AMINEK A LEIRÁSÁRA AZ ALKONY ÁRNYAI KÖTELEZNEK

AMINEK A LEIRÁSÁRA AZ ALKONY ÁRNYAI KÖTELEZNEK.

85-dik életévemben,amiből 55 évet és a mai napig is a legcsodálatosabb biológiai lény a gyermek egészségének gondozásában töltöttem el nehezen közlöm gondolataimat. De kötelez az elmúlt  évek élményanyaga, amikor is az erdélyi magyar orvostársadalom elismerte és jutalmazta életművemet. Engem nem kényeztettek el a földieím , a véreim elismeréseikkel. A felcicomázott partraszállók és ejtőernyősök voltak állandó szereplői  a médiának és ugyanakkor szülővárosomnak  hibrid zászlóvivői is. Az én sorsom és kötelességem a gyógyítás volt-mert végül is ez volt a hivatásom. Hálát adok az Úrnak hogy ebben a kegyben részesít mindmáig is. Orvosi hitvallásom, társadalmi elismerésének elvárásai nem az én olvasatom sajátjai voltak,  a mindennapi küzdelemhez való erőt   a legnagyobb tisztességet,végül is  mindig egy beteg gyermek meggyógyítása adta. Természetellenes magatartás lenne ha azt állítanám hogy a mindnyájunkat körülvevő gyarló világ ellentmondásai nem zavarták emberi és orvosi hivatástudatomat,  de ezek soha nem ingatták meg hivatásom küldetésének értékét. Szerettek,tiszteltek a maguk módján de az elismeréseket, minden alkalommal a nyomulók nyakába aggatták Amikor aztán az angol,román,magyar orvosi enciklopédiákban olvashatóvá vált a tudományos és kutató munkásságom az egyik volt osztálytársam a következőket mondta -Tudod pont beszélgettünk rólad és azt kérdezték az illetékesek- Hát ez a fiú  hol volt eddig-amire én azt feleltem-végeztem a kötelességem és gyógyítottam 55éven át. De a sors mégsem engedte hogy a .mintegy 22.ooo oldal írott munkám a gyermekorvoslásról az enyészetté váljon. Ezeknek a munkáknak az esélyét kiadatásra még egy oldal erejéig sem méltatták itt a szülővárosomban. Az internetes világháló segítségemre  sietett és segített bizonyítani tudományos munkám nemzetközi elismertségét.17 millió látogató,2o3 oeszágból. Amikor az erdélyi magyar orvostársadalom legmagasabb kitüntetését a Pápai Páriz Ferenc életműdíjat ítélték nekem a helyi sajtó a következőképpen reagált az eseményre,egy négy mondatos hírben-tehát hogy nekem ítélték a fentnevezett díjat a 2o1o-es évben, és hogy előrehaladott korom ellenére elmentem Kézdivásáhelyre a díj átvevés Lévén hogy én nem vagyok az a nyüzsgő fajta nem említettem a dologról semmit, de ugyanígy a szertartásmesterek is mélyen hallgattak az életművem elismeréséről,mintha sohasem hallottak volna rólam mint szatmári születésű társukról.

 A lokálpatriotizmus minden érző embernek a lelki énjéhez tartozik,az emlékezés megszépül még az élet alkonyán  bárhová is vet a sors. .De az alkotás időtlen időkig megőrzi értékét.                                

 Hiteszegett,megfáradt,öncélú-társadalmunk valószínű hogy már nem tart igényt az időtálló teljesítmények  megismerésére.

Kérem a kedves olvasót hogy ne tekintse önnyavalygásnak a leírtakat már csak azért sem mert sokan evezünk ebben a csónakban.

A meggyőzés erejéért tettem közé több évtizedes  szellemi kelléktáramat és remélem hogy elfogadják az igaz szó bizonyító értékét.

                                Mi a tűréshatáron belüli, emberi gyarlóságainktól eltekintve hithű gyógyítók voltunk,fegyelmezett életúttal,szerintem jól érzékelhető szakmaisággal,színes, kulturált  személyiségekkel.

Az Ő nevükben is szólok-

 Végül a Dr.Nagy Béla megemlékezésén emlékbeszédemből idéznék egy gondolatot  ami a mi generációnk jellemkódexét vezérelte és ami akövetkezőképpen hangzik: Vannak emberek akiket bármilyen munkaterületre sodorjon az élet. beverekedik magukat az élre. Ők azok akik nyughatatlanságukkal, olykor,kényelmetlenek,akiknek pontossága és kitartása idegesítő lehet,hisz gyengeségeinkre,emlékeztetnek,akik nem taktikáznak az életnek nevezett színjátékban,s ha szót kapnak azt mondják amit a közösségi érdek diktál, s nem pedig azt ami a perc, pillanat mint magán személyeknek éppen jó/bb/Ezek az emberek élő felkiáltójelként vonulhatnak végig a közös színtereken s ki tudnak bányászni magukból annyi erkölcsi energiát,hogy tartásuk,ne lazuljon el akkor sem, amikor éppen az avatatlanok át akarják sodorni őket sorsuk árnyékos oldalaira.

                                Vannak emberek, akiknek csendes szava  és áldozatkészsége felér mások kemény hangoskodásával,kikről nézésük, puszta létük hirdeti, hogy itt vannak és velük számolni kell. Vannak szóval erős jellemek. Ilyeneknek ítéltek bennünket betegeink és sorstársaink.      

 Amikor egy súlyos infarktus miatt az intenzív osztály fehér mennyezetét néztem 5 nap és 5 éjszaka lebegve a lét határain,azon gondolkoztam hogy még el sem számoltam önmagammal,gyarlóságaimmal,erényeimmel,egyszóval életem alkotó munkájával.

                                Tulajdonképpen fel sem mértem hogy miért éltem. Mert minden sorsban van egy az utókornak okulásra való üzenete vagy eseménye amit magával visz és nem fogalmaz meg.

                                Az Úr megadta nekem ezt a lehetőséget hogy ezt elvégezzem Hálát adok érte.               

#1 Dr.BauerBela

---