A
fizikai fegyelmezés a gyermeknevelés csődje”
2016. február 01., hétfő, 10:28 | Zsigmond Júlia
-A A+
Az utóbbi hetekben a Bodnariu-ügytől hangos a romániai sajtó, tiltakozó
tüntetéseket is szerveztek azok, akik úgy gondolják: a norvégiai
gyermekvédelmi eljárás jogtalanul választ el gyermekeket a szüleiktől.
Míg Norvégiában törvény tiltja azt is, hogy a szülő verbálisan
fenyegetőzzön, azaz rákiáltson a gyermekére, addig a mi kultúrköreinkben
még mindig megtűrt módszer a fizikai bántás – pedig lehetne másként is.
Vitus-Bulbuk Emese pszichológussal, logopédussal, a kolozsvári 20.
számú logopédiai rendelő (ide tartozik a Brassai Sámuel Elméleti Líceum,
a János Zsigmond Unitárius Kollégium, az Apáczai Csere János Elméleti
Líceum és még számos iskola és megannyi óvoda) szakemberével
beszélgettünk az ügyről, a hogyanokról. A Bodnariu-ügyről itt olvashat
bővebben.
Mennyire ismered a norvégiai gyermekvédelem működését? Mi a véleményed
azokról a "rémtörténetekről", mint a Bodnariu- és a hozzá hasonló
esetek?
Nem vagyok teljesen napirenden mindennel, de nekem nagyon sántít ez az
ügy. Nagyon szkeptikusan állok hozzá mindenhez, amit a szenzációhajhász
médiában olvashatunk. Norvégia minden szempontból példaértékű ország
Európában. Egy olyan jogállam, ahol nagyon világosan megszabták a
határokat. Valószínűleg másképp látják a gyermekek védelmét: amíg nálunk
minden nagyon zűrzavaros, addig náluk a gyermek egyenjogú a felnőttel.
De azt nem hiszem el, a norvég pszichológusok, gyermekvédelmi
szakemberek ne tudnák, mit jelent az, ha a gyermeket kiveszik a
családból. Nagyon sok helyen rehabilitációs központok működnek
mindenféle függőségektől szenvedő anyáknak, szülőknek, ahol megpróbálják
visszaintegrálni a gyereket a családba. Messzemenően nem gondolom
helytállónak azt, hogy jobbnak látnák elvenni a szülőktől a gyermeket,
hisz ők is tudják nagyon jól, hogy a szülőnél van a legjobb helyen. Ha
ilyen lépésre szánják magukat, annak alapos oka kell, hogy legyen.
Tüntetés Kolozsváron l Fotó: e-stireazilei.ro
Az ellentüntetéseknek ez volt a fő szlogenje, hogy a gyermeknek a szülők
mellett a helye. Ugyanakkor felvetődik egy másik kérdés is: belefér-e a
fizikai fegyelmezés a gyermeknevelésbe?
Mint szakember úgy gondolom, hogy egyáltalán nem. A fizikai bántalmazás a
szülői nevelés csődje. Amikor a szülő mással nem tud hatni a
gyermekére, nem találja fel magát az apa vagy anya szerepében, akkor
történik meg, hogy előveszi a fizikai bántalmazás eszközét, merthogy
végül is ő az erősebb. Tulajdonképpen fitogtatja a hatalmát, aminek
pedig egyáltalán nem lehetne helye a szülő-gyermek kapcsolatban.
Ilyenkor ugyanis nem tanítod valamire a gyermeket, hanem megfélemlíted.
Nem elmagyarázod neki, hogy mit miért nem kéne, hanem megfenyegeted, és
abban reménykedsz, hogy ebből ő érteni fog. Lehet, hogy a későbbiekben
tényleg nem követi el ugyanazt, mert fél, hogy kapni fog, de lehet, hogy
megcsinálja, csak titokban. Egyik sem jó.
Egy idő után az az erős félelem, amelyet a szülő generált a gyermekben,
megnöveli a távolságot a szülő és gyermeke közt, teljesen elzárkózhat a
gyermek – amiből aztán az is következhet, hogy a szülő még inkább
ütlegeli, hogy kiverje belőle ezt vagy azt. Sajnos ez nálunk még mindig
létezik, mert emberek egyszerűen nem képesek úgy kommunikálni a
gyermekükkel, hogy ne fajuljon el idáig a kapcsolatuk. De ennek az
ellenkező oldala is előfordul: amikor aztán mindent szabad a gyereknek, a
gyerek az úr.
Látok olyan családokat is, ahol nem verik már egyáltalán a gyereket, de
fenyegetés szintjén még ott van, hogy „vigyázz, mert ha nem hagyod abba,
akkor kapsz egyet” – mégsem kap.
Nem kell sok idő, a gyerek már a második alkalommal rájön, hogy nem fog
kikapni. Itt a probléma az, hogy a szülő beígér valamit, amit a gyerek
nem kap meg. Nem az a baj, hogy nem verik meg, hanem hogy a gyermek azt
látja: a szülő nem tartja be az ígéretét. Ez probléma, akár negatív,
akár pozitív dologról van szó, mert egyrészt a gyermek azt a
következtetést vonja le belőle, hogy büntetlenül, nyugodtan tovább
csinálhatja a hülyeséget, másrészt megtanulja, hogy a szülő nem
következetes. Ezt aztán általánosítja, és ha jutalmat ígérnek neki
valamiért cserébe, akkor azt sem fogja elhinni. A szülő ilyenkor
igazából eljátssza a szavát.
Nem árt tudni azt sem, hogy a kicsi gyerekeknél, 5-6 éves korig, a
fizikai bántalmazással való csupán verbális fenyegetés is nagyon
kártékony, mivel a kisgyermek elképzeli azt, amit a szülő mond, és félni
kezd tőle. Amikor azt hallja, hogy „úgy megütlek, hogy kiesik a fogad”,
vagy „eltöröm a kezedet”, akkor ő ezt képzeletben már át is éli. Nála
ez a fajta agresszió ugyanolyan mértékű bántalmazás, mintha valóságosan
megtörténne, mert a gyermek ugyanúgy fél.
Említetted, hogy van másik véglet is. A végletek közt milyen
alternatívák vannak?
Lehet, hogy meglepően hangzik, de szerintem sok szülő fél a gyermekétől.
Azt látja, hogy nem tudja kontroll alatt tartani, mert valamikor
valamiért kicsúszott a keze közül, és bár a gyermek igényeinek
megfelelően él, viszont a gyermek áll a családi hierarchia csúcsán. Ez
mindaddig rendben is van, amíg a gyermek csecsemő, viszont egy idő után –
elég hamar – változnak a dolgok, változniuk kell.
A gyermek elég hamar ráérez arra, hogy túlságosan nyeregben van, és
uralkodik. Nagyon vagány dolog nyeregben érezni magad, csak nagyon
magányos is. Ha nincsenek szabályok, nincsenek határok, és ezeket nem
tartjuk be, akkor szétfut minden, és a szülő egyszer csak elkezd félni a
gyerektől, hogy: jaj, ha nem adom meg neki, amit kér, akkor elkezd
hisztizni, agresszív lesz, és én akkor nem tudom kezelni, mert megütni
nem szabad, fenyegetni nem szabad, kiabálni rá nem szabad és más
lehetőséget nem ismernek – pedig van. Ez a másik véglet, amikor a szülő
megpróbálja könyvből nevelni a gyermekét, és az ösztöneit nem hagyja
dolgozni. A gyermek is bizonytalan, nem tudja milyen helyzetben hogyan
kell viselkednie, azt látja, hogy nincsenek határai, de a
határtalansággal nem tud élni, mert az nem biztonságos, az veszélyes.
Van tehát az a fajta szülő, akinél ugyanúgy ver, ahogy őt is
gyermekkorában: ő is felnőtt így, s az ő gyereke is fel fog nőni, nem
árt meg neki az ütés – ez a felfogás. A másik véglet, hogy a gyereket
nagyon szabadjára engedik, modern nevelési módszereket alkalmazunk,
viszont kapkodunk ezekben, nem állunk rá egyikre, hogy azt végigvigyük,
hanem abban a pillanatban, amikor krízishelyzet alakul ki, és a gyerek
nem úgy reagál, ahogy a nagy könyvben meg van írva, akkor előkapjuk
Vekerdi után Poppert, és Popper után vissza Vekerdihez, és ez egy hónap
leforgása alatt kétszer megtörténik. És senki sem tudja már akkor, hogy
mi a lényeg, hol vannak a határok, mik a szabályok, mert a szülő kapkod,
nem biztos magában, a szülőiségében, ezt a gyerek látja, és
kihasználja.
A gyermeknek ezt nem is róhatjuk fel, mert jó fent lenni, ezt mindenki
tudja, viszont magányos, agresszív és szorongó lesz az érzés – mert
igaz, hogy a szabályokat így ő hozhatja, de ő ötévesen nem tud még
megfelelő szabályokat hozni. Az, hogy kikérik a gyermek véleményét,
rendben van, de a szülőnek kell döntenie minden esetben a gyermekéről.
Régen úgy gondolták, a gyermeket nem lehet megkérdezni, a gyermekkel nem
lehet a saját életéről beszélgetni, mert nem érti – a másik véglet
azonban, hogy a gyermek dönti el például, hogy ő melyik iskolába akar
járni. Már bocsánat, de nem. A szülő a gyermeket megkérdezheti, mert
róla van szó, de a szülő dönt, mert ő a felelős azért a gyermekért, az ő
életéért. Aztán később megváltozik a helyzet, de addig nevelni kell a
gyermeket, meg kell tanítani neki, hogy mi a korrektség, a
következetesség, és ezt csak mintával, pozitív példával tudjuk
megmutatni neki.
Azaz nem kenek le neki rögtön egy taslit, hanem nyugodtan,
következetesen, huszadjára is elmondom, hogy a piszkavasat nem lehet
bedugni a konnektorba, mert megráz. Konkrétan, egyenesen és
tőmondatokkal, nem köntörfalazva, nem metaforikusan szólva, hanem
egyszerűen elmondod, hogy azt nem lehet, gyermek, és kész.
Lehetséges, hogy a fizikai bántalmazásnál néha egyéb hiányosságok vagy
túlkapások veszélyesebbek?
Lelki zsarolás, cinizmus, irónia... Ezeket nem is lehet egy napon
emlegetni a fizikai bántalmazással, mert ezeknél egészen biztos, hogy
hosszabb távú következményekkel is járnak. A fizikai bántalmazás akkor
történik, amikor valami éppen kiváltja, és utána vége. A gyerek egyszer
kell megkapja a rend ruhát, és megtanulja, hogy ha hülyeséget csinál,
verést kap, a verést pedig kibírja, szóval mehet minden tovább. Persze
ez nem jó, mert nem változtatja meg a gyermek viselkedését.
A másik út viszont azért nagyon veszélyes, mert a gyermek érzelmeivel
játszunk, és ezzel nagyfokú bizonytalanságba taszítjuk a gyermeket.
Sosem tudhatja, hogy mi fog történni. Most akkor megdicsértek, vagy nem?
Értem jönnek, vagy itt hagynak? Abban az esetben például, ha úgy
hagyjuk a nagyszülőnél a gyermeket, hogy azt mondjuk, mindjárt jövünk,
és akkor három hét múlva érte megyünk, a gyermek ez általánosítani fogja
minden más helyzetre. Ha egyszer megtapasztalta, hogy az anyuka azt
mondta, mindjárt érkezik, és ehhez képest hetekig nem jött, akkor az
óvodában is ordítani fog, és nem akar maradni.
Az érzelmi zsarolás azért nagyon nehéz, mert a gyermek nem érti, csak
érzi, hogy valamit nem úgy csinál, ahogy a szülő szeretné, és megpróbál
aszerint működni, de az meg neki nem jó, és akkor konfliktusba kerül
saját magával. Lojalitáskonfliktus is előfordulhat: ha anyával beszél,
apa haragszik, és fordítva – főleg elvált szülők esetében. Nagyon
veszélyes tud ez lenni, mert attól, hogy a szülei már nem férj és
feleség, neki még anya és apa, mindkettőre szüksége van. Nem szabad
egyiknek sem azt elvárni, hogy a gyermek hozzá legyen lojális, ez
kegyetlen játék.
Nagyon tudjuk zsarolni a gyereket akarva-akaratlanul is, mozdulatokkal
is, meggondolatlan mondatokkal is. Amikor elbúcsúzunk tőle, és ilyeneket
mondunk, hogy: én egyebet sem fogok csinálni, csak várlak – szegény
gyerek nem tud rendesen kikapcsolódni sem, mert csak arra gondol, hogy
őt éppen aggódva várják.
Bizonyos korig tudatosan megfogalmazni nem képesek, hogy igen, anyám
vagy apám engem érzelmileg zsarolt, csak egyszerűen szoronganak,
zavartak, bizonytalanok, idegesek és feszültek lesznek, a szülők meg
csak csodálkoznak, hogy mi a csuda van a gyerekükkel, akinek eddig semmi
baja nem volt. Ez azért nagyon durva játszma. Senki nem akar rosszat a
saját gyermekének, de ezek azok a túlkapások, amikor a szülőnek van
szüksége valamire, és nem figyel oda, hogy közben a gyerekre azzal
hogyan hat.
A pünkösdista Bodnariu családot vallási fanatizmussal is vádolták.
Vannak vallási közösségek, ahol bibliai alapokra hivatkozva nem vonják
meg a vesszőt a gyermektől (Példabeszédek 23,13: Ne vond el a gyermektől
a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal.) Máshol ezt
másként értelmezik. Melyek azok a hibák, amelyekre a keresztény családok
hajlamosabbak?
Nehéz általánosítani, de talán a keresztény szülők kicsit
következetesebbek, jobban alkalmazkodnak a szabályokhoz, és így a
gyermekeiket is hitelesebben tudják a szabályok betartására nevelni.
Mivel hisznek egy felsőbb hatalomban, ezért a hierarchikus gondolkodás
természetesebb náluk, így természetesebb ez a rendszer a családban is.
Ami a szélsőségeket illeti, azok mindenhol vannak, voltak és lesznek.
A szekták pont azért működnek, mert valamiben nagyon szélsőségesen
nyilvánulnak meg, és ez egyes embereknek biztonságot jelent, például a
túl merev korlátok. A gyermekek ott sínylik meg ezeket, hogy vannak
természetes viselkedésformák, amelyek a személyiségfejlődésük
állomásaihoz tartoznak, mégsem próbálhatják ki ezeket, mert a tiltás
annyira erős, hogy tulajdonképpen nincs is választási lehetőségük. Ezért
nem csoda, ha felnőttként, amikor rájönnek arra, hogy igenis dönthetnek
a saját életükről, van választási lehetőségük, már nem akarnak a
szüleik vallási közösséghez tartozni, és azonnal kilépnek. Sajnos
ilyenkor gyakori, hogy a másik véglet felé sodródnak, a szabályszegések
teljes káosza felé.
A bibliai igéket kontextusukból kiragadva lehet félremagyarázni és
félreérteni. A fizikai bántalmazás keresztény családokban is ugyanolyan
következményekkel jár, mint máshol, és szerintem ugyanannak a jele: a
szülői kontrollvesztésnek. Megtörténhet viszont az is, hogy a gyermek
egy idő után saját magát kezdi el büntetni, mert elhiszi, hogy minden
apró csíny egy-egy óriási bűn Isten szemében, amiért ő büntetést
érdemel.
Logopédusként mit gondolsz, hogyan tapasztalod, állhat-e a háttérben
szülőkkel való konfliktus például a dadogásnál?
A dadogásnak, hadarásnak, a megkésett beszédfejlődésnek állhat a
hátterében ilyen, de természetesen nem csak ez. Már találkoztam olyan
esettel, ahol érzelmi túlinvolváltság volt a kiváltó ok, de ezek csak
esetek, nem lehet általánosítani. Bármilyen beszédhibának másodlagos
fenntartó tényezője lehet a szülőkkel való konfliktus, ha ez nincs jól
kezelve otthon.
Vitus-Bulbuk Emese pszichológus l Fotó: Facebook
Egyéni terápiákat is vállalsz, gyerekekkel is. Akiknek a szüleikkel van
problémájuk, mire panaszkodnak leginkább?
Sosem panaszkodnak a gyerekek a szülőkre. Általános iskola felső
határáig semmiképp, mert a szülőt ugye szeretjük. Persze, közben
haragudhatunk rá, csak nem valljuk be, mert akkor konfliktusba kerülünk
saját magunkkal, hiszen nekem az anyámat és az apámat szeretnem kell. De
hogy szeressem, amikor részeges, és ha részegen jön haza, akkor ver
engem? Természetesen ezek az érzések megvannak, de nem ezekre
panaszkodnak. Vagy tanulási problémája van, vagy viselkedési problémája,
vagy rettenetesen szorong, vagy nagyon agresszív, vagy ahhoz képest,
ahogy eddig tanult, visszamaradtak az eredményei, vagy nem tud
beilleszkedni, mindenféle gondjai vannak. Ennek a hátterében találjuk
meg egyszer csak azt, hogy a szülők hozzáállásával van a probléma,
valahol megcsúszott a nevelés, nem kapják a visszautat a gyermekhez.
Olyan, hogy egy gyermek jöjjön, és azt mondja, hogy apám egy ilyen,
anyám egy olyan rossz ember, ahhoz már serdülőnek kell lennie. De
általában ott sem az van, hogy a szülőre panaszkodnak, hanem saját
magukban keresik a hibát. És akkor kiderül, hogy apa-anya elfoglalt,
hetekig nem látják, és ebből következik, amit elmondanak, hogy: milyen
rossz nekem, mert el vagyok hanyagolva, egyedül vagyok, magányos vagyok,
nincs, ki meghallgasson. De mire az ok kiderül, elég hosszadalmas utat
kell sokszor bejárnunk. A gyermekek ezt nagyon mélyre elássák magukban,
mert nem tudnak azzal a tudattal élni, hogy haragszanak az apjukra,
anyjukra. Itt messzemenően nem arról van szó, hogy haragszom apára, mert
nem engedte, hogy öt perccel tovább tévézzek – ez nem az, amiről most
beszélünk.
A gyerekek soha nem panaszkodnak, minden nagyon szép, nagyon jó, apa és
anya is szeret, csak én éppen nagyon szorongok vagy nagyon agresszív
vagyok mindenkivel – és akkor kiderül, hogy apa is nagyon agresszív, és
mindenkit üt-ver, mikor hazajön. De ezek mind példák, mind egyéni
esetek. Nagy általánosításokat nem lehet ezekből levonni, ahogyan a
beszédhibák hátterében is millió más probléma is meghúzódhat.
Visszatérve a fizikai bántalmazásra: az sokszor hamarabb kiderül, mert
ugye látszik. Ilyen esetben mit tehet a pedagógus?
Első körben a szülőkkel próbáln b
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése