A gyermek két nagy ellensége a szégyen és a bűntudat

A  gyermek két nagy ellensége a szégyen és a bűntudat

Barátnőmmel fergeteges jókedvünk volt, nevettünk, ugrattuk egymást, nem tudtunk nyugton ülni, fel-felugrálva, gesztikulálva meséltük a kis baráti társaságban a vidám élményeinket. Bolondoztunk, viháncoltunk, jól éreztük magunkat. Életvitel szerűen morcos barátunk megjegyezte: – Úgy viselkedtek, mint a gyermekek. A felnőttek nem szoktak így viselkedni, nem szoktak így gondolkodni, és nem szoktak így érezni. Egy pillanatra megdermedtem. Átsuhant lelkemen a régi jól ismert szégyenérzet. Bolondot csináltam magamból? Mit gondolnak most a többiek rólam? A következő pillanatban belső hangomtól érkezett a megnyugtató válasz: – Semmi baj, csak játszani engedted a belső gyermekedet. Igen, Nem kell szégyenkeznem magam miatt, mert semmi mást nem tettem, mint a megfelelő helyen és a megfelelő időben megszeretgettem, megsimogattam és játszani engedtem a Belső Gyermekemet. Mert szeretem Őt.

A kiegyensúlyozatlan nevelés

Életünk minőségét kapcsolataink minősége határozza meg. Sok erőt fektetünk abba, hogy olyan családi, baráti, partneri kapcsolataink legyenek, amelyekben tanulhatunk másoktól és taníthatunk másokat, amelyekben fejlődhetünk, szerethetünk, törődhetünk önmagunkkal és másokkal.

Mindannyiunkat neveltek valahogyan. Szüleink eszköztárában voltak megfelelő és nem megfelelő nevelési eszközök és tudások. S ezek a nevelési módok lehetséges, hogy nem voltak igazán megfelelőek, mégsem voltak működésképtelenek. Hiszen a családi nevelés, gondoskodás következtében mégis csak itt vagyunk, rendelkezünk különféle tudásokkal és jártasságokkal. Igaz, hogy a legtöbb felnőtt a napjai nagy részét a kiegyensúlyozatlan jelzővel illeti, és szinte mindenki hosszan tudja sorolni azokat a hiányait, amelyeket nap mint nap megél. A legtöbben elégedetlenek vagyunk az életünkkel, a párunkkal, önmagunkkal.

Azok, akik gyermekkorukban megfelelő, kiegyensúlyozott nevelést kaptak, felnőttként is könnyebben élnek kiegyensúlyozott életet, vannak eszközeik az egyensúly megteremtésére, ismerik a módokat, a tennivalókat, s használják is a gyermekkorban megszerzett tudást.

Azok, akik nem kiegyensúlyozott nevelésben részesültek, felnőttként gyakran élnek meg ilyen érzéseket:

• Tehetetlennek érzem magam, nincs megoldás a gondjaimra.
• Értéktelen vagyok, nem vagyok szerethető.
• Nem tudom, ki vagyok, mi az, ami normális.
• Magamon kívül senkiben sem bízok, mindig a kezemben kell lennie az irányításnak, senkire sem bízom rá magam.

Bizonyára sokunknak volt része kiegyensúlyozatlan nevelésben. Mégsem hiszem, hogy bárkinek is negatív érzésekkel kellene gondolnia a szüleire. A szüleink szerettek minket, ahogy tudtak, neveltek úgy, ahogyan akkor a legjobb tudásukból telt. Hoztak magukkal egy kultúrát, amelynek alapja az volt, ahogyan őket nevelték. Gondoljuk csak el, hogy alig két emberöltővel ezelőtt a gyermeket még lekicsinyített felnőttnek tartották, s 5-6 éves korától dolgoztatták. A gyermeknevelésről azt tartották – 20 évvel ezelőtt nekem is mondta néhányszor egy közeli ismerősöm -, hogy nem kell olyan nagy ügyet csinálni belőle, a gyermek úgyis felnő, mint a „lábas jószág”.

A szégyenünk, a bűntudatunk

Jó volna véget vetni a nem megfelelő, kiegyensúlyozatlan nevelés hagyományának.

Talán mindannyian találkoztunk már olyan emberrel - s még az is lehet, hogy mi magunk is olyanok vagyunk -, aki konfliktushelyzetben azonnal a hibást keresi, és rendkívül fontos a számára, hogy valaki más, és semmiképpen ne ő legyen, akiről kiderülhet, hogy valamiben hibázott. Erős szégyenérzetet éreznek, szinte megsemmisülnek, ha hibáznak valamiben.

Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, mi is az a szégyen, mi az a bűntudat, hogyan teszik kiegyensúlyozatlanná az életünket. Mi az, amiben segíthetnek minket abban, hogy kiegyensúlyozottabb, jobb emberekké váljunk, és mi az, amiben romboló hatással van ránk. Mindennek van hasznos, jó oldala, és minden felhasználható oly módon is, hogy ártsunk vele.

                                          A szégyen

A szégyen arra vonatkozik, akik vagyunk, nem pedig arra, amit csináltunk. A szégyenérzet segíthet abban, hogy megfelelő módon éljünk, megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak. A félelem, hogy szégyenbe hozzuk saját magunkat, vagy a szeretteinket, meggátol abban, hogy meztelenül mutatkozzunk az utcán, vagy ellopjunk valamit, amire nagyon vágyunk, de nincs elég pénzünk, hogy megvegyük. Visszatart a meggondolatlan cselekedetektől, amelyek miatt a közösség, amiben élünk, kivetne magából.

Amikor azonban valaki arra használja a szégyent, hogy megszégyenítsen vele valakit, az nem más, mint visszaélés a hatalommal. Amikor egy ember megszégyeníti a másikat, egyúttal az ellenőrzése alá is vonja. Vannak emberek, akik szándékosan élnek ezzel a hatalmi eszközzel, és vannak, akik soha nem gondolkodtak el rajta, de vele is ezt alkalmazták a szülei, ezt tanulta meg, ezt alkalmazza.

Akár így, akár úgy használja valaki a másik megalázásának eszközét, mindenképpen rombol vele. Az indulatok ( tűnj el, ne is lássalak, takarodj innen), a csípős gúnyolódás (nézz a tükörbe, milyen ember vagy te), a gúnynév, valakinek a külön választása a többiektől (kiközösítés, agyonhallgatás), az elutasítás (ne szólj hozzám, nem kell a puszid, nem kell az érintésed), mind-mind az elevenébe vágnak a megszégyenített embernek. Azt üzenik: elfogadhatatlan vagy, rosszabb, értéktelenebb vagy másoknál.

A fenti minták valójában abnormális szégyenek, amelyeket a nem megfelelő neveléssel ültettek el bennünk jó mélyre, és ezektől sokunknak csak komoly erőfeszítések árán sikerül megszabadulni.

Aki hagyja, hogy bejussanak a lelkébe ezek a megalázó üzenetek, és hagyja, hogy ezek határozzák meg az énképét, az a szidalmakat hallva a legszívesebben elszaladna, elbújna, láthatatlanná válna, elsüllyedne szégyenében.

Ez a fajta szégyen megbénítja a lelket, megbénítja a viselkedést, gyakran megbénítja a kommunikációt is, a megszégyenített emberben benne reked a szó.

Vannak olyan érzelmek, amelyek megoszthatók másokkal, a szomorúság, a félelem, a düh, a harag, de a szégyen elkülönít bennünket, a szégyenünkkel elrejtőzünk, a szégyen megoszthatatlan, elbújunk és egyedül „nyalogatjuk a sebeinket”.

„Próbáljuk a szégyent úgy elképzelni, mint választ a feltétlen szeretet hiányára. A gyerekeknek sok szeretetre van szükségük, hogy megtanulhassák szeretni saját magukat. Azok közülünk, akik gyakran érzünk szégyent, nem kaptuk meg ezt a szeretetet, vagy nem eleget, vagy nem hittük el, hogy megkapjuk. Úgyhogy megpróbáljuk megvásárolni magunknak oly módon, hogy mindenfélét csinálunk, és megtanulunk bizalmatlanul viselkedni, ha ingyen adott szeretettel találkozunk. Ráadásul az, akinek sok kritikus megjegyzésben volt része, hajlamos lesz arra, hogy bármiféle útmutatásból kritikus élt halljon ki, amely létezését fenyegeti: szégyent kelt benne.” (J.I. Clarke-C Dawson: Felnövekedni újra 11. old) A megszégyenítés tehát a létünket fenyegeti.

A bűntudat

A bűntudat a viselkedésünkre vonatkozik. Hasznos dolog, amíg segít abban, hogy rosszul érezzük magunkat, ha hibákat követünk el, és arra ösztönöz, hogy helyre hozzuk, amit elkövettünk. A bűntudatnak preventív (megelőző) funkciója van a nem megfelelő, nem elfogadható emberi viselkedés szempontjából.

A pszichológia irányzatai sokféle bűntudatot különböztetnek meg, úgymint pszichológiai, pszichopatológiai, etikai, teológiai, irracionális, reflexív, egzisztenciális, morális bűntudatot.

A bűntudat is fájó, gyötrő érzés. Olyankor alakul ki, amikor megszegtük az emberi együttélés szabályait, megsértettünk valakit, testi vagy lelki fájdalmat okoztunk, vagy elmulasztottunk megtenni valamit, megszegtük az ígéretünket, vagy elfeledkeztünk valamiről, ami a másiknak fontos volt. A bűntudat kialakulásához elég, ha tudjuk, szenvedést okoztunk a másiknak, még akkor is, ha az nem mondja, vagy nem látjuk rajta.

A bűntudat érzésében benne van az elfogadott felelősség, az emberi kapcsolatok fontos szabályainak megértése, a másik ember iránti empátia.

A leggyakrabban érzett bűntudat az empátiás bűntudat. Elég rágondolni arra, hogy olyant cselekedtünk, vagy olyant mulasztottunk, ami a másik embernek fájdalmat okozott.

Vannak kóros bűntudatok, amikor valaki vétkesnek éli meg saját magát, de azt sem tudja, miben vétkezett. Kóros a bűntudat akkor is, amikor a cselekedet súlya nincs összhangban a bűntudat érzés intenzitásával. Igen gyakori a gyász esetében érzett bűntudat, és a gyermekek bűntudata, akik válás vagy halál esetén úgy érzik, a baj azért történt meg, mert ők rosszak voltak.

Nem feledkezhetünk meg a saját magunkkal szemben érzet bűntudatról sem, amikor például megbetegedünk, és önmagunkat okoljuk, hogy miért dohányoztam, miért ettem-ittam, de ide tartozik az is, amikor azt érzi valaki, hogy nem tud elég sikeres lenni.

A szégyen érzése azt üzeni nekünk, hogy nem olyanok vagyunk, amilyennek lenni szeretnénk, a bűntudat azt üzeni: rosszat tettünk valakivel, megbántottunk valakit.

Az a belső párbeszéd, amit gyakran tudattalanul folytatunk magunkban, elképesztő módon hasonlít arra, amit gyermekkorunkban a nagy és rettegett felnőttektől hallottunk. Gyermeki énünk megőrizte az emlékeket, és felnőtt korunkban is előtör és felerősödik az érzés, amit a gyermekkori nevelés eredményeképpen éreztünk, amikor kicsik voltunk, tehetetlenek, kiszolgáltatottak.

#1 Dr.BauerBela

---