Minden szülő életében eljön a pillanat, amikor a kis cuki báránykák
toporzékoló méregzsákká változnak, és még az is megesik, hogy az ennivaló kis
kezecskéjüket szülőanyjukra, apjukra emelik. Mi tegyünk ilyenkor? Türelmesen
magyarázzuk el, hogy „anyának még szüksége van a fél szemére”, vagy ennél
drasztikusabb eszközökhöz kell folyamodnunk?
Megúszhatatlan, hogy olykor úgy érezzük, gyermekünk nemcsak az élvezetek
forrása, életünk értelme, hanem egy undok kis hisztizsák, aki visszaél a
jóságunkkal. Teljesíthetetlen követeléseivel letaglóz, a jeleneteivel
nyilvánosan megaláz, és egyáltalán – az életünkre tör.
Amikor a zsúfolt buszon óvodába menet visítva követeli, hogy azonnal
szálljunk le, és menjünk Afrikába elefánton lovagolni, nehezen jut eszünkbe,
hogy a gyermek voltaképpen tanul. Feszültséglevezetést, a személyisége
határait, a környezete tűrőképességét, a reakció-ellenreakció törvényeit.
Viselkedésmintákat gyűjt.
Rendben, de hogyan viseljük ezt el, kérdezi a szülő, akinek az idegei
ilyenkor pattanásig feszülnek, és legszívesebben célba juttatna egy jól
irányzott pofont. A busz utazóközönsége ekkorra már két pártra szakadt: az
egyik fele hangosan követeli, hogy menjünk a gyerekkel Afrikába, a másik tábor
nyíltan gyermekbántalmazásra biztat. Gyengébb idegzetű szinglik ilyenkor
szoktak – némi elégtétellel – hálát adni magukban a jó sorsuknak.
– Érdemes elválasztani a dackorszakot a hisztitől – figyelmeztet dr. Rigler
Ilona pszichiáter, a Heim Pál Gyermekkórház Mentálhigiéniai Szakrendelésének
vezetője. – Az előbbi normális fiziológiai folyamat, az éntudat kialakulásával
függ össze. Ilyenkor, két-három éves kora körül a kicsi látványos jelenetekben
szegül szembe a szülő akaratával, ebben a korszakában csak ő mondhat nemet, más
ne is próbálkozzon.
A hiszti „kivirágozhat” a dackorszakban, de kortól függetlenül is,
bármikor, bárkinél. Vannak érzékenyebb gyerekek, akik hajlamosabbak rá, és
olyan nevelési hibák, amelyek könnyen kiválthatják. De az egy alomból való
gyerekek között is lehet az egyik hisztis, a másik nem. A hisztinek nyilván az
a célja, hogy a gyerek megkapjon valamit, amit nem szeretnénk neki adni, vagy
egyszerűen figyelmet kíván, mindegy, milyen áron.
Az első hiszti általában megrettenti a szülőt, és amint a gyerek ezt
megsejti, maga is megijed, mert ha az általa nagynak, mindenhatónak és
mindentudónak gondolt szülő tanácstalan – ennek megérzésére félelmetesen
érzékeny antennákkal rendelkeznek a gyerekek –, akkor ő, a kicsi, nincs
biztonságban.
5 hatékony lépés a hiszti kezelésére
1. A legjobb, ha biztosítjuk a gyereket az együttérzésünkről. Mondjuk
például ezt: tudom, hogy neked most rossz, nekem is az, mert nem tudok neked
segíteni, ezt egyedül kell elintézned.
2. Ezután békésen menjünk ki a szobából!
3. Ne kezdjünk el hosszasan magyarázni a gyereknek! Ne próbáljuk mindenáron
megnyugtatni, mert az csak olaj a tűzre.
4. A saját érzésünket fogalmazzuk meg, például: „nekem ez nagyon rossz
volt”. Ne azt mondjuk, hogy ő ilyen meg olyan!
5. Miután mi magunk lehiggadtunk, visszajöhetünk hozzá.
Hogyan adjunk nyomatékot annak, amit szeretnénk?b/>
Higgyünk abban, hogy a gyerek megcsinálja, amit kérünk, akkor is, ha kicsi
– a hangsúlyból érteni fog. Amennyiben ellenáll, netán haragjában
csíp-rúg-harap, a legjobb, ha egyszerűen megfogjuk a kezét, és éreztetjük vele,
hogy ezt nem lehet. Ha a kezünkben van éppen, akkor tegyük le, és hiába kéri,
ne vegyük föl pár percig.
Tudnunk kell, hogy neki is nagyon rossz, hogy ráütött az imádott szülőjére,
tehát legyünk az első pillanattól nagyon következetesek! Ha már korábban is
előfordult, és akkor elmosolyodtunk azon, hogy ez milyen jópofa, akkor a gyerek
nem fogja érteni, hogy most miért nem szabad.
Szabad-e „meglegyinteni” a hisztiző gyereket?
– Nagyon kevés az a szülő, aki őszintén azt mondhatja: ő sosem ütött rá a
gyereke kezére, fenekére – mondja Rigler Ilona. – Bizony, ha tehetetlennek
érezzük magunkat, előfordul, hogy rácsapunk a fenekére. Nagyon helytelennek
tartom. De ezzel együtt az a legrosszabb, ha bűntudatot ébresztünk a szülőkben.
Döntő többségük a legjobb szándékkal teszi, amit tesz, és az adott helyzetben
nem tud jobbat tenni. Ha már fáradt vagyok, és ötször elmondtam, hogy jó lenne,
kisfiam, ha a spenótot nem a falra kennéd, akkor lehet, hogy a hatodikra elfut
a méreg. Máskor meg esetleg magamnál vagyok, és egyszerűen odébb teszem a
spenótot. Van olyan, hogy nem jut eszünkbe egy egyszerű megoldás.
A hisztit mindig a legjobb megelőzni.
Hogyan előzzük meg a rohamokat?
1. Kerüljük a veszélyes, fegyelmezést igénylő helyzeteket! Például
vásároljunk biztonsági dugót a konnektorba, és akkor nem kell örökké ügyelni,
hogy a gyerek bele ne nyúljon.
2. Engedjük dönteni a gyereket! Például abban, hogy mit vesz föl reggel. Ha
egyéves korától hozzászoktatjuk, hogy bizonyos döntéseket meghozhat ő maga is,
akkor könnyebben elfogadja, hogy máskor mi döntünk.
3. Tanítsuk meg a gyereknek a feszültséglevezetést! Ismerjük fel, hogy ő is
tele van feszültséggel, és eleinte rajtunk keresztül „földel”. Ettől
megnyugszik, hiszen a feszültségét átadta. A szülőnek észre kell vennie, hogy
neki kell változtatnia a viselkedésén, a gyerek nem fog, hiszen ő megnyugodott.
4. A feszültség levezetését személyes példaadással taníthatjuk meg. Ha azt
mondjuk: „hű, most olyan dühös vagyok, kimegyek, és megmosom az arcom!”, akkor
eleinte utánzásból fogja követni a példánkat, de aztán rátanulhat.
Ha látjuk, hogy indul a hiszti, ám még nem robbant, akkor jót tehetnek a
nagy mozgások. „Gyere, menjünk le egyet focizni” – javasoljuk neki, és akkorát
rúgjon a labdába, amekkorát csak tud.
A szakértő személyes ajánlata: a „dühöngőcetlik” bevezetése. Kidobni való
papírlapokat lógathatunk le a plafonról – rajtuk vicsorgó fej. Aki dühös, az
odamegy, összegyűri, és dühödten bevághatja a sarokba.
– Az én gyerekeim ezt többnyire elnevették, de a nevetés a legjobb
feszültségoldás.
Ha kitört a vulkán
– Legjobb, ha a vállunkra vetjük, és elügetünk vele a helyszínről.
Alapigazság, hogy mindig az a viselkedés erősítődik meg, amelyik pluszfigyelmet
kap. Ha olyankor, amikor hisztizik, leguggolok, hosszasan kérlelem, magyarázok,
szidom, akkor ehhez a viselkedéshez kedvet csinálok neki, hiszen elérte, amit
akart: rá figyeltem.
Ha nem hisztizik ott, ahol legutóbb tette, például a boltban, akkor meg
lehet dicsérni: „Látod, milyen jó volt, hogy most ilyen szépen tudtunk
vásárolni!” Ezzel a békés magatartást erősítem meg benne. Ne feledjük: a
gyerekeink alapvetően meg akarnak felelni az elvárásainknak, csak mindig
figyelmet szeretnének, a nap huszonötödik órájában is, bármi áron.
Sosem engedhetünk?
Van, hogy a konfliktus olyan vérre menő „gyáva nyúl” játszmává kezd
alakulni, amelyből – úgy tűnik – mindenki csak presztízsveszteséggel kerülhet
ki. Ha érezzük bezárulni magunk körül ezt a csapdát, és olyan a helyzet, hogy
akár engedhetnénk is, akkor jobb, ha minél előbb tesszük. Kell, hogy legyenek olyan
dolgok, amelyekben biztosan tudjuk, hogy nem engedünk, és bele sem megyünk
vitákba. Nagyon fontos a gyereknek, hogy világosan biztosítsuk számára a
határokat, mert azok közt érzi jól magát. Az a kicsi, akinek nem szabnak
határokat, úgy érezheti, hogy egy külső veszedelemmel szemben sem tudunk
védelmet nyújtani neki. Ezért szinte provokál, hogy mondjunk már néha nemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése