A tökéletes szülő és a
maximalizmus csapdája
Mennyire lehet sikeres a tökéletes szülő?
Mi a maximalizmus, és hogyan
jelentkezik a gyermeknevelés során? Mi lehet az oka, és mit tehet, ha a jövőben
(legalább néha) el szeretné kerülni?
Mi a maximalizmus?
A maximalizus, vagy
tökéletességre törekvés valamilyen elképzelés, követelés, igény túlhajtását, mértéken
felüli követését jelenti.
A maximalista ember jellemzője, hogy
realista, lelkiismeretes, elvei és magasrendű ideái vannak, felelősségtudattal rendelkezik,
kritikus, örökké elégedetlen, túlzottan rendszerető, türelmetlen, becsületes,
alapos, féltékeny.
A maximalista emberek közös tulajdonságai
Maximalista és tökéletességre törekvő világban élünk.
Sokan tökéletes alakot, tökéletes állást, tökéletes feleséget, nagyszerű
gyerekeket, ideális családi házat és egy tökéletesnek mondható, duzzadó
bankszámlát szeretnének. Úgy tűnik napjainkban ez azideális elképzelés.
Leginkább a média sugallatára azzal szembesülünk, hogy a sikeres, menő
embereknek mindenük megvan.
Egyesek nem tudják elfogadni, hogy nekik ez vagy amaz nem
adatott meg. Arra azonban nem gondolnak, hogy a legtöbb, magunk által teremtett probléma
gyökere a tökéletesség hajszolásából ered.
Gyakran előfordul, hogy elégedetlenek önmagukkal és nem
elégszenek meg azzal, amijük éppen van. A tökéletességre törekvő ember egyik fő
jellemzője, hogy nehezen, vagy egyáltalán nem tud kompromisszumot kötni.
Dolgozik, hajt, teker és elfelejti, hogyan kell lazítani, hol van az a bizonyos
kikapcsológomb. A maximalizmus lehet előny, de átok is egyben.
Extrém határokig fokozva, ez beárnyékolhatja az illető életét. Elégedetlen
azzal, amit eddig elért, ez pedig oda vezet, hogy élete eseményeit nem tudja
teljességgel megélni, átélni.
Aki maximalista, azt a sikertelenségtől való
félelem annyira megbénítja, hogy sokszor inkább nem is próbálkozik.
Mindannyian vágyunk a sikerre, de ha valaki maximalista, úgy érezheti, hogy
jobb, ha inkább nincs is célja, mint hogy a bukást kockáztassa.
Mindig úgy érzi, hogy többet is tehetne?
Klasszikus maximalista vonás, ha nem szívesen fejezünk be
egy munkát, mert úgy érezzük, soha nincs “kész”. Soha nem vagyunk
elégedettek magunkkal, az utolsó pillanatig javítgatjuk a munkánkat.
A maximalista számára még a legapróbb hiba is valóságos
kudarc. Elkerüli az olyan helyzeteket, amikor hibázhatna, ezáltal pedig
meggátolja önmagát abban, hogy fejlődjön. A maximalista jelszava,mindent
vagy semmit! Nagyobb hűhót csap, ha kudarc éri, mint, amikor sikerélménye
van. Sikereinek nem igazán örül, de hibáit nem felejti el.
Mit tehet Ön: Ha
valamiben apróbb sikereket ér el, akkor álljon meg egy pillanatra, és
jutalmazza, ünnepelje meg magát. Ha a gyermeknevelés során sikerül valamilyen
kisebb eredményt elérnie (amire eddig képtelennek gondolta magát), akkor „ünnepeljen együtt a gyermekkel”,
csináljanak együtt valamilyen különleges programot, rendezzenek közösen
különleges eseményt maguknak.
Az átlagosnál rosszabbul érinti, ha kudarc éri?
Aki maximalista, annak nagyok az elvárásai önmagával szemben,
és mindenben sikeres akar lenni, amibe csak belekezd. Ha nem sikerül ezt a tökéletes
buborékot létrehozni önmaga körül, úgy érzi, hogy egész élete kicsúszik
az irányítása alól. Tudatosan vagy sem, a maximalista kerüli az olyan
helyzeteket, amikor benne van a pakliban a sikertelenség kockázata. Így a saját
lehetőségeit korlátozza.
Mit tehet Ön: Ha Ön is közéjük tartozik, sokkal könnyebbé teheti a
dolgát, ha megtanulja elfogadni a tökéletlenségét. Próbáljon szándékosan olyan
helyzeteket keresni, amelyekben nem járhat sikerrel. Tanulja meg elfogadni a
kockázatot, és barátkozzon meg a gondolattal, hogy nem lehet mindenben rögtön
sikeres és tökéletes.
Azt szeretné, hogy mindenki elfogadja?
A maximalista attól is tart, hogy ha nem tökéletes, akkor
mások keményen bírálni fogják. A maximalista kétségbeesetten próbál
beilleszkedni,mindenkinek meg akar felelni, és úgy gondolja, hogy ha
teljesítménye tökéletes, az megvédi őt a kritikától, a
visszautasítástól és a rosszallástól.
Mit tehet Ön: Először is nézzen körül: sok ember van, aki nem
tökéletes, mégis elfogadják őket, sok barátjuk van. Másodszor pedig fogadja el,
hogy a kritika, kudarc és a rosszallás része az életünknek: nem szerethet
minket mindenki. De ha bízik saját magában, ha nem szégyelli a hóbortjait, vagy
kérdezéssel felfedni a tudatlanságát, az emberek sokkal jobban elfogadják majd.
Érzéseink attól függnek, hogy miképpen
döntöttünk, hogyan értelmezzük mások szavait és tetteit, valamint
attól, hogy az adott pillanatban milyen igények és elvárások élnek bennünk.
Ezért bizonyos pillanatokban dönthetünk úgy is, hogy pozitívan fogadjuk mások
kritikáit, és kudarc helyett egyszerűen visszajelzésként éljük meg, így
könnyebb elgondolkodnunk azon is, min változtathatunk még a munkánkban,
viselkedésünkben, környezetünkben.
Ennek fontos feltétele az érzelmi biztonság.
Csak akkor leszünk képesek egy-egy eseményt, ami eddig kudarc volt
visszajelzésként és információként értékelni, ha érzelmileg biztonságban
vagyunk, és képesek vagyunk nem a személyünk ellen intézett támadásként
felfogni. Az érzelmi biztonság és önértékelés kialakulása, kialakítása pedig
már kisgyermekkorban elkezdődik…
Nem akarja cserbenhagyni a gyermekeit?
A legtöbb szülőnek az a célja, hogy boldognak lássa a
gyermekeit, ám néha ez a törekvéseluralkodhat rajta. Ha attól retteg,
hogy cserbenhagyja a gyermekeit, nem felel meg az elvárásaiknak és nem lesz tökéletes
anya (vagy apa), az súlyos csapást mér az önbizalmára. A dolgozó anyáknak
lelkiismeret-furdalásuk van, mert nincsenek mindig a gyerekeikkel. Azok az
anyukák, akiknek a gyermeknevelés a fő feladatuk, általában úgy érzik, hogy nem
haladnak előre semmit.
Annak az önmagával szembeni elvárásnak, hogy tökéletes
gyerekeket hozzon a világra, és önmaga is tökéletes szülő legyen, az a
következménye, hogy miközben elkötelezetté válik és felelősséget vállal,
folyamatosan azt érezheti, hogy nem felel meg annak az idealizált képnek, amit
a “jó feleségről és anyáról”, “férjről és apáról” vetítenek elé (vagy vetített
maga elé), egyéb szerepeiről nem is beszélve.
Különösen a nők állnak a támadások kereszttüzében,
ugyanis azideális családanyát évszázadokon át az önfeláldozás,
saját szükségleteinek megtagadása, a másokról való gondoskodás jellemezte.
Általánosságban is elmondható, hogy szocializációnkgyakran kételyeket
ébreszt bennünk érzéseink és igényeink jogosságát illetően.
Mit tehet Ön, hogy a gyermeknevelés során elkerülje a
maximalizmus csapdáit?
Tökéletes szülő helyett CSAK elég jó szülő
Ha azt a célt tűzi ki maga elé, hogy csak elég jó
szülő legyen, akkor sokkal nyugodtabb és lazább lesz. Ha tökéletes szülő
akar lenni, akkor nagy valószínűséggel nem fog sikerrel járni. Mindig akadni
fog egy-két banánhéj, amin könnyedén elcsúszhat. És ha még gyermeke
személyiségét, egyéniségét és akaratát is figyelembe vesszük, akkor ezek a
„banánhéjak” csak szaporodhatnak.
Félelem helyett érdemes inkább elfogadni, hogy időnként
nem felelünk meg annak a képnek, amit az ideális szülőről kialakítottunk.
Ahelyett, hogy azon görcsölnénk, mit teszünk (vagy nem teszünk) meg a
gyerekeinkért, lehetünk akár spontánabbak is – hagyjuk, hogy ők is önmaguk
legyenek, maszatoljanak a festékkel, megegyék a díszítést a sütiről vagy a
virágok helyett magukat locsolják meg. Így is elég jó szülők lehetünk, és
mindenkinek sokkal szórakoztatóbb lesz az élete, ha minket sem emészt fel az
aggodalom.
A feladatok rangsorolása
Ehhez szükséges lehet, hogy megtanuljuk rangsorolni a
fontos és kevésbé fontos feladatokat. Például mi a fontosabb: hogy állandóan
rend és tisztaság legyen a lakásban, és ezt mindenki tartsa tiszteletben, vagy
hogy rendezzünk egy jó kis családi főzőcskézést, amiben mindenki részt vesz.
Igaz, hogy a konyha utána napokig koszos, de a főzés élményére még
felnőttkorukban is fognak emlékezni a gyerekeink (és lehet, hogy a koszos
konyhára is, mert ritkaságszámba ment).
Az igazán fontos témákkal megéri aprólékosan, részletesen
foglalkozni, míg a prioritási listán hátrább szoruló teendők esetében megfelelő
lesz a feladatok megoldása "elég jó" színvonalon is.A
teljesítőképességet csak akkor lehet hosszú távon megőrizni, ha megfelelően
gazdálkodunk az erőforrásainkkal.
A maximalizmus kialakulásának eredete
Tudom, ez egy maximalista embert csöppet sem nyugtat meg,
mert a maximalizmus sokaknál már gyermekkorban, családi környezetben, az iskolaévekben
kialakult. Az ilyen emberek - nem ritkán az idősebbek, a szülők, a tanárok
instrukcióinak hatására - kisgyermekként mindennél fontosabbnak érezhették,
hogy a tanulással, az iskolai vagy egyéb feladatok megoldásával tűnjenek ki a
tömegből, vagy vívják ki környezetük szeretetét, figyelmét, elismerését. Ezért
saját gyermekeinkre is érdemes odafigyelni, hogy képesek legyünk elfogadni őket
olyannak, amilyenek, és ne csak az elért teljesítményüket vegyük észre, vagy
azért dicsérjük meg.
Még akkor is, ha ügyesen titkoljuk, valahol mindannyian a
tökéletesség elérésére törekszünk. Valójában nem is az a lényeg, hogy
elérjük-e vagy sem, a hozzá vezető út sokkal izgalmasabb. A tökéletesség
hasonlít a szépséghez: ez is relatív, a tökéletesség minden embernek mást
jelent.
A maximalizmus megoldásának kulcsa
A tökéletességre törekvőknél a kulcs az, hogy mennyire
tudnak megbirkózni a kudarc jelenségével. Ha nyomasztja őket, nehezen
tudnak átlépni felette, akkor nagyobb a csalódás, frusztráltság, depresszió
veszélye felnőtteknél, gyerekeknél egyaránt. Ezért érdemes már gyermekkorban
tudatosítani, hogy a kudarc, hibázás a feladatmegoldás velejárója,
és ha megtanítjuk nekik, hogy fel tudják dolgozni a sikertelenséget, később is
nyert ügyük van.
A sikertelenség feldolgozásának első lépése, ha mi
magunk is képesek vagyunk erre. Ezért először mi magunk tanuljuk meg, hogy
az élet bármely területén, így a gyermeknevelés során is, előforduló
sikertelenségeket és kudarcokat (amelyek időről időre minden ember életében
megjelennek), negatívum helyett visszajelzésként éljük meg. Arra vonatkozó
visszajelzésként, hogy miben fejlődhetünk, tanulhatunk, változhatunk még a
viselkedésünkben, a gondolkodásunkban.
Kudarc és rugalmasság
A mai világban azok a legsikeresebbek (de talán az evolúció
során mindig is így volt), akik képesek rugalmasan alkalmazkodni az
adott helyzetekhez. Akik kudarc helyett a változó környezetet
visszajelzésként élik meg: képesek eggyel többször fölállni, mint ahányszor
elesnek. Tudják, hogyan változtassanak a viselkedésükön úgy, hogy az
mindenkinek a legmegfelelőbb legyen. Ez a túlélésük alapja is.
Ha egyre gyakrabban képesek vagyunk így hozzáállni a
problémák megoldásához, akkor képesek leszünk ugyanezt megtanítani
gyermekeinknek is. Akik már abból is tanulni fognak, ha látják a szüleiket,
hogy jól kezelik az élet problémásabb, nehezebb helyzeteit is.
Igen ám, de rugalmasnak lenni, és nem magára venni a nem
sikerült feladatok kudarcát, talán a legnehezebb feladat egy
maximalista ember számára. Hiszen mindent azért próbál tökéletesen
csinálni, hogy őt elfogadják és szeressék. És mások szeretetén keresztül akár
el is fogadhatja, hogy szeretheti önmagát. Addig nem. A legnehezebb elhinni,
hogy akkor is szerethetjük magunkat, ha nem mindenki van
tökéletesen megelégedve a munkánkkal, vagy gyermeknevelési szokásaink nem fedik
a tökéletes szülővágyálmát.
Elképzelte már, hogyan változna meg, és mennyivel lenne
könnyebb az élete, ha képes lenne kínzó érzéseinek, hosszú évek óta tartó
problémáinak, önmarcangolásának, és önvádjainak legalább egy részét letenni?
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése