Gyermekkori szexualitás
és a nemi szerepek kialakulása
Ahhoz, hogy eldöntsük, mennyiben beszélhetünk
„szexualitásról” gyermekkorban, először magát a szexualitás fogalmát érdemes
tisztáznunk. Ha azt pusztán, mint a faj fenntartását szolgáló tevékenységet
tekintjük, akkor a gyermekkor legfeljebb mint a nemi szerepekre való
felkészülés korszaka értelmezhető és a pubertástól, a nemi érettség kezdetétől
beszélhetünk „szexualitásról”. Amennyiben azonban tágan értelmezzük
a fogalmat, mint a testi gyönyör érzésének képességét, akkor a gyerek
születésétől kezdve követhetjük nyomon a szexuális fejlődés folyamatát.
A pszichoszexuális fejlődés elmélete Freud nevéhez kötődik. Az ő
elméletében a szexuális ingerelhetőség nincs a pubertáskori nemi éréshez kötve,
jelei már a csecsemő tevékenységében is megfigyelhetők. Ezt infantilis
szexualitásnak” nevezi. A szexualitás ebben a korban még független a
fajfenntartás funkciójától, „annak csak később áll szolgálatába”- írja Freud.
Célja, hogy a kellemes érzetek különféle fajtáit felébressze, forrása a
különösen ingerlékeny testrészek izgatása, amilyen a száj, a végbél nyílása, a
bőr és más érző felületek. A kisgyermek ujjszopása jó példa erre, hiszen a száj
és a bőr izgatásán keresztül a kisgyermeknek testi örömforrásként szolgál.
Mivel a gyermek életének ebben a szakaszában saját testében, nem pedig a
külvilág tárgyaiban leli a kielégülést, ezért Freud - Havelock Ellis fogalmát
használva- „autoerotikusnak” nevezi
a gyermekkori szexualitást.
A pszichoszexuális fejlődés szakaszai A
gyermek tehát már születése pillanatától rendelkezik a testi öröm érzésének
képességévelegyes kutatók szerint ez már az anyaméhben kialakul, vannak olyan
felvételek, amelyeken határozottan látható, hogy a magzat a nemi szervével
„játszik”-, így a szexuális attitűdök alakulása igen korán megkezdődik. A
testközelség nagyon fontos a csecsemő számára, szoptatáskor nemcsak testi
táplálékot kap, hanem „lelki táplálékot” is magához vesz. A test melege,
illata, tapintása ismerőssé válik, biztonságot nyújt. A stabil, meleg
kapcsolat, amelyben az anya „visszatükrözi” a csecsemőt, minden későbbi
kapcsolat alapjául szolgál, a szeretni tudás és szeretve levés élményét teremti
meg. A szoptatás, etetés, az ehhez kapcsolódó törődés, tisztába tevés nyújtja a
gyermeknek az első „szexuális örömöt”.
Ez az un. „orális szakasz” a gyermeki
szexualitás első fázisa, amely a születést követő másfél évig tartó
periódus. A szakasz „erogén zónája” a száj, az ajkak, a nyelv. A szájjal
kapcsolatos öröm akkor is megmarad, ha a tárgy ehetetlen. A baba a száján
keresztül fedezi fel a világot, mindent belegyömöszöl, megrág, harapdál. Ezek a történések a későbbi szexuális
tevékenység csírái, hiszen a száj körüli erogén zóna a felnőtt szexualitásban
is kiemelt szerepet tölt be. A következő, kb. 3 éves korig tartó szakasz az „anális periódus”. Az analitás fogalma a
végbél és környékének élettani folyamatát, valamint az ebből származó élményeket
foglalja össze. A gyerek érdeklődésének előterébe ebben a korszakban a széklet,
a vizelet kiürítésével kapcsolatos tevékenységek és fantáziák kerülnek. Számára
kezdetben semmi sem gusztustalan, a környezet szabályozó rendszere alakítja ki
az undort, a viszolygást. Ebben az életkorban a gyerekek különösen szeretik
magukat összekoszolni, ami sok szülőben feszültséget kelt. A bili tartalmával
való játszadozás helyett persze vannak más koszolós játékok, a sarazás,
vizezés, agyagozás, gyurmázás, tehát a ragacsos, piszkos anyagok a „valódit”
jelenítik meg a gyerek tudattalanjában. Az ürítés és visszatartás, az ezekhez
társuló akarat és hatni tudás is örömet okoz a gyermeknek. A nevelés
felerősítheti az anális szakaszban megélt pozitív vagy negatív élményeket.
Különös figyelemmel kell végezni az anális környéken történő műveleteket
(fenéktörlés, lázmérés, végbélkúp felhelyezése… stb.), hiszen a fájdalmas,
elrettentő élmények mély nyomot hagyhatnak a gyerekben. Az „elfenekelés” szintén rossz
hatással lehet a szexuális fejlődésre. A fizikai bántalmazás eleve primitív
büntetési forma, amelyben az erős szülő a nála jóval gyengébb gyereket testi
fölénye által fenyíti, megfélemlíti, és ezzel agresszióra tanítja, hiszen
modellezi számára, hogyan kell „elbánni” a gyengébbekkel. A fenekelés esetében
ráadásul a testrészek közelsége miatt a fenékre mért ütések sokszor a nemi
szerveket is stimulálják (az anális zóna eleve erogén), így az erőszak sokszor
szexuálisan is felizgatja a gyereket, a szenvedés és öröm élménye összekapcsolódik,
ami a későbbi szexuális életére is kihatással lehet. A durva, erőltetett szobatisztaságra
nevelés, a kemény büntetés szintén negatív hatású, azt az érzetet
kelthetik a gyermekben, hogy teste és annak funkciói ijesztő és
elfogadhatatlan, gusztustalan dolgok. (A széklet az anális fejlődési szakaszban
kiemelt jelentőségűvé válik, hiszen a gyermek ezen keresztül tartja kontroll
alatt az őt körülvevő világot. Ezzel büntet és jutalmaz. Gondoljunk csak az
elégedett szülői arcra, amikor egy sikeres biliztetési programon esett túl a
család!) A szoktatás teljes mellőzése
szintén helytelen, hiszen nem jelöl ki határokat a gyermek számára, nem tanítja
meg a kontroll, a saját test és tevékenység feletti hatni tudás képességére.
Ha nincsenek elvárások, akkor a teljesítmény okozta megelégedés érzése is
elmarad. Ahogy a gyerek testileg és lelkileg fejlődik, kíváncsisága egyre
inkább a genitáliák felé irányul, a szexuális és erotikus fantáziák, élmények,
cselekedetek vezető erogén zónájává a nemi szervek válnak. Ez a freudi un. „fallikus szakasz”.
A gyermekek ebben a korban jól láthatóan foglalkoznak a szexualitás kérdésével,
egyrészt olyan szociálisan elfogadott szerepjátékok formájában, mint a „papás-
mamás” vagy a „doktoros”, másrészt, olyan kevésbé elfogadott, zavarbaejtő
formában, mint a maszturbáció. Ez a tevékenység általában mind a szülőknek,
mind a pedagógusoknak sok fejtörést okoz, hiszen sokszor nem lehet nem
észrevenni, és ha már észrevették, tenni kell valamit… Mivel a szobatisztaságra
szoktatás ebben az életkorban már általában sikeresen lezárul, a szemérem
érzésének és szokásainak
tanítása, nevelése kezdődik el. Ugyanakkor a gyermekek fokozottan
érdeklődnek saját és társaik nemisége iránt. Freud szerint a fallikus szakasz
legfontosabb jellemzője, hogy mindkét nemű gyermek fantáziáját a férfi nemi
szerv, a pénisz foglalkoztatja. (Innen ered a „fallikus” elnevezés.) A fiúknál
ez a kasztrációs félelmet eredményezi (Elveszíthetem, ami van, hiszen a
lányoknak például nincs…), a lányoknál pedig a péniszirigységet hívja életre
(Miért nincs? Elvették/ elveszett…? Hogyan lehetne?…). A pszichoanalitikusok többsége mára kétségbe vonja, hogy kizárólag
a férfi nemi szerv válik a 3-5 évesek fantáziáinak tárgyává, így a
péniszirigységet sem tartják általános jelenségnek. (Ugyanakkor fontos
kiemelni, hogy nem tekinthetjük kórosnak, ha a kislányok fokozott érdeklődést
mutatnak a másik nem anatómiai adottságai iránt, hiszen ekkor tudatosul bennük,
hogy valami nekik nincs- nem mindig fedezik fel, hogy nekik „más” van, hiszen a
női nemi szerv kevésbé szembetűnő-, és igyekeznek kifürkészni az ezzel
kapcsolatos titkokat. Ráadásul, ha úgy
tapasztalják, hogy a fiúkkal máshogy bánik a környezet, nekik izgalmasabb,
veszélyesebb dolgokat lehet csinálni, olyanokat, amik számukra tiltottak,
akkor könnyen kialakulhat bennük egyfajta irigység, vágy, hogy ők is olyanok
legyenek, mint a fiúk - azaz rendelkezzenek azzal, amivel ők rendelkeznek, a
fiúság kritériumával, azaz a pénisszel. Ebben
az életkorban a kisfiúk számára sok fejtörést okoz, hogy a lányoknak „Miért
nincs fütyijük?” illetve a kislányok is megfogalmazzák a maguk kérdéseit:
„Nekem miért nincs?”, „Hová lett?”, „Mikor fog kinőni?”. Ezt a
kíváncsiságot a maga szintjén ki kell elégíteni. Ennek legegyszerűbb és a
gyermek fantáziáját is leginkább lecsillapító módja, ha elmagyarázzuk, hogy a
két nem különböző anatómiai adottságokkal születik, sőt, hogy tulajdonképpen ez
a különbség a „fiúság”/ „lányság” legfontosabb kritériuma. A lányok megnyugszanak, ha megtudják, hogy nekik is van valamilyük,-
ha nem is olyan szembetűnő, mint a fiúké-, sőt büszkék lehetnek, hogy van méhük
is, amiben ha nagyok lesznek, kifejlődhet a kisbaba. A terhesség kérdése amúgy is foglalkoztatja a gyerekeket, sokszor
látnak pocakos kismamákat, így előbb- utóbb biztosan találkoznak a terhesség
tényével és kérdéseik is lesznek ezzel kapcsolatban. Ha erről kíváncsiskodnak,
érdemes elmondani nekik, hogy a baba az anya pocakjában nő fel, hiszen eleve
ott vannak azok a kis sejtek, amikből kifejlődhet a gyermek. Az anya olyan,
mint egy „fészek”, melegen tartja, megóvja, táplálja a babát, amíg az olyan
erős nem lesz, hogy a világra jöjjön. Azért, hogy a gyerek el tudja képzelni az
élet keletkezését, érdemes ültetni néhány magot egy cserépbe, és gondozni, amíg
ki nem bújik a növény. Ebből megértheti, hogy egy kis élettelennek tűnő magból
egy élő növény bújhat elő.) E korszak másik nagy történése az un. „ödipusz- komplexus” (vagy „ödipusz- konfliktus”,
„ödiális konfliktus”). A „komplexus” az
elfojtott, tudatalatti vágyak és velük kapcsolatos gátlások összességét
jelenti. Az ödipusz- komplexus fogalma magában foglalja a szeretet, az
ellenséges indulatok és az ehhez kapcsolódó bűntudati elemek, mindazon
megnyilvánulásait, amelyet a gyermek szüleivel kapcsolatban átél.. A gyerekek olykor képesek a legféltékenyebb
módon a szülők közé tolakodni. A kislányok megfogalmazzák, hogy „majd
apához mennek feleségül, ha nagyok lesznek”, a kisfiúk pedig kijelentik, hogy
„anya a legszebb, és őt kívánják elvenni, ha apa már megöregedett”. Amíg pedig
ez nem lehetséges általában gond nélkül beérik az óvodai szerelmekkel… Ami
ebben az életkorban rendszerint gondot okoz, az nem a gyermeki fantázia, hanem
a szülő reagálása. A szülők nárcisztikus és agresszív törekvései, egymás iránti
érzelmei, indulatai sokkal nagyobb erővel esnek latba, mint a gyermeki inceszt
fantáziák. A kislány például, aki apjához gyermeki „szerelemmel” kötődik,
minden erejével azon van, hogy megfeleljen annak a képnek, amit az apa elvár
tőle. Ez egyben annak is az időszaka, hogy az apa nőiességről alkotott
vágyképét a lányára vetíti, megtanítja arra, hogy milyen az „ideális nő”. Ha az
apa válaszreakciója az, hogy a kislány olyan, mint az anya, akit ő szeret,
akkor – amennyiben ez a szeretet „normális”- nem szül szorongást a gyerekben,
ha azonban azt közvetíti, hogy „másnak kell lenni, mint az anya”, az már
összezavarhatja a gyereket. Úgyszintén, ha a kisfiúk nyugodt szívvel
azonosulhatnak az apával, hiszen ő az anya számára szeretett és elfogadott,
akkor túljutnak az ödipális válságon, míg ha azzal szembesülnek, hogy „csak
olyanok ne legyenek, mint az apjuk”, akkor már rendszerint gondot okoz számukra
az ellentmondás feloldása.
A 6-7. életév tájékán
a gyermek nemi azonosságtudata kialakul, Freud szerint ekkor a következő
fázisba, az un. „látenciakorszakba”
lépnek, amelyben a szexualitás kérdései ideiglenesen háttérbe szorulnak, a
hangsúly az intellektuális fejlődésre, az énkép megerősítésére, a versengésre
tevődik át. A szexuális fejlődés újbóli előtérbe kerülésének időszaka az
adoleszcencia, amely már az érett szexualitás kibontakozásának kora.
A nemi identitás „tanulása” Freud
elméletében a személyiség nemi azonosságának kialakítása jól programozott úton halad az orális,
anális, fallikus szakaszokon, az ödipusz- komplexuson, a látenciakoron át az
érett szexualitásig. A hangsúly a belső konfliktusokon és azok sikeres-
sikertelen megoldásán van. Vannak azonban olyan elméletalkotók, akik szerint a
külvilág történései, elvárásai, modellhatásai sokkal inkább meghatározzák a
szexuális fejlődést, illetve a nemi szerep kialakítását, mint ahogy az Freud
feltételezte. Amikor egy gyermek megszületik és felsír, az első dolog, amit
megfogalmaznak vele kapcsolatban az, hogy milyen nemű. „Kisfiú” vagy „kislány”-
jelenti be a nővér.
A szülők nemmel kapcsolatos fantáziálása már a
születés előtt beindul. Vannak, akik tudni szeretnék a születendő gyermek
nemét, vannak, akik hagyják magukat meglepni, azonban a legtöbb szülőben van
valamilyen vágykép a gyerek nemével kapcsolatban. A nemhez pedig ideálokat
kapcsolnak (Ezek az ideálok, félelmek és elvárások sokszor megjelennek a
névadásban: győztes „Viktorokká”, kedves „Virágokká” avatják, vagy a
hosszantartó szülői próbálkozások jutalmaként „Ajándék” névre keresztelik a
kicsit.). Erős kisfiúkat, szép vagy vagány kislányokat szeretnének. A vágykép
torzít, erősen befolyásolja, milyennek ismeri fel a környezet a baba
„karakterét”. A szocializáció azonnal megkezdődik, a gyermek megkapja a nemének
megfelelő rózsaszín vagy világoskék rugdalódzót, és elvárások sorát fogalmazzák
meg vele kapcsolatban. Az apák elképzelik a fiúkkal játszott első focimeccset,
vagy azon izgulnak, hogyan fogják érezni magukat, ha a lányuk serdülni kezd, és
udvarlók legyeskednek körülötte. Az anyák lelki szemei előtt lezajlik a
lányukkal való első közös sütés- főzés, szépítkezés, bevásárlás vagy azt
tervezgetik, miként fogják élsportolóvá, kiemelkedő tanulóvá, vagy igazi nők
bálványává nevelni fiukat. Ezek a fantáziák azok, amelyek vezetni fogják a
szülőket abban, milyenné „alakítsák” fiaikat, lányaikat, mit támogassanak,
büntessenek, milyen környezetet válasszanak gyermekük fejlődéséhez. A gyerekek
azonban nem passzív befogadók ebben a folyamatban, megszűrik az információkat,
tapasztalatokat, maguk is aktívan formálják a „szerepet”, amelyet elvárnak
tőlük. A gyerekek példaképeket
választanak, akikhez hasonlítani szeretnének, akiknek vágynak „belebújni a
bőrébe”. Ezek a vágyott modellek általában a szülők. Az azonosulás
biztonságérzetet nyújt, hiszen a gyermek ezáltal „magában teremti meg a
szülőt”, így az állandóan vele marad, akkor is, ha fizikailag távol vannak
egymástól. Gyakori jelenség, hogy a gyerek, akinek hiányzik a szülő,
felveszi annak ruháját, befekszik az ágyába, úgy viselkedik, beszél, ahogy azt
ő teszi, hogy ezek által pótolja őt, betöltse a hiányát. Az azonosulás a biztonságérzet megteremtése mellett, a nemi szerep
elsajátítását is lehetővé teszi, ahogyan arra Freud rámutatott, de gyakran
előfordul, hogy a gyerekek nem kizárólag az azonos nemű szülő viselkedésjegyeit
igyekeznek elsajátítani, hanem az ellenkező nemű szülőt is „magukba építik”.
(A kisfiúknál például gyakran előfordul, hogy a kislányokhoz hasonlóan
próbálgatják édesanyjuk ruháját, cipőjét, ám mégsem kell gyanakodnunk, hogy ez
a rejtett homoszexualitás biztos jele.)
A gyerekek nemi szerepekről alkotott fogalmai tehát saját tapasztalataik aktív
összeegyeztetésének eredményei, amelyek sokszor igencsak eltérnek a valódi
helyzettől.
A pedagógus sokszor nem tudja kikerülni, hogy kezelje a szexuálisan
(is) érintett témákat, kérdéseket, még akkor is, ha ezek kínosak. A
szexualitás medikalizálódáson ment keresztül, mint biológiai szükségletet
tekintjük, és legkönnyebben az orvosi rendelőben beszélünk róla (a szülés, vagy
a menstruáció mára teljesen „orvosi problémává” vált). A pedagógusok sokszor a
védőnőt, az iskolaorvost, esetleg a biológia szakos kollégát hívják segítségül,
ha szexualitással kapcsolatos kérdések merülnek fel. Holott a szakértő, bár sok
esetben több ismerettel vagy adattal rendelkezik, mégsem tud abban segíteni,
amire a legnagyobb szükség lenne, azaz, hogy a gyerekek megtanuljanak beszélni
szexualitásról, intimitásról, kapcsolatokról. Meg tudják és merjék fogalmazni, gondolataikat, meg tudják határozni
érzéseiket. A szexualitásról való beszélgetéssel a pedagógus természetesen
kockázatot vállal: lehet, hogy a gyerek olyat kérdez, ami szemérmességébe
ütközik, lehet, hogy tapasztalatlannak érzi magát, lehet, hogy nem tud
válaszolni, lehet, hogy túlságosan mélyen érinti valamely kérdés, és nem képes
válaszolni, és félhet attól is, hogy a gyerekek otthon elmesélik a hallottakat-
vagy azt, amit abból megértettek-, és esetleg a szülők tabuiba vagy véleményébe
ütközik, és ezáltal kerül kellemetlen helyzetbe. Ugyanakkor, ha nincs olyan felnőtt, akinek a gyerekek feltehetnék a
kérdéseiket, és aki izgalmasan, de nem vulgárisan beszélne velük a
szexualitásról, akkor kénytelenek a sokat kárhoztatott TV-ből informálódni, és
könnyen előfordul, hogy olyan formában találkoznak a nemiségre vonatkozó
ismeretekkel, ami kimondottan rossz hatású a szexuális fejlődésükre. A pornográf
ábrázolásmód, amellyel a gyerekek naponta találkoznak, azért káros,
mert a nemiséggel kapcsolatos élményeket az agresszivitással társítja. A gyerekek
fantáziájában a látott képek felértékelődnek, bizonyos fokig rögzülnek és
rögzül az ezekhez társított élmény, izgalmi állapot. A felnőtt szexualitásban
később problémaként jelentkezhet, hogy a nemi izgalom feltételévé az agresszió
felidézése vagy átélése válik. (Ha a film annyira sokkoló, hogy erős félelmet
vagy undort vált ki a gyerekből, akkor az a szexualitás elutasításához, a nemi
szerep elfogadásának képtelenségéhez is vezethet.) Ahhoz, hogy a szexualitásról
beszéljünk, meg kell keresni a megfelelő nyelvet
A trágár szavakat
gyermekkorban sajátítjuk el, egy gyermekkor után megtanult idegen nyelv
szavairól tudhatjuk ugyan, hogy trágárak, ám mégsem keltik fel bennünk
közvetlenül a trágárság képzetét, nem pirulunk el, ha ki kell mondanunk, vagy
nem röstelkedünk, ha halljuk őket. A trágárság egyszerre feszültséget teremt,
és a feszültség szelepéül szolgál. Az obszcenitás azonban csak akkor
visszataszító, ha komolyan veszi az is, aki mondja, és az is, aki hallja. A
malac viccek, szóviccek, pajzán versikék, amelyeket a gyerekek szájából (is)
annyiszor hallani, éppen illetlenségüknél fogva tölti be a szerepüket:
levezetik a szexualitással kapcsolatos feszültséget és azáltal, hogy szatírát
csinálnak a „komoly dologból”, a szorongást nevetésben oldják fel. Ezzel nem
azt akarom mondani, hogy meséljünk disznó vicceket a gyerekeknek, csupán ne
csodálkozzunk, ha ők maguk egymás között ilyeneket pusmognak, a gyerekeket
lehetetlen olyan környezetben felnevelni, ami mentes ezektől és nem is kell
feltétlenül… A humor a „felvilágosítás” során sem árt meg, persze nem abban a
formában, hogy a szülő vagy a pedagógus zavartan nevetgél a téma kapcsán.
A gyerekeket előbb- utóbb érdekelni kezdi,
hogyan jöttek a világra (amikor kistestvérük születik ez a téma mindig
terítékre kerül), és ilyenkor a felnőtt szembesül azzal, hogy kell valamit
mondania, „el kell magyaráznia a szexualitást”. A szex azonban csak részben
„magyarázható el”. A gyermek az „infantilis nemi elméletek” egész sorát alkotja
meg magában a hallott, látott részinformációk, és a fantáziája segítségével. Ha
valami foglalkoztatja, arra megpróbál magyarázatot adni, ha „titkot” sejt,
akkor sokszor agresszív, félelmetes dolgokat vél az ismeretlen mögött. Ezek
között vezető helyen vannak a nemi szervekkel, a nemi aktussal és a szüléssel
kapcsolatos fantáziák, amelyek igen fenyegetőek, feszültségkeltők lehetnek a
gyermek számára. Például a terhesség kapcsán arra a következtetésre jut, hogy a
mivel „a kisbabák az anyjuk hasából bújnak elő”, az anya lenyeli, felfalja a
gyerekeket, vagy azt képzeli, hogy a gyerekek a végbélen át születnek. Ha tanúja lesz a szülők nemi aktusának-
vagy akár csak hallja a hangokat-, azt könnyen agresszív, félelmetes dologként
értelmezheti, megijed, hogy a szülei bántják, kínozzák egymást. Ezek a
fantáziák, illetve a kapcsolódó feszültségek, szorongások traumatikusak
lehetnek a gyerek számára.
Az önkielégítés „problémája” Talán az önkielégítés megítélése és kezelése az egyik
legproblematikusabb a kisgyermekkori szexualitással kapcsolatos dilemma.
Hogy mit tekintünk szexuálisan elfogadhatónak vagy elutasítandónak, mindig az
adott társadalom függvénye, ahogyan az is, hogy egyáltalán mit tekintünk
szexuális jellegű tevékenységnek. A 18. század előtt a gyermekek saját, vagy
kölcsönös maszturbációját nem tekintették mai értelemben „szexuálisnak”, hanem
az ujjszopáshoz, a vakarózáshoz vagy az orrfújáshoz hasonló tevékenységet
láttak benne, olyan cselekvést, amely megszünteti a testi kellemetlenséget és
jó közérzetet kelt. (XIII. Lajos francia királyt orvosa maszturbálni tanította,
hogy ezáltal szabaduljon meg a testet veszélyeztető „rossz nedvektől”.) A 18.
századtól kezdték a gyermeki és ifjúkori önkielégítést mint beteges, bűnös és
veszélyes tevékenységet tekinteni, innentől ered üldözése, büntetése, az
önkielégítést végző gyermek megszégyenítése, illetve ezzel párhuzamosan az
önkielégítés miatti bűntudat kialakulása. Másfél- két éves kortól genitális
öningerlés a legtöbb gyereknél előfordul. A kisfiúk, kislányok felfedezik, hogy
külső nemi szerveik érzékenyek az izgatásra. A fiúk a pénisz, a lányok elsősorban a csikló érzékenységét
tapasztalják meg- a hüvelybejárat környékének izgatása ebben az életszakaszban
ritkább-, és válik ez az öröm és a megnyugtatás élményének forrásává.
A kérdés, hogyan reagáljon – vagy hogyan ne reagáljon-
erre a felnőtt?! A felnőttek
reakciója sok mindentől függ: neveléstől, saját tapasztalattól, a
szexualitással kapcsolatos félelmektől és ideáktól, vallástól, a saját
szexuális élet jellegétől, attól, mennyire fogadja el a felnőtt, hogy a
gyermeknek is vannak szexuális tevékenységei, élményei. Európai kutatások
szerint a párkapcsolatban élő felnőtt férfiak 63%-a, míg a nők 31%-a végez
rendszeresen önkielégítést- a tevékenység tehát igencsak elterjedtnek mondható
a felnőtt lakosság körében is, ahol pedig lehetőség lenne a szexualitás más
jellegű megélésére. Ebből arra következtethetnénk, hogy a dolog általánosan
kedvelt, tehát elfogadható, nem kelt feszültséget. Ez azonban korán sincs így. Az önkielégítéssel kapcsolatos
ijesztgetés (pl.: „Le fog száradni/ törni!”…stb. vagy serdülőknek szólóan:
„Korai magömlésed lesz tőle!”), büntetés igen gyakori módszer mind a szülők,
mind a nevelők körében. A gyerek ebből azt tanulja meg, hogy valami
különlegesen rossz, bűnös dolgot csinált, ami neki nagy élvezetet nyújtott. Kialakul a bűntudat és az a kényszer,
hogy a szexualitást el kell rejteni a világ elől, nem szabad élvezni, ha mégis,
akkor bűntudatot kell érezi miatta. Azonban nemcsak a kemény büntetés, szidás
válthat ki ilyen reakciót a gyerekben. A felnőttek rémült, tehetetlen
kétségbeesése, amivel sokszor a gyermek nyiladozó szexualitására reagálnak, a
gyerek számára felér egy büntetéssel, hiszen arra figyelmezteti, hogy valami
szörnyű dolgot tett, amivel egyrészt kétségbe ejtette a szüleit, másrészt még a
felnőttek is kevesek ahhoz, hogy úrrá legyenek a helyzeten, azaz: a szex valami
olyan, ami tehetetlenné és kiszolgáltatottá teszi az embert, jobb óvakodni
tőle. Az
önkielégítésnek önmagában nincs káros hatása – sokkal megterhelőbb lehet a
bűntudat, amit körülötte keltenek. Természetesen, ahogy a gyereket a szemérmes viselkedésre neveljük,
kijelölhetünk számára határokat, elmagyarázhatjuk, hogy az önkielégítést hol ne
tegyék (ahogyan arra is megszoktatjuk őket, hogy különböző helyeken máshogyan
„illik” viselkedni) és hol tehetik. Kínos szituációkban megpróbálhatjuk
elterelni a figyelmüket, és más tevékenységgel lekötni őket, azonban soha ne
szégyenítsük meg a gyereket ezért a viselkedésért! Ha aggódunk, mert úgy
látjuk, hogy az önkielégítés került a gyerek érdeklődésének, örömszerzésének a
központjába és igen gyakran, szinte kényszeresen nyúl magához, akkor érdemes
szakembert felkeresni, de tudnunk kell, hogy a maszturbáció csak tünet,
kísérőjelensége vagy eredménye egy rossz állapotnak, de nem az előidézője. Ebben
az esetben fel kell hívni a szülő figyelmét arra, hogy „a gyerek nehezen
vonható be játékokba, nem igazán lehet őt lekötni, úgy tűnik, szorong, és ennek
talán egy kifejeződése lehet, hogy feltűnően sokszor maszturbál” (ahogyan más
gyerekek az evés túlzásbavitelével szereznek maguknak örömet és megnyugvást).
Hangsúlyozni kell, hogy nem maga a tevékenység a problémás- ezt más gyerekek is
teszik,- hanem az, amit sejtünk mögötte, a szorongást, a bezárkózást, az állandó
öningerlési késztetést. Mivel a szülő számára nagyon kínos lehet ez a téma,
fontos, hogy a szorongás más jegyeit is hangsúlyozzuk, és ne az önkielégítésben
lássuk a problémát, hanem a gyerek rossz pszichés állapotában. Próbáljuk elkerülni, hogy a gyereket emiatt
büntetés érje, ne bűnt vagy ferde hajlamot lássunk a viselkedés hátterében,
hanem egy lelkiállapotot, amelyben segítségre van szüksége
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése