A gyerek neveletlen vagy a szülő tehetetlen?
Amikor még éltem a gyerektelen fiatalok gondtalan életét,
gyakran utaztam hétvégente haza vonattal. Egyik ilyen utazásom alkalmával
történt, hogy két, óvodásforma fiúcska nekiállt üvöltve kergetőzni és kardozni
a teremkocsiban. A hangos, durva játék közben több utast is megütöttek a
karddal. Anyuka pedig nem csinált semmit, pedig egyre több utas morgott, egyre
hangosabban. Végül én szóltam az arra járó kalauznak, legyen kedves tolmácsolni
az anyukának, hogy a gyerekei már kicsit túlzásba viszik a randalírozást a
vonaton.
Az eset kapcsán akkor elgondolkodtam: csak
addig vagyok ilyen intoleráns (egyáltalán: az vagyok?), amíg nekem nincs
gyerekem? Akkor úgy
éreztem, bár magamnak is nehezemre esett bevallani: igen. Aztán nekem is
született gyerekem, elkezdtem sok mindent másképp látni, de ez valahogy mit sem
változott.
A fenti eset
példájára kezdetnek elmondanám: többször is vonatoztam már az egyévessel (erről
volt is itt korábban írásom), és mindig meg tudtam oldani, hogy lekössem a
gyereket. Igen, vittünk rengeteg játékot, amivel le lehetett kötni, és készen
álltam arra is, hogy ha uralhatatlan ordításba kezd, megtegyek mindent, akár
kisétálni vele a kocsiból vagy megszoptatni (első utunkon erre is volt példa
egy sarokban – kizárólag etetési célzattal -, pelenkával letakarva, hogy az
utasok nehogy megbotránkozzanak). És egyébként minden ilyen utunkkor azt vettem
észre, hogy az utasok is nagyon kedvesek, toleránsak a kisgyerekkel. Szeretném
hinni, hogy azért, mert látszott, tényleg megteszek mindent, hogy ne zavarja a
kicsi az utastársakat.
Az elmúlt hónapokban azonban számtalan olyan esettel
találkoztam, amikor az anyukák nem kezelik megfelelően a gyerekük viselkedését,
és ezt gyerekes szülőként valahogy továbbra sem tudom elfogadni.
Hangsúlyoznám, nem a gyerekekkel van a bajom, a kicsi gyerek ilyen:
hangoskodik, játszik, játékot magáénak akar, nincs tisztában alapvető közösségi
normákkal. Hanem a szüleikkel van a baj, akik ott vannak, ott lehetnének, mégsem
lépnek közbe. Azokkal a szülőkkel sincs bajom – mi több, velük együtt érzek -,
akik szemmel láthatóan mindent megtesznek, hogy jobb belátásra bírják a
csemetéjüket, aki azonban vaskosan ellenáll minden ilyen kísérletnek.
A nemlétező szülői ráhatás példájaként említeném a kétéves
kisfiút, aki két szinttel fölöttünk lakott a korábbi albérletben, és sokszor
még éjjel 11 után is rohangált (de este tízig minden áldott nap), az én
gyerekem meg ordított kínjában, mert az épület szerencsétlen szerkezete miatt a
zaj nagyjából olyan volt, mintha a lóversenypálya alatt éltünk volna, és sosem
tudott nyugodtan aludni. (Egyébként udvariasan, de szóvá tettem több hónap
kínlódás után. Az eredmény egy olyan szintű hadviselés lett ellenem, amire a
mai napig nem találok szavakat: ajtómra tűzött levél arról, hogy jogaim
nincsenek, de kötelességeim annál inkább, direkt a lábtörlőmre szórt szemét,
hátha hasra esek benne a gyerekkel a karomon, meg hasonlók, bár élőszóban soha
nem mertek elém állni, csak az előre köszönésemet nem fogadva iszkoltak előlem
a lépcsőházban – hála az égnek, hogy elköltözhettünk onnan…)
Egyszerűen nem
értem az ilyen szülőt, aki képtelen rászólni a gyerekére. Vagy egy másik
ismerős, aki valamiért mindenáron össze akar velünk járni, közben meg a gyereke
(nagyobb egy évvel, mint az enyém) olyan borzasztó irigy és agresszív… Nem, ez önmagában nem baj, kisgyerek,
megtetszik neki valami, ami a másé, vagy félti a saját játékát, megértem, talán
az enyém is ilyen lesz. De szerintem ez az anya felelőssége lenne, hogy
Izéke, most a vendég kisgyerek is hadd nézze meg ezt meg amazt a játékot (Izéke
közben mindkét kezével görcsösen kapaszkodik azon játékokba, amire eddig
magasról fütyült, de amit most a vendég kisgyerek szeretne kipróbálni), de
amikor ők jönnek át, Izéke gond nélkül kitépi a gyerekem kezéből a saját
játékait és fel van háborodva, ha vissza kell adnia. Anya meg nem csinál
semmit, legfeljebb egyszer ímmel-ámmal odaszól, aminek természetesen nincsen
semmi foganatja.
Szerencsére van
olyan ismerősöm is, aki komolyan veszi ezt: bár a srácai tobzódnak, ott anyuka
fenyeget: ha nem hagyjátok abba, megyünk haza, és nem csak üres fenyegetőzés:
másodjára tényleg megteszi.
Egy másik eset, aminek nemrégiben voltam szemtanúja: a
helyi szupermarketben anyuka és a biztonsági őr hangos veszekedésére lettem
figyelmes. Nem volt
nehéz kitalálni, miről szólt a történet, mert mindkét fél a többi vásárlót
hívta kvázi segítségül. Utólag a biztonsági őr beszámolt nekem, hogy anyuka
odaadta a kiflit a gyerek kezébe, aki békésen elrágcsálta azt, amíg anyuka
vásárolt. A biztonsági őr szerint ez lopás. Anyuka már kint a parkolóban talált
meg és mondta, hogy ő soha többé a lábát se teszi be ilyen boltba. Nos, én nem
tudok és nem is akarok igazságot tenni, hogy mire volt nevelve az a gyerek, aki
el mert tulajdonítani egy fél kiflit (tudom, itt nem a 15 forintról, hanem
magáról az elvről van szó), de azt én is tudom, micsoda segítség, amikor egy
kiflivégnek köszönhetően húsz percig csend van és az ember pakolhat a kosarába.
Mi ezt egyébként úgy szoktuk megoldani, hogy direkt csak egy felet adok oda a
gyereknek (azt is csak végső megoldásként), hogy a pénztárnál lássák,
eredetileg mi volt a zacskóban.
Amikor közösségben vagyunk, és az enyémnek is megtetszik
valami, mindig igyekszem odafigyelni, hogy egyrészt ne vegye ki mások kezéből,
amivel amazok kezdtek előbb játszani, másrészt viszont – és ez a nagyobb
dilemmám -, ha tőle akarják elvenni, próbálom mondani a gyereknek, hogy most a
másik gyerek is hadd próbálja ki egy kicsit. Persze ez sem az igazi, mert így azt
sugallom a gyereknek, hogy ő nem vehet el senkitől semmit, de tőle bárki
elvehet bármit. Ha minden jól megy, ősszel közösségbe kerül, addigra szeretném,
ha elsajátítana bizonyos alapvető normákat (bár azt hallottam, hogy például az
enyém-tied nagyjából 3 éves korra tudatosul csak a gyerekben).
Semmiképp nem szeretnék olyan szülő lenni,
akitől azért maradnak távol, mert a gyereke egy neveletlen, önző valaki, de azt
se szeretném, hogy a gyerek ne tudja érvényesíteni az alapvető érdekeit.
Keresem az arany középutat folyamatosan. Őszintén kíváncsi lennék rá, ki hogy
oldja meg ezeket a dilemmákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése