához. Mivel a gyerekek látás, hallás útján tanulnak, ennek feltételei az ép érzékszervek. Mindennemű látás-, hallásproblémát még lehetőleg az 1. osztály előtt kell korrigálni.
Általában a nyári gyerekek, a koraszülöttek, az ikrek, a szülési sérültek, a krónikusan vagy hosszan betegek nem felelnek meg a fenti kritériumoknak.
A gyerek úgy 6–7 éves korában egyszerre olyanná válik, hogy szüksége van a rendszeres, mindennapos foglalkozásra, foglalkoztatásra, amikor kielégítik érdeklődését, amikor választ kap kérdéseire, amikor megoldandó feladatokkal kerül szembe. --Az a gyerek, akinek eddig a játék volt a fő tevékenysége, és még ezután is sokat kell játsszon, nyugtalanul érzi, hogy már valami másra is szüksége van. Szüksége van az iskolára. (Sajnos az iskolák nem tudnak a gyermek spontán, magától megnyilatkozó tevékenységére, kíváncsiságára építeni. Nem tudnak élni a gyerekek erőivel, nem képesek ezeket az energiákat úgy kibontakoztatni, hogy azok a gyereket tényleg közel vigyék a külvilág és majdan saját belső világuk megismeréséhez. Sokszor olyasmire is kényszerítik a gyerekeket, amit pedig maguktól is szívesen csinálnának.)
A tanító nem egyenként neveli, oktatja, tanítja a gyerekeket, hanem egy osztályt egyszerre. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha:
1. az egyes gyermekek jól be tudnak illeszkedni az osztályközösségbe,
2. a pedagógus vezetésével részt tudnak venni a közös munkában,
3. alkalmazkodnak az iskolai élethez.
Egyszóval, ha szociálisan érettek.
A szociális érettség szoros kapcsolatban van az idegrendszerrel, illetve az érzelmi, akarati élet kiegyensúlyozottságával. Ha a gyerek még nem képes magatartásának akarati irányítására az iskolai követelményeknek megfelelően, és az érzelmek, indulatok uralkodnak felette, azaz vagy nagyon féktelen, vagy éppen ellenkezőleg, félénk, sírós, gátolt – szociálisan éretlennek tekintendő.
-A szociális érettséghez tartozik még az önkiszolgálásra, bizonyos önállóságra, egyes feladatok önálló elvégzésére való képesség is.
Sok képesség, készség megfelelő fejlettsége szükséges ahhoz, hogy az általános iskola első osztályában a gyermek és a pedagógus munkája eredményes legyen.
-Mindenekelőtt fontos a gyermek beszédének megfelelő fejlettsége. Ez egyaránt jelent formai és tartalmi megfelelőséget. Ha a gyerek már a hangokat nem tudja tisztán kiejteni – selypít, pösze, raccsol –, érthetetlenek lesznek az általa kiejtett szavak, mondatok, nem fog tudni megtanulni helyesen írni, olvasni! Fontos ezért, hogy az óvoda nagycsoportjában – súlyos esetben már a középsőben – logopédus segítse a helyes beszéd kialakulását.
A formailag helyes beszéd tartalmilag is érje el a megfelelő szinte. Tudja értelmesen kifejezni gondolatait, élményeit, a vele vagy mással történteket el tudja mondani, és jól megértse azt, amit mások mondanak neki. Jól beszélni azonban csak beszélgetve tanul meg a gyermek. Ezért a szülőnek meg kell ragadni minden lehetőséget, minden alkalmat, hogy beszélgessen gyermekével, és beszéltesse őt. Ezek a közös beszélgetések nemcsak beszédfejlesztési, hanem érzelmi szempontból is nagyon jelentősek.
Az iskolaérettséghez alapvetően hozzátartozik az érdeklődés a környezet, a külvilág iránt. Erről korábban szóltunk már, hogy a gyermek szinte „szomjazza a tudást”. Ugyancsak beszéltünk a 6–7 évesek gondolkodásáról – el kell érje a gyerek, hogy képes legyen analízisre, szintézisre.
-Ki kell alakuljon a feladattudat, feladattartás, képes legyen figyelmének 10–15 perces összpontosítására. Ide tartozik a monotóniatűrés is. A gyermek ismeretei a közvetlen természeti és társadalmi környezetéről szintén nem közömbösek az iskolaérettség, illetve a sikeres iskolai tanulás szempontjából.
A fejlődést, amelynek eredménye az iskolaérettség, nemcsak a gyermek magával hozott adottságai befolyásolják, hanem a környezeti hatások, a nevelés is. A szülő és a gyerek között meglévő bensőséges kapcsolat a biztosíték arra, hogy a szülő eredményesen kapcsolódhasson be az iskolára való felkészítésbe, jelentősen segítse a gyermek iskolai munkáját. A kisgyermek attól tanul a legtöbbet, akit szeret.
A jó tanulás elsődleges feltétele a gyermek egészséges fejlődése. Ehhez pedig a gyerekeknek a megfelelő táplálkozás mellett napi 2–4 óra szabad levegőn való intenzív mozgásra, rohangálásra, 10–12 óra alvásra és igen sok játékra van szükségük.
A közvetlen külső feltételek:
- külön hely (saját szoba vagy egy elkülönített, csendes rész),
- asztal, amit jól fölér, és amit jól ér a fény,
- fiók vagy polc a tanszerek tartására, illetve a „kincseknek”,
- olyan szék, amelyről lába egyenesen leér úgy, hogy az egész talpa a földön -van,
- megfelelő hőmérséklet – nem túl meleg,
kellő idő a tanuláshoz.
Belső feltételek, amiket a szülőnek biztosítania kell:
– Az első feladat, hogy megnyerje gyermeke aktív együttműködését a megfelelő tudás elsajátítása érdekében. Ez az, amiről az elején beszéltem, hogy a kérdésekre válaszoljunk, hívjuk fel az érdekességekre a figyelmét stb. (A gyereknek magának is akarnia, törekednie kell az iskolai feladatok jó elvégzésére, a leckék megtanulására.)
– Rá kell szoktatni a gyereket, hogy ami érdekli, azt alaposan figyelje meg – figyelemfejlesztő játékok.
Segíteni kell a gyermeknek abban is, hogy mielőbb jól, érthetően el tudja mondani, amit megfigyelt, ki tudja magát fejezni.
Mikor és mennyit tanuljon a gyerek?
Az iskolai munka után nyugalmi időre, pihenésre okvetlenül szükségük van a gyerekeknek. Lehetőleg a szabadban játsszanak, szaladgáljanak, mielőtt leülnek tanulni. Az idegrendszerrel kapcsolatos kutatások szerint a szellemi munka, a tanulás optimális ideje délelőtt 9–11 óra és délután 3–6 óra között van.
Az 1–2. osztályban én napi 25–45 perc, a 3–4. osztályban 40–60 perc tanulást elegendőnek tartok. Ha fél óránál tovább tanulunk 1–2. osztályban, akkor 10–15 perc szünetet kell beiktatni, 3–4. osztályban 3/4 óra után, 5. osztálytól 1 óránként szükséges a pihenés.
Szükséges–e az együtt tanulás?
Az az alapelv, hogy a gyerek munkája a tanulás, és az ő munkájával neki kell megbirkóznia. Ennek ellenére az első napokban legyünk a szobában, amikor a gyerek tanul, de ne őt figyeljük! Adjunk módot arra, hogy ha valamit nem tud vagy nem ért, kérdezhessen. A kérdések alkalmával próbáljuk rávezetni a helyes megoldásra, de különösen félénk gyerekeknél ne akarjuk mindenáron kihúzni belőlük a választ.
-Ha látjuk, hogy szenved, inkább mondjuk meg mi a választ, a magyarázat akkor nem vész kárba. Közben mindig figyeljük a gyereket, hogy mi okozhatja a nehézséget, mit nem ért, biztassuk, buzdítsuk. Ha nem ért valamit, sohase szidjuk meg érte, sohase vessük szemére, hogy buta. Egyrészt mert attól nem lesz okosabb, másrészt mert nincs olyan ember, aki szeretne buta lenni, tehát valószínűleg hiába próbálkozik, ennyire telik tőle.
- A szidástól esetleg még jobban begörcsöl, még lassabban forog az agya, mert a kellemetlen élményekre újabb vetül, úgy érzi, elvesztette szülei szeretetét. (Ez pedig azok közé a dolgok közé tartozik, amit mindenáron el kell kerülni, a szülői szeretetet semmilyen feltételhez nem szabad kötni.)
Minden teljesítménynek érzelmi háttérre van szüksége. Ha a tanulás naponta kellemetlen, kínos élmények sorozatával kapcsolódik össze, leküzdhetetlen gátlás alakulhat ki, és nagyfokú agresszivitás a tanulással és a tanító felnőttel szemben. Ilyenkor a gyerek már ha akar, se tud tanulni. Helyesebb – probléma esetén – színesebbé, változatosabbá tenni a tanulást, például nemcsak az olvasókönyvből, hanem mesekönyvből olvasgatni, szójátékokkal játszani. Az írást sokat gyakoroltatni megint csak nem nagyon érdemes, mert a gyerek egyre fáradtabb lesz, és még csúnyábban fog írni. Ráadásul a folyamatos kudarc miatt végleg elmegy tőle a kedve. Inkább egészen nagy betűket írassunk újságpapírra, vagy vastag ecsettel fessünk minden alakzatot, vonalat.
Az együtt tanulás sohase legyen számonkérés – az az iskola dolga –, inkább segítés, bátorítás, beszélgetés. Amúgy is a szülő a legrosszabb korrepetitor, mert egyrészt a saját gyermekünkkel szinte a születés pillanatától együtt tanulunk – egymásban a világot tanuljuk, az embereket és az emberi kapcsolatokat –, és ki-ki tanulja ebben a tükrözésben önmagát. Ezt a nehéz, sokszor feszült, hol öröm, hol szenvedésteli tanulást nem lehet még lecketanulással is megterhelni. Nem bírja ki. Amit sohasem szabadna csinálnunk: nem szabadna a gyerek önálló tevékenységét és ízlését megrontanunk azzal, hogy például átírjuk fogalmazványait, szürkévé és hivatalossá, ahogyan kell.
Tanulási nehézségek
Vannak olyan gyerekek, akik jó értelmi képességűek, és mégis nehezen tanulnak meg írni, olvasni vagy számolni, ezeknek a készségeknek egyfajta zavarában szenvednek. Az írási (dysgraphia), olvasási (dyslexia) vagy számolási nehézségek (dyscalculia) hátterében agyi károsodás, illetve az áll, hogy a két agyfélteke közötti funkciómegosztás zavart, bizonytalan a térérzékelés. Enyhébb formájuk szinte észrevétlen maradhat, csak az tűnhet fel, hogy értelmes a gyerek, mégis „rossz tanuló” lesz belőle. Súlyosabb esetben hosszan tartó, egyéni, az egyes gyerekre szabott gyógyító-nevelő munkát igényelnek, logopédus segédletével.
Az iskolai teljesítményzavarok hátterében sokféle sérülés, sokféle feszültség húzódhat meg. Nagyon gyakran családi feszültségek tünete, de gyakran csak például krónikus kialvatlanság jele.
-Előfordul, hogy az iskolai osztályzat másmilyennek mutatja a gyerek képességét, intelligenciáját, mint amilyennek a szülő ismeri, látta, érzi. Az ember bizonyos intelligencialehetőségekkel születik. Hogy sikerül-e képességeit annyira kifejleszteni, amennyire lehetőségei engednék – ez környezetének hatásaitól függ.
Mindenkinek megvan viszont az a veleszületett maximuma, amelynél intelligensebbé még a legkedvezőbb környezetben sem fejleszthető
Szegényes, rossz körülmények között élő gyerekek sokszor mutatják a pszeudo- vagy áldebilitás képét, ami azonban igen intenzív fejlesztéssel korrigálható.
A megnyilvánulás módja szerint megkülönböztetünk szóban megnyilatkozó intelligenciát és cselekvésben megnyilvánuló értelmi képességet.
-A kettő nem feltétlenül fedi egymást. Előfordul, hogy azok a gyerekek, akik elsősorban a cselekvésben tudják kinyilvánítani intelligenciájukat, lehetőségüket, jó képességeiknek megfelelően jól indulnak az általános iskola első osztályában. Itt a tanulnivaló elsősorban nem szóbeli, mint inkább képességbeli. 10–11 éves korban ezek a gyerekek romlanak az iskolában. Ekkor ugyanis már a szóbeli teljesítményeket értékelik jobban, és emiatt ezek a gyerekek elesnek az eddig megszokott sikerélménytől, s ez feszültséget okoz bennük. Ettől vagy dacossá válnak és elnémulnak, vagy szemtelenek lesznek. (Továbbra is érzik, hogy jó képességűek, többet tudnak annál, mint amilyen jegyet az iskolában kapnak.)
Természetesen a szülőkben és a pedagógusokban is van egy elképzelés, hogy a gyereknek, pláne a jó intelligenciájú gyereknek, jó tanulónak is kell lennie
-. Ez pedig pedagógiai és pszichológiai szempontból is helytelen, mert nem számol a gyerekek eltérő érési idejével, eltérő akaratával, valamint azzal, hogy a tanár személyiségéből a gyerek személyiségébe beépülő érzelmi hatások a gyerek érdeklődését, fogékonyságát hosszú évekre szólóan irányíthatják.
Az előbb szó volt a gyerekek eltérő fejlődési üteméről. Ennek már a beiskolázásnál is fontos szerepe van:
-azokat a gyerekeket, akik az átlagosnál kicsit lassabban fejlődnek, lehetőleg ne 6, hanem 7 éves korban iskolázzuk be. Így megmenthetjük őket az állandó kínlódástól, bukdácsolástól (a lassabban fejlődő gyerekekben nem alakult ki kellő érdeklődés az iskola, illetve a világ megismerése iránt, figyelmük nem köthető le tartósan, nem alakult ki megfelelő mozgáskoordináció, a finom mozgásokat nem tudják megfelelően irányítani).
A lassan érő gyerekek úgyszólván védik magukat a túl korai és őket megzavaró, „elterelő” információáradat elől. Gyakran csak 20–25 éves kor körül kezdenek kibontakozni. Nem szabadna tehát őket elzárnunk attól, hogy akár rossz tanulóként, de iskoláikat elvégezhessék. (Például: Einstein – bukdácsolt a porosz szellemű állami iskolában, a svájci magániskolában bontakozott ki. Thomas Mann – 16 évesen otthagyta a gimnáziumot. „Akasztófán fogod végezni” – mondták neki, majd érettségi nélkül több egyetem doktori fokozatát kapta meg.)
Beszélni kell még a nagyobb érzelmi intelligenciájú, azaz nagyobb empátiával bíró gyerekekről. ők valamennyien különös finomsággal, érzékenységgel érzékelik a másik ember állapotát, hangulatait. Mintegy belelátnak a másik emberbe és az emberi viszonylatokba. A másik ember szempontjából érzik át a helyzetet. Ugyanakkor ezek a gyerekek sokszor hanyagolják a tanulást. Ha emiatt egyszer egy tanár beskatulyázza őket valamilyen gyengébb érdemjegyre, szinte képtelenek ebből kitörni, mert a tanár várakozására jól rezonálva, tényleg rosszabbul is felelnek. (Pedig ezek a gyerekek különösen alkalmasak volnának minden olyan pályára, ahol emberekkel kell foglalkozni.)
A fentiekből egyértelmű, hogy az iskolai gyenge eredmények mögött sokszor olyan tények húzódnak meg, amelyeken a gyerekek szorgalommal vagy jóakarattal nem tudnak segíteni. Ezt fel kell ismernünk, meg kell értenünk, és ilyenkor mi kell, hogy segítsünk rajta. Alapvetően nem baj egy kis szülői elfogultság; egy régi mondás jegyében „az lát jól, aki szeret”. Ha az iskolában a gyerekünk, akit mi értelmesnek, jó képességűnek ismerünk, nehezen boldogul, mindenképpen álljunk mögötte és mellette. Lássuk bele továbbra is azokat a képességeket, amiket eddig benne láttunk, mert ezzel segítjük ezeknek a képességeknek a megőrzését és kibontakozását. Bizalmunk növeli a gyerek önbizalmát.
Végül egy pár, nem az iskolával kapcsolatos, de erre a korra jellemző gondról szeretnék beszélni.
Zsebpénz
A 10 év körüli gyerekeknek már jó, ha van zsebpénze. Zsebpénz alatt meghatározott időközönként kijáró meghatározott összeget értek, amiről a gyerek nem tartozik számadással. A zsebpénzt a gyerek „butaságokra” is – legalábbis amit mi annak tartunk – költhesse el, vehessen a barátainak is ezt-azt, szórhassa el, vagy kuporgathassa össze. Ezt rá kell bíznunk, mert így tanul meg valamiképpen bánni a pénzzel.
Gyűjtés
10–12 éves korában a gyerek megnyílt érdeklődése nagy tömegű adat befogadására, begyűjtésére képes, és hallatlanul tevékeny. Mindent gyűjt, tudománya a gyűjtés. Ahogy gyűjti az ismereteket, ugyanúgy gyűjti a bélyeget, kőzetet, levelet, rovart, naptárat stb. Ezeket a gyűjtőszenvedélyeket engedni kell. Nem kell, hogy mi vegyük a bélyeget, de lehetőséget kell például biztosítani az áztatásához. Ne tiltsuk meg a gyűjtést azért, mert piszkot csinál – például összehord kavicsot, falevelet –, legfeljebb várjuk el, hogy maga után, képességeinek megfelelően, rendet teremtsen.
Mese
Ebben az időben lassan a mesehősök helyét átveszik a mondahősök. 8–12 éves korban például Toldi Miklós, Kinizsi Pál, Mátyás király, Robin Hood történeteit hallgatják szívesen. Az indián erények – a tartózkodás, higgadtság, méltóság, akaraterő, bölcsesség, igazmondás, hűség a barátokhoz, a törzshöz, meghitt viszony a természettel – megfelelnek mindannak az eszménynek, amilyennek a 10 év körüli gyerek látni szeretné magát, amilyen lenni szeretne. Nagyon fontos, hogy a meséből kinövő gyerekünkkel továbbvihessük a meghitt esti együttléteket, beszélgetéseket.
Családban végzett hasznos munka
Nagyon sok családnál nincs a 6–16 éves gyereknek semmi otthoni, a család érdekét szolgáló feladata, mondván:
én azt gyorsabban megcsinálom,
nincs abban köszönet, ahogy ő csinálja,
van úgy is elég dolga az iskolában.
Pedig több szempontból is fontos lenne, hogy megbízzuk gyerekeinket feladatokkal:
az ügyesség fejlesztése miatt,
a gyerek önbizalmának növelése céljából, magabiztosságának fejlődése szempontjából,
de érzelmileg is igen hasznosnak tekinthető. Minden olyan tevékenység, amelyben a szülő és a gyerek közösen vesz részt, akár úgy, hogy a szülő bízza meg vele a gyereket, akár úgy, hogy együtt végzik, jól szolgálja a család belső kapcsolatainak erősítését, a szülők és gyermekeik közötti érzelmi viszony elmélyítését. Nemcsak a közös munka élménye, a végeredmény közös öröme jelent összekovácsoló erőt, hanem az is, hogy munka közben lehetőség nyílik számtalan téma megbeszélésére is.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy csak erejükhöz, képességeikhez mért feladatokkal bízzuk meg a gyerekeket, és úgy, hogy maradjon idejük játékra, pihenésre, tanulásra.
Lopás, hazudozás 10 éves kor körül, illetve felett
Amikor a rendezett vagy rendezettnek látszó 10–11 éves gyerek lopni kezd, komolyan kell venni. Ebben a korban „érzelmi lopásról” beszélünk. A háttér rendkívül fontos: a gyerek túl kevés érzelmet kapott és kap, illetve az átlagot meghaladóan nagy a szeretetigénye, amit a szülők nem tudnak kielégíteni.
Lopáshoz vezethet:
1. Az otthoni légkör kedélytelen, nagyon is kötelességtudó és szigorú.
2. A gyereknek és a családnak általában mindene megvan, szépen gyarapodnak, de a gyerek egyetlen értékrendet ismer: az árak értékrendjét.
3. Nincs önállóan és szabadon elkölthető zsebpénze (bár lehet, hogy a gyereknek több ezer forint spórolt pénze van, amit a szülei őriznek neki).
4. Gyakran a lopós gyerek családjában tartanak a papától, aki nagyon fáradt, szigorú. Ezekben a családokban a gyerekkel legfeljebb az iskolai kötelezettségekről beszélnek, és gyakori, hogy szorosan befogják őket a házimunkába.
5. Általában sok a tilalom (nem szabad rendetlenséget csinálni, ruhát, cipőt bepiszkítani).
6. Tevékenykedni se nagyon szabad otthon, például főzni, vagy másként pazarolni el a drága alapanyagokat.
7. Sokszor gazdag ajándékot kap a gyerek, de „értelmetlen” filléres dolgokat nem vehet.
8. Lopós fiúgyermek és az anyja között gyakran az átlagosnál szorosabb kapcsolatot találunk. Az anya ilyenkor a fiát nagyon kisgyerekes szinten tartja, mindent maga csinál, mindenről gondoskodik, mindennek utánanéz.
A 10–12 éven felüli „lopós” gyerek ügye általában pszichológusra tartozik. Ilyenkor többnyire a család is valamiféle segítségre, érzelmi felvilágosításra, egy-két kisebb-nagyobb szokás vagy szokásrendszer megváltoztatására szorul. Ezeknek a gyerekeknek a családjában nemegyszer találunk olyan szülőket – többnyire az anyát –, akik már régóta szoronganak, várják szinte valami ilyen dolog bekövetkeztét. A szülők ilyenkor szinte előhívják gyerekükből azt a tünetet, amitől a legjobban félnek, szoronganak (például a gyerek hasonlít egy rokonra, akivel sok gond volt; nevelőszülőnél gyakori, hogy félnek, hogy az „idegen”, nem ismert hátterű gyerekeknél a társadalmi normákkal nem egyező tulajdonságok jelentkeznek).
Nagy hiba, ha a gyereket a lopás miatt eltiltják valami olyan tevékenységtől – sportolás, barkácsolás stb. – amit szívesen végez. Külön jelentősége lehet a kézzel végzett kreatív, alkotó munkának, tevékenységnek, amelyik létrehoz valamit. Ha ezektől eltiltjuk, ez azt jelenti, hogy visszanyomjuk őket tünetük közegébe, ahelyett –, hogy segítenénk nekik, hogy kiszabaduljanak belőle.
Hazudozás
Az a gyerek csal és hazudik, amelyik fél a büntetéstől.
-5 éves korban természetes, hogy összekeveri a mindennapos valóság és a mese szálait úgy, hogy magát is beleszövi. Ezek a gyermeki lelkiállapot és fantázia megnyilatkozásai. Bele kell menjünk ebbe az igazi játékba, anélkül hogy a külső valóságról megfeledkeznénk.
-Ha a gyerek még 6–7 éves korában is összemeséli (konfabulálja) a valóságot és a mesét s benne a maga szerepét, annak már rendszerint valami lelki sérülés – elhanyagoltság, szigorú bánásmód, zűrzavaros családi helyzet az oka.
-De még ilyenkor is előfordul, hogy a gyermek valóságként mesél el valamit, amit csak nagyon erősen elképzelt. Ezt is érdeklődéssel hallgassuk meg, de jelezzük vissza, hogy a dolog mégis így meg így lehetett.
-A gyerek mesevilágát sértetlenül hagyva, a valóságot is mutassuk meg neki – valóságos világként. Ha a gyereket leleplezzük, rátámadunk, gyanúsítjuk, már áll a harc köztünk, és a gyerek rendszeresen hazudni fog.
A gyerek tapasztalatai alapján hazudik, nem magától.
-Van, aki azt mondja, hogy azzal a felnőttel van baj, akinek hazudnak.
Hogy a hazugság voltaképpen micsoda, azt a gyerekek kb. 9 éves korukban kezdik megérteni (például 6–7 éves gyerekek az egymásnak mondott hazugságot nem is tartják annak).
-A 10–11 éves gyerekek viszont az egymás közötti hazugságot már súlyosabbnak ítélik, mint a felnőtteknek szólót. Saját közössége most megköveteli a gyerektől az igazmondást, és megérteti vele, hogy mi a hazugság.
Korai kamaszkorban alakul ki a hazugságnak egy olyan formája, amely már lelki betegség tünete, és kezelésre szorul.
-Általában magányos, félreszorított, nem szeretett gyerekek hazudnak így, és ezekben a hazugságokban vágyak keverednek valóságelemekkel. Ilyenkor egész hazugsághálók szövődnek a gyerek köré, néha egy-egy elemről már maga se tudja biztosan, hogy igaz lehet-e.
Hazudozása hol dacos, hol kényszeres színezetű. Valójában elismerést akar szerezni, helyzetét akarja megjavítani a világban, de rossz utat választva egyre jobban kiszorul a többiek közül, egyre kevésbé tud elismeréshez jutni.
Kezelése pszichológiai-pedagógiai feladat, és sokszor orvosi is. A kezelésben nagy szerepe lehet az értelmezésnek, a megvilágító magyarázatoknak, amit a hazugság egy-egy eleméhez fűzünk – inkább csak javaslat formájában, és természetesen sohasem faggatózva, kérdezgetve vagy erkölcsi prédikációt tartva a hazugság felett. Ezek a gyerekek nem érzik magukat biztonságban, nincs önbizalmuk, személyüket és teljesítményüket senki el nem ismeri. Ezen a helyzeten kell változtatni, miközben a gyereket megpróbáljuk olyan csoportba bevonni, ahol valamiféle tevékenységre is módja van, s a teljesítményt a csoport elismeri. Arra kell rájöjjenek ezek a gyerekek, hogy aki kapni akar – szeretetet –, annak adnia is tudni kell, s hogy ők képesek erre, tudnak adni.
Mit és mennyit mondjunk a gyereknek?
Sok szülőt foglalkoztat az a kérdés, hogy az élet komoly, szomorú vagy visszataszító oldalát hogyan, milyen mértékben rejtse el gyermekei elől.
- Ez a gond természetesnek látszik, és mégis jele annak, hogy valami hiba csúszott a felnőtt és gyerek közti viszonyba. Nemcsak attól zárjuk el a gyereket, amit ésszel fel nem érhet, de igyekszünk olyan világot varázsolni köré, amely lényegesen különbözik a valóságtól. Ez a mesterséges világ nem a gyermek természetes adottságán alapszik, hanem a mi lázadásunk a csúf, kegyetlen dolgokkal szemben, amivel az életben találkozunk. Ez a lázadás általában azokban a legerősebb, akik maguk is gyanútlanul, felvértezetlenül kerültek a gyerekszobából az életbe.
A szülők egy része sok természetes, az élethez tartozó biológiai és társadalmi jelenséget is titkolni igyekszik gyermeke elől (például halál, szülés, válás).
A gyermek a tapasztalat szerint józanabb nálunk, felnőtteknél, és a leghatározottabban tudni és érteni akarja, ami vele és körülötte történik.
Ilyen módon igen egyszerű a felelet a kérdésre, hogy mit és mennyit mondjunk a gyermekünknek.
-Mindenről beszéljünk a gyerekkel, ami lényeges hatással van életére, ami úgyis előbb-utóbb tudomására kell hogy jusson.
-A „ráér szegényke megtudni” módszer a gyermek teljes magára hagyása. -A figyelő gyermek fél tudásával olyan problémákkal küzd egyedül, amelyekkel a mi segítségünkkel könnyebben meg tudna birkózni. Tehát a problémák elviselését megkönnyítjük a gyermek számára, ha beszélgetünk vele róla.
A gyermeket nem a puszta kíváncsiság ösztökéli, amikor kérdez, hanem maga az önfenntartási ösztön. A gyermek tudni akarja, hogy hányadán áll, hogy mi baj érheti, és hol kereshet, illetve kaphat védelmet. Például válásnál tudnia kell, hogy mi lesz ővele, hogy rá is haragszanak-e vagy csak egymásra, ki hol fog lakni stb.
A nyílt beszéd, ha a gyerek igényeinek és szempontjainak figyelembevételével történik, mindenképpen csak jó lehet a gyereknek. -Fontos szempont, hogy amennyit kérdez, annyira feleljünk, és engedjük, hogy kifejtse előttünk véleményét.
-Nemcsak a megkönnyebbülés miatt, hanem mert így szerezhetjük a legjobb útmutatást arra vonatkozóan, hogy hogyan fogalmazzuk meg magyarázatainkat.
- Bízzunk a gyerek természetes életösztönében, mely jobban megvédi őt a túl nagy szomorúság ellen, mint amennyire azt a mi titkolódzásunk tehetné.
Ide kapcsolódik a felvilágosítás kérdése is.
-Az előbb elmondottak értelmében akkor világosítsuk fel a gyereket, amikor kérdez.
-Értsük meg a gyermek burkoltan, kerülgetősen feltett kérdéseit.
- Ha a szülők a burkolt kérdéseket meg nem értve elkésnek a válaszadással, a gyerek gyakran elutasítja a felvilágosítást, vagy undorral reagál rá.
-Ebben az esetben egyetlen elképzelhető megoldás, hogy a szülő igyekezzen gyermekével más területen bizalmas, jó viszonyba kerülni, szabadabb, rugalmasabb életfelfogásra nevelni. Minél kevesebb ünnepélyességgel és minél inkább a gyerek egyéniségének és értelmi képességének megfelelően történik a felvilágosítás, annál jobb, annál elfogadhatóbb a gyerek számára.
A serdülőkor az egyik legproblémásabb szakasz az ember életében: nehézséget, gondot jelent mind a gyermeknek, mind a felnőtt környezetnek (szülők, nevelők).
-A két oldalról megnyilvánuló problémákat egyrészt a kor átmeneti jellege (gyerekkor-felnőttség között), robbanásszerű fizikai és az azt kísérő pszichés változások, a személyiség „újjászületése” okozza,
-másrészről pedig, hogy a gyermek serdülése a szülőkben olyan tudattalan folyamatokat indít be, hogy feléled saját serdülőkoruk emléke, saját konfliktusaik szüleikkel.
- Ezeket most ismét átélik, s ezért nem tudnak kamasz gyermekeikkel tárgyilagosak lenni.
- Ezekhez még hozzájárul, hogy a fenti változások olyan gyorsan játszódnak le a serdülőkben, hogy a felnőttek csak fáziskéséssel tudnak alkalmazkodni hozzájuk.
A bizonytalanságot növeli a fogalmi meghatározások zűrzavara.
-Leginkább az a felfogás terjedt el, ami szerint az egész átmeneti korszakot adoleszcenciának, serdülőkornak hívjuk.
-Az időhatárok bizonytalanságának oka részben biológiai – a nemi érés kezdete nagyon eltérő lehet –, nagyobbrészt azonban társadalmi tényezők játszanak szerepet.
-A nemi érettség nem jelent lelki és szellemi érettséget is.
-Az, hogy a serdülőkort nem lehet időben pontosan behatárolni, azt eredményezi, hogy az erkölcsi normák is bizonytalanok. A serdülő és a környezet eltérő álláspontja ezekben a kérdésekben még problematikusabbá teszi ezt a kort.
- Ezek az összeütközések sok esetben nem jelentenek külvilági történést, a serdülőben is lejátszódhatnak. Az elvek ütközése mögött érzelmi konfliktus húzódhat meg: a serdülőt a biológiai érés és a társadalmi elvárások a fokozódó önállóság és a szülői háztól való leválás felé hajtják, ugyanakkor még erős szálak vonzzák vissza a gyermekkorba..
Az arra vonatkozó vizsgálatok, hogy minden esetben kialakul-e tudatosan megélt krízis, illetve a folyamat végén valamiféle elkötelezettség, a következőket mutatták; a serdülőkornak többféle kimenetele lehet:
1. A serdülő időt kap, hogy különböző alternatívákat próbáljon ki (például több iskolát megpróbál, fokozatosan, több lépcsőben válik le a szülőkről), tehát váltakozva többféle elkötelezettség alakul ki (ez maga a krízis), míg eljut a végleges döntéshez, elkötelezettséghez. Annál a serdülőnél, aki ezt az utat járja, a krízis végére kialakul az érett identitás, a serdülő stabil, önálló személyiséggé alakul.
2. Vannak olyan esetek, amikor nem zajlik le krízis (jó gyerekként, jó tanulóként észrevétlenül esnek át a serdülőkoron), lassan alakul ki az identitás. Elfogadják mások – a szülők – rájuk vonatkozó terveit, azzal azonosulnak (olyan foglalkozást, életformát választanak). Anélkül alakul ki tehát az identitásuk, hogy mérlegelnének alternatívákat. A szülőkkel való identifikáció vezet az identitás, az elkötelezettség kialakulásához. Ezekből a serdülőkből merev, de stabil személyiségek alakulnak, akik nehezen tűrik a másságot. Általában dogmatikusak, hiszen meg kell védeniük azt az identitást, amiért ők nem nagyon küzdöttek meg. Erős családi kötelékben élnek, s ennek fontosságát hangsúlyozzák. A fentiekből következik, hogy mivel „nem gyakorlatoztak” nehezen viselik a frusztrációkat, a későbbi krízishelyzeteket. Ezt a folyamatot hívja Marsia korai zárásnak.
3. Megoldatlan identitásprobléma a serdülőkor után jelentkező identitásdiffúzió. Ez azt jelenti, hogy serdülőkorban vagy lejátszódik krízis, vagy nem, a lényeg, hogy nem alakul ki elkötelezettség. Belőlük lesznek a könnyen terelhető, befolyásolható emberek, akik nem kötelezik el magukat semmi mellett (sem világnézet, sem társ, sem foglalkozás mellett).
a) Prepubertás – serdülés előtti kor (9–12 év)
Ugrásszerű változás következik be a serdülő testi fejlődésében. -A szervezet belső szabályozásában új elemek jelennek meg (például a nemi hormonok termelődése felgyorsul).
-Ezek nemcsak az elsődleges és másodlagos nemi jelleg kialakításában vesznek részt, hanem az egész szervezet működésére hatnak. (Évente 6–12 cm-t nő és 5–6 kg-ot hízik a gyermek, megváltozik a törzs és a végtagok aránya; a vegetatív idegrendszer működésváltozása következtében izzadékonyság, szívdobogás, sápadás-pirulás alakul ki. Gyakori a fejfájás is.) Mindez azt jelzi, hogy a hirtelen növekvő szervezet működésével átmenetileg nem tart lépést az érrendszer működése. Az izomzat és a fizikai erő növekedésével a gyermek mozgása is változik. Még aktívabb, élettelibb lesz, mozgásai szabályosak. A fiúk harci játékokat játszanak, hogy belső feszültségeiket levezessék. A nyugtalan, agresszív gyerekek magatartását általában javítja, ha mozgásigényüket kielégíthetik.
Az értelmi fejlődés új jellegzetességei:
1. A mechanikus emlékezést egyre inkább kiszorítja a logikus emlékezés mind a bevésés, mind a felidézés folyamatában (kevésbé tud nevet megjegyezni, de sokkal jobban tanul meg és ad vissza anyagot értelem szerint).
2. Logikus gondolkozásának fejlődését mutatja, hogy ebben az időben szívesen oldanak meg logikai feladatokat. Ebben a korban jutnak el odáig, hogy elfogadják a véletlen létét. Logikai fejlődésük és az érdeklődésük kitágulása eredményeként alkalmassá válnak természeti jelenségek megértésére.
3. Nagy az érdeklődésük a realitások iránt:
fiúk: technika, bogarak, növények, állatvilág,
lányok: női jövővel összefüggő területeken: gondozás, ruházkodás, sütés-főzés.
4. A gyerekek nagy része szenvedélyesen, de nem kitartóan gyűjt mindenfélét.
5. Lassan kialakul önálló kritikai érzékük, már nincs meg bennük a teljesen naiv tekintélytisztelet.
A tapasztalatok ellentmondásba kerülnek a felnőttek kijelentéseivel, s ilyenkor bírálgatóssá válik a gyerek. Ezt a bíráló beállítottságot a szülők egy része megpróbálja azonnal elfojtani, holott ez igen káros a gyermek öntudatának fejlődése szempontjából. Fontos tudni, hogy bár a gyerek már kritizál, bírál, önkritika még nem várható el tőle!
Az érzelmi életben előtérbe kerül az önérzettel párosuló önérvényesítési vágy.
-Nagyon fontos számára teljesítményeinek az elismerése, de ugyanakkor nehezebben viseli el a büntetést. Igazságérzete erősödik: az igazságos büntetést elviseli, az igazságtalan ellen lázad.
Társaival szemben tud önzetlen lenni, de már kialakulóban van a csoportszellem, a titkolódzás. A 9–12 éves gyerekeknek igényük van arra, hogy meghatározott cél érdekében csapatokba, bandákba szerveződjenek, ahol feladatok, rangok, szerepek, szabályok vannak.
Ezek a csoportok még könnyen felbomlanak, illetve újjászerveződnek.
A családon belüli önállósodás kialakulására ekkor az jellemző, hogy a serdülő magától szívesen segít a családi munkákban, de ha ugyanezt feladatává teszik, lázad ellene.
b) Pubertás – serdülőkor (13–18 év)
Míg a prepubertásban a lányok testi fejlődésben megelőzték a fiúkat, a fiúk fejlődése a pubertáskorban ugrik meg.
A pubertás kibontakozását az érett ivarsejtek termelődése jelzi.
A központi idegrendszer érése 15–16 éves korra befejeződik. A gyermek azokon a területeken, amelyeken nem kell szerzett tudás, eljut a maximális szintre. Az erőteljes hormontermelés hat a központi idegrendszerre, s ez a serdülő ingerlékenységében, izgatottságában nyilvánul meg.
Gyakoriak ekkor az indulati cselekmények. A serdülőket szélsőséges érzelmek jellemzik: hamar lelkesednek, felháborodnak; elérzékenyülnek, vagy vádolják önmagukat. Könnyen bántanak meg másokat, illetve ők is könnyen sértődnek.
A serdülő világképe
Az élet nagy kérdései foglalkoztatják őket, új világképet próbálnak önmaguknak kialakítani
A serdülő törekszik arra, hogy önálló egyéniségét másoktól elhatárolja, személyiségét kialakítsa. Az öltözködésükben, fésülködésükben, szokásaikban egyéni jellegzetességekre törekszenek, részben, hogy a felnőttek világától minél jobban különbözzenek, részben, hogy jobban átélhessék egyedi, egyéni voltukat. (Ide, az egyénieskedéshez tartoznak az értelmetlen bravúroskodások, csoportos bohóckodások is.) Általában úgy érzik, hogy az udvariasság nem őszinte, tehát a korábban betartott udvariassági szabályokat szándékosan megszegik.
Mindezekhez elég sajátosan értelmezett önállósági törekvés kapcsolódik ebben a korban. Ez azt jelenti, hogy a szülők és a serdülők nem egyformán értelmezik az önállóságot.
A szülők szerint az az önállóság, hogy a serdülő kritikai gondolkodása, akaratereje birtokában legyen képes mérlegelve, felelősséggel dönteni, cselekedni. Aktívan, felelősen vegyen részt a család életében, alkalmazkodjék annak szabályaihoz.
Ezzel szemben a serdülő a korlátoktól való szabadulást, az előírásoktól mentes függetlenséget érti az önállóság alatt.
Több akar lenni, mint a gyermekkorban beléoltott szabályok, nézetek által kialakított egyéniség, ezért az önállósodás kezdetén ezeket igyekszik kisöpörni magából, és helyettük újakat kialakítani. Eközben természetesnek tartja, hogy anyagilag támogatják. Indulataitól vezérelve, önkritika nélkül cselekszik, a családi munkákban nemigen vesz részt. Gyakran ilyenkor a szülői szeretetmegnyilvánulásokat is visszautasítja, mert úgy érzi, hogy ezzel kisgyermeki szerepet osztanak rá.
A fentiekből ismét jól érezhető, hogy a pubertáskrízis tulajdonképpen családi krízis is, hogy ebben az esetben a felnőtt környezetnek kell igen megértően, tapintatosan segíteni a serdülőt, hogy ezen a fejlődési fázison túljusson.
- A kamasz rajong azért a felnőttért, aki sokat tud, igazságos, megértő, biztonságot, jóságot, humanitást sugároz.
-Általában persze, ha a szülő ilyen, azt akkor sem tudja egyértelműen elfogadni a serdülő. Ebben az esetben viszont érvényesülni fog, hogy minél harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb volt a kisgyermekkor, annál kisebbek a viharok kamaszkorban.
- Ne próbáljuk megtörni a serdülőt, elvenni a kedvét a lázongástól, mert végképp bezárkózik, elfordul a gyerek. A következetlen nevelés nem ad kellő biztonságot, s ez is oka lehet, ha a serdülő a galerikhoz csapódik, ahol a szabályok egyértelműek.
- Fontos, hogy ne próbáljunk meg titkai után kutatni, illetve faggatni, valamint hogy ne szóljunk bele erőszakosan kapcsolataiba.
- A serdülő érzelmeit, érzéseit sohasem – még tréfából sem – szabad kinevetni, kigúnyolni.
Jó, ha a szülő tudja éreztetni gyermekével, hogy örül, hogy serdülővé vált, hogy önállóan, okosan építi baráti körét, illetve teremt kapcsolatot ellenkező neműekkel. Ilyen körülmények között még az is lehet, hogy a kamasz a szülőtől kér tanácsot. Fontos, hogy felismerjük ezekben az esetekben, hogy vigasztalásra vagy önbizalmának erősítésére van-e szüksége.
A szülőknek ebben a korban minimumra kell csökkenteniük a reflexszé vált beavatkozások, kérdések számát (Kivel beszéltél telefonon?, Vegyél kabátot!), mert ezek nem érik el céljukat, csak indulatot keltenek.
- A serdülőkre kell bízni sok, de nem életbe vágó döntést, érzékeltetni kell a gyerekkel, hogy felnőttnek tekintjük, nemcsak beavatjuk a család ügyeibe – például anyagi ügyek –, hanem véleményét is kérjük.
A serdülőkor nevelési szempontból korlátozott lehetőségeket tartalmaz. Itt már sok minden azon múlik, hogy mi történt korábban, de hangsúlyozni kell, hogy jóvátehetetlen dolgok nincsenek.
A serdülő kihegyezetten figyel a benne lejátszódó folyamatokra, érzés lévő kérdése a „milyen vagyok én?” Önmagáról annyit tud a serdülő, amennyit mástól hallott, illetve vágyteljesítő fantáziája diktál neki. Kisiskolás korban önismereti zárlat alakul ki, amely a pubertásban oldódik. Kialakul az igény önmaga megismerésére. Ennek érdekében magába fordul, igyekszik megismerni képességeit, cselekedeteinek indítékait.
A serdülő másképp, eredetibb módon szemléli a világot: míg a gyermek és a felnőtt a hasonlatosságokat veszik észre, addig az ellentmondásokra érzékenyebb kamasz a különbözőségekre figyel fel. A serdülők fogékonyabbak az új dolgokra, mély benyomást kelt tehát egy-egy élmény. Egyetlen alkalomból von le tapasztalati tényeket, és ezekből képes általánosítani.
Szexualitás, szerelem
A szexualitás, a szexuális kérdések iránti érdeklődés annál feszítőbb, minél korábban érik meg testileg a serdülő.
-Jellemző, hogy lényegesen élénkebb a szexuális fantáziálgatás ebben a korban, mint maga a szexuális élet.
- Részben a koedukációnak, részben a civilizáció okozta ingerbőségnek megfelelően gyakoribb a szexuális szabadosság.
- Mégis azokban a családokban, ahol elég őszinte a légkör, és a fiatal megfelelő önértékeléssel bír, ritkábban alakul ki serdülőkorban szexuális kapcsolat. Ezekben a családokban gyakoribb a diákszerelem, ami még nem tartós, mély érzelem, inkább izgalom, utánzás, próbálkozás. Ezekben a mottó: „Mennyire tudok tetszeni, hódítani?”. Ebben a kapcsolatban is fontos a kölcsönösség.
A normális szexuális élet feltételezi, illetve magába foglalja az egészséges, megfelelő nemi szerepek kialakulását, illetve vállalását (szerepviselkedésséma megadott emberi helyzetekben). Ebben a megszületés pillanatától döntő szerepe van a környezetnek. A korai ráhatások – másfajta bánásmód fiú-/lánygyerekkel, mást engednek, illetve tiltanak meg lány- és fiúgyereknek.
Ezek alapozzák meg a nemi szerepeket, de a nőiesség, illetve férfiasság pszichés jellegzetességeinek kibontakozása a serdülő- és az ifjúkorra esik. -Lényeges pont az ember életében, amikor eljut odáig, hogy tudatosan, véglegesen, minden jogával, kötelezettségével együtt elvállalja a nemi szerepét. Az utóbbi időben a nemek szerepköre egyre kevésbé különböző, ami nemiszerep-zűrzavarhoz vezethet.
Társas kapcsolatok
A serdülőt a szülőkről való leválás szükségszerűségei a kortárscsoportok felé vonzzák, illetve taszítják. Ezt fokozza az e korra annyira jellemző meg nem értettség, a magányosság érzése, aminek enyhítésére a kamaszkorban barátságokat alakítanak ki, kisebb csoportokba tömörülnek. A serdülőkori barátságokra örök hűség, kizárólagosság kialakulása jellemző.
A csoportokhoz való csatlakozás célja nemcsak a magányosság oldása, hanem a különböző szerepek kipróbálása, a saját identitás kialakulásának segítése, viszonyítás a többiekhez. Ha a gyerek meghatározott normarendszer szerint élő közösséghez, csoporthoz tartozik, akkor ez könnyíti a serdülő konfliktusmentes leválását a szülőről.
Aki nem tud bekapcsolódni semmilyen csoportba, az izolálódik, magányos lesz. Ezek a gyerekek próbálnak meg galerikba kerülni, s az ottani normákkal azonosulni.
http://www.social.hu #1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése