A Dacos gyerek és a találékony szülő
10 éven át dolgoztam lelkileg sérült és/vagy problémás
viselkedésű gyerekekkel. Sokuk örökös „ellenzékiségben” élt: szembefordultak a
felnőttek világával, ahol sérelmeket és fájdalmakat éltek át. Előfordult,
hogy olyan gyereket irányítottak hozzám, akivel orvos kollégáim nem bírtak.
Előfordult, hogy én sem bírtam vele.
Azóta
foglalkoztat, hogy hogyan alakíthatjuk át az ellenállást szövetséggé, anélkül,
hogy sértettséget és szenvedést okoznánk. Hogy mit tegyünk, azokban a
helyzetekben a gyerekünkkel, amikor az egyenes, határozott beszéd nem segít. És
hogy hogyan juthatunk dűlőre azokkal a felnőttekkel, akik csak akkor vannak
jól, amikor NEM azt teszik, amit kérünk tőlük. Az alábbiakban álljon itt
egy-két példa példa arra, hogy mit is tanultam erről és, hogyan alkalmaztam a
gyakorlatban. Igaz, sokszor kínomban.
Nehéz dacolni,
ha erre külön kérnek – A rendelőmbe egy nehéz sorsú és nagyon morcos 8 éves
érkezik. Nem hajlandó beszélni velem, se rajzolni, se játszani. Vadonatúj
telefonját szorongatja. Sokáig próbálkozom, ezzel, azzal. Végül – a telefonjára
mutatva – azt kérdezem: „Kamera is van benne?” – a hangomban elismerés. A
válasz egy barátságtalan bólintás. „Kipróbálhatom?” – szinte kérlelem. Odaadja
a telefont. „Te csak nézz rám ilyen mérgesen, én meg csinálok rólad egy
filmet.” – mondom neki. Ezen elcsodálkozik. „Kérlek, maradj mérges! –
figyelmeztetem többször is, kamerával a szememen. Már mielőtt visszanézné a
kisfilmet, elmosolyogja magát. Kezdhetünk dolgozni.
A
kis forradalmár vacsorája – Óvodás gyerekem
egy időben mindig pont azt nem akarta enni, amit kínáltunk neki. Mert MI
kínáltuk. A vacsora előtti vitát lerövidítendő, kipróbáltuk az „illuzórikus
választás” módszerét. Például, szeretnénk, ha enne egy vajas piritóst. Mondom
neki, hogy miből választhat. Sima kenyér, tojás, sajt. A válasz persze „nem,
nem és nem”. Ezután a konyhában meg is mutatom a kenyeret, aztán a tojást,
azután a sajtot, és mintegy mellesleg, a kenyérpirítót. Piritóst kér. Mert ezt
eredetileg nem említettem. Ezt ő „választotta”. A módszer a legtöbb,
„főállásban” ellenálló felnőttnél is kiválóan működik. A lényege: szóban
ismertetjük a választási lehetőségeket, de kihagyjuk azt a tételt, amit
szeretnénk, ha választanának. Ezután bemutatjuk a lehetőségeket, amelyek között
már ott látható a választandó tétel. Aki nagyon szeret a saját feje után menni,
nem választ olyan lehetőséget, amit előtte szóban ajánlottunk.
Bármit
választ , ugyanazt választja
A dac gyökerénél ott van az a valamennyiünkben meglévő
igény, hogy azt tegyük, amit akarunk. Hogy szabadon választhassunk. Az
ellenállás azonban annyira elhatalmasodhat a gyereken, hogy ezzel már
szenvedést okozhat magának és a környezetének vagy akár az életét is
veszélyezteti (pl. az anorexiánál). Ennek komoly lelki okai lehetnek, és ezeket
is szükséges kezelnünk. Ám közben számos hétköznapi helyzetet kell megoldanunk
együtt.
A szabad akarat
elemi igényére épül az alábbi technika is, amikor bármit is választ az illető,
az általunk kijelölt cél felé halad. Ezekben az esetekben, ahhoz, hogy
választhassak, már eleve el kell fogadnom az instrukciót.
Például (dőlt
betűvel az instrukció, amit mindenképpen „választ”):
- „Most vagy 10 perc múlva vagy 5 perc múlva kapcsolod le a számítógépet és jössz vacsorázni?”
- „Hova kéred azt a puszit, amitől olyan hamar el fogsz tudni aludni?” (Lefekvéskor, mese után)
- „Már a kocsiban vagy csak az óvodánál fogod abbahagyni a nyafogást?”
Hogyan
lesz a nemből igen?
Amennyiben számíthatunk arra, hogy a gyerek a tiltásra és
az utasításra úgy reagál, hogy pont az ellenkezőjét teszi, akkor éppen ezt a
sajátosságot használhatjuk arra, hogy együttműködésre bírjuk. Letiltjuk az
elvárt viselkedést (1. példa) vagy előírjuk a nemkívánatos viselkedést (2.
példa):
„Lehet, hogy meg sem engedem, hogy a
szobámban maradj.” – erre az addig morcosan ácsorgó kis kliensem kíváncsian
leült.
„Folytasd a nyafogást, csak
hangosabban!… Így már jó.” – A második mondat annak elismerése, hogy a gyerek azt
csinálja, amit kérek. Az igazi lázadó erre azonnal abbahagyja. Vigyázat: ha
félelemből vagy fájdalomból panaszkodik valaki, soha ne alkalmazzunk efféle
közléseket!
Ajánlás
Az itt leírt kommunikációs formákat kizárólag akkor
érdemes használnunk, amikor közvetlen módon már nem érünk el együttműködést és
erőszakot sem akarunk alkalmazni. Kulcsfontosságú az időzítés és a gyermek
állapotának maximális figyelembe vétele. Például a dühroham előtt még tehetünk
valamit, de közben már nem sokat. Minden esetben határozottan, nyugodtan és
komolyan mondjuk, amit mondunk. Indulatból
egyik formula sem fog működni! És,
ami még fontosabb: minden gyermeki dac és ellenállás kezelésének az alapja a jó
kapcsolat és a szeretet. Így beléphetünk a gyermek világába, megismerjük és
elfogadjuk, hogy neki mi a fontos és ezt építjük be azután a kommunikációnkba.
Sokszor már pusztán ez a mozzanat is elegendő és fölösleges minden további
“trükk”.
Ám, amikor az empátia, a kérés vagy az
utasítás nem segít, de meg kell oldanunk a helyzetet – például leszedni a
gyereket a mindjárt továbbinduló buszról – akkor jöhetnek a kreatív megoldások.
Lehet, hogy nem is a gyerek túl dacos, hanem mi nem voltunk elég találékonyak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése