Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2015. november 16., hétfő

FÉLTÉKENYSÉG VAGY IRIGYSÉG.



Látszólag tudjuk, hogy mi a két érzés: a féltékenység és az irigység közötti különbség lényege, valójában azonban nagyon nehéz a különbséget megfogalmaznunk. Amit biztosan tudunk: eredete mindkettőnek közös, legalábbis életszakaszt illetően. Mindkettő gyermekkori eredetű, és későbbi megjelenése valamilyen szinten mindig visszatérés (a pszichológia nyelvén regresszió) a gyermekies-infantilis, éretlen reagálási-megélési mód szintjére. John Rawls (A Theory of Justice, 1971) volt az egyike a tudósoknak, akik a féltékenység és az irigység kapcsolatát kutatták. Az ő véleménye szerint a féltékenység lényege, hogy meg akarjuk tartani, ami a miénk, de veszélyeztetve érezzük, míg az irigység lényege, hogy vágyunk valamire, ami nincs a birtokunkban, míg másnak igen. (Eszerint a gyerek féltékeny a testvérére, akire érzése szerint a szülei többet figyelnek, és irigyli a barátja új biciklijét.). Tehát a veszteségérzet az, ami a féltékenységet megkülönbözteti az irigységtől. Mások szerint a féltékenység és az irigység különbségének lényege a harmadik fél részvételében van: a féltékeny személy nem egyszerűen csak azt igényli, hogy partnere rá szentelje a legtöbb figyelmet, és nem is azt szeretné, hogy a harmadik fél egyáltalán ne kapjon - hanem hogy az, akire féltékeny, ne adjon a harmadik félnek.

De mi az irigység?

Az irigység azt jelenti, hogy valami olyat akarunk, ami másnak van, de MI vágyunk rá; az a fölismerés, hogy valami nincs meg nekem, ami másnak megadatott. Csak olyan dolgokra irigykedhetünk, amelyeket mi magunk is akarunk. Ha a barátomat olyan megtiszteltetés ér, ami számomra nem értékes vagy érdektelen, akkor valószínűleg vele örülök, nem irigykedek. De ha mondjuk egy meghallgatáson elnyeri egy színdarab főszerepét - iriggyé válok, mert ez az én álmom is.
Az irigység eredendően egy ösztön, az egyéniség része. Evolúciós eredete és haszna nyilvánvaló: azokat a javakat, amelyekkel az állat (vagy az ember) nem rendelkezik, el kell vennie fajtársától, ha erős akar lenni. Az irigység ösztön-voltát legjobban éppen a kisgyerekek korán megnyilvánuló irigysége bizonyítja, amikor pl. nem akarja oda adni játékát egy másik gyereknek vagy éppen a testvérének. Csakhogy a fejlődés, érés lényege éppen az, hogy elsődleges, gyermekies ösztöneinken a szocializáció során felülkerekedünk. Hogy az irigység vonásként beépül-e a személyiségbe, elsősorban azon múlik, hogy hogyan reagálja le a szülő gyermeke irigy megnyilvánulásait. Ha a szülő megszégyeníti, megbünteti minden alkalommal az ösztönösen reagáló gyereket, akkor az maximum egy idő után elnyomja magában a követelőzést vagy az irigy gyűlölködést, de valószínűleg soha nem fog tudni őszintén örülni a másik ember örömének, sikerének. De ha a szülő szép lassan, türelmesen, megértően, magyarázva leépíti a gyerek önösségét, és - jó példával is elöljárva, mintát nyújtva - felépíti benne a jószívűség, nagylelkűség értékét, az adás örömét, akkor a gyerekből nem válik irigy felnőtt. Sok szülő ott rontja el a dolgot, hogy az egyik gyereket példaképnek állítja a másik elé. Ez előbb-utóbb garantáltan irigységet szül. Az irigység legdurvább válfaja családon belül az, amikor a szülő - aki maga sikertelen, boldogtalan - irigyli felnőtté vált gyermeke sikerét, boldogságát. Ennek egyik legbiztosabb jele, ha - még mindig gyerekként kezelve őt -, elsősorban hibáit hangoztatja, kritizálja cselekedeteit, szakmai és anyagi sikereire csupán negatív megjegyzéseket tesz.

Az irigység mint személyiségvonás persze nem egyenlő az irigykedéssel mint esetenkénti reagálással. Ez utóbbi bizonyos helyzetekben teljesen - vagy majdnem teljesen - természetes, legalábbis szentnek kéne lennünk ahhoz, hogy mentesek legyünk mindenfajta irigységtől. Ilyen irigykedésre példa a már említett eset, amikor a barátom eléri azt, ami az én álmom volt (pl. a színdarab főszerepét). Ilyenkor ez az érzés csak mérsékelten negatív, nem destruktív, gyűlölködő, és nincs benne ártó szándék. Negatív érzéseink inkább magunkra irányulnak: miért nem sikerült elérni nekünk ugyanazt. Ilyen esetekben az irigység irracionális természetével szembesülünk, belátjuk azt és leszámolunk vele: semmi értelme, hogy más iránt valamilyen ellenszenvet érezzünk azért, mert valamit elért, amit mi nem; ez nem az ő hibája, hanem jobbára a miénk.

Irigység tehát kétfajta létezik: az egyik kártékony, mert a másik ellen irányul. Ez a rossz értelemben vett, agresszív versengés. A másik magunkra irányul és jóra késztet. Fölébreszti bennünk a versengés szellemét. Igényt támaszt arra, hogy törekedjünk valamire, amit eddig nem akartunk vagy nem sikerült elérni. Ez a fajta irigység arra ösztönöz, hogy meghaladjuk magunkat.

 És a féltékenység?

A féltékenység más ügy, nehezebb érzésekkel jár, több szubjektív szenvedést okoz. Ellenséges és keserű érzéseket is magában hordoz. A féltékenység húsba maró, az ember rettenetesen érzi magát tőle. Az ellenséges és keserű érzések oka az, hogy a féltékenység egyik gyökere a haragban rejlik (Másik gyökere a veszteségérzés.) E harag eredete pedig a kisebbrendűségi érzés. Annak érzete, hogy kisebb-kevesebb vagyok, mint a másik, akit viszont magamhoz képest felértékelek. Emiatt feltételezik azt a kutatók, hogy a féltékenység az önmagunkról alkotott képpel van kapcsolatban. Az a tudat, hogy valaki, akinek a véleménye sokat számít nekünk, egy harmadik személyt többre tart nálunk, kétségeket ébreszt bennünk a saját értékünkkel kapcsolatban. A féltékenység tehát saját negatív önértékelésünkkel hozható kapcsolatba. Ha partnerünk viselkedése azt igazolja, hogy más ember is van olyan értékes, mint mi magunk, netán értékesebb is nálunk, az kétségeket ébreszt, elbizonytalanít.

Ugyanúgy, ahogy az irigység, a féltékenység sem feltétlenül patologikus érzés. Tudjuk, hogy a szerelemhez valamilyen formában hozzátartozik a féltékenység is. A féltékenység ilyen formában a másik ember fontosságának, értékességének az átélése; annak, hogy vonzó a számomra, elvesztése veszteség lenne. A normál szintű féltékenység kiélezett "veszélyhelyzetekben" a ragaszkodás megjelenése, tehát természetes dolog. A kóros, túlhajtott féltékenység viszont más kategória.

Abban is hasonlít a féltékenység az irigységhez, hogy szintén evolúciós eredetű. A férfiak, mivel soha nem lehettek biztosak benne, hogy a nő az ő gyermeküket hordja-e és szüli meg, mindig is igyekeztek távol tartani más szexuális partnereket a saját genetikai állományuk megőrzése érdekében. A nő legfőbb célja azonban a gyermek felnevelése, amit leginkább az veszélyeztet, ha a férfi más nőre, illetve annak esetleges gyerekére pazarolja "erőforrásait". Ez az alapja annak a majdnem közhelyszámba menő vélekedésnek, hogy a férfiak a szex miatt féltékenyek, a nők pedig az érzelemre. A férfiak leginkább arra kíváncsiak, a riválisok mennyire jó szeretők, míg a nők azt akarják tudni, hogy partnerük menyire fordult érzelmileg más felé. A nők a gyermeket védik, a férfiak a genetikai állományukat.Többfajta féltékenység van tehát, és egy adott embernél sem lehet a féltékenységet valamiféle homogén érzésnek tekinteni. Düh, félelem, aggódás, szomorúság, magány, depresszió, sértődöttség, szégyen, paranoia, irigység, tehetetlenség, sóvárgás, kizártság és kisebbrendűségi érzés keveredik a legváltozatosabb módokon. Emellett az okozott reakció is nagyon eltérő lehet: vegetatív reakciók, pszichoszomatikus tünetek, indulat-kontroll zavarok, paranoid reakciók és nagyon gyakran agresszió. Körülbelül minden hatodik gyilkosság oka a szerelemféltés. Akármiről is van szó a fentiek közül, a közös gyökér az a veszély, amely elpusztíthatja a számunkra értékes kapcsolatot. Ehhez jön még a félelem az ismeretlentől, a változástól, attól, hogy mellőzöttek leszünk, hogy további kudarcokat vallunk, hogy végképp csődött mondottunk értékességben, vonzóságban.




#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése