Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2015. július 15., szerda

GYERMEKKORI SZEXUALITÁS ÉS A NEMI SZEREPEK KIALAKULÁSA

Gyermekkori szexualitás és a nemi szerepek kialakulása

Ahhoz, hogy eldöntsük, mennyiben beszélhetünk „szexualitásról” gyermekkorban, először magát a szexualitás fogalmát érdemes tisztáznunk. Ha azt pusztán, mint a faj fenntartását szolgáló tevékenységet tekintjük, akkor a gyermekkor legfeljebb mint a nemi szerepekre való felkészülés korszaka értelmezhető és a pubertástól, a nemi érettség kezdetétől beszélhetünk „szexualitásról”. Amennyiben azonban tágan értelmezzük a fogalmat, mint a testi gyönyör érzésének képességét, akkor a gyerek születésétől kezdve követhetjük nyomon a szexuális fejlődés folyamatát.
 A pszichoszexuális fejlődés elmélete Freud nevéhez kötődik. Az ő elméletében a szexuális ingerelhetőség nincs a pubertáskori nemi éréshez kötve, jelei már a csecsemő tevékenységében is megfigyelhetők. Ezt infantilis szexualitásnak” nevezi. A szexualitás ebben a korban még független a fajfenntartás funkciójától, „annak csak később áll szolgálatába”- írja Freud. Célja, hogy a kellemes érzetek különféle fajtáit felébressze, forrása a különösen ingerlékeny testrészek izgatása, amilyen a száj, a végbél nyílása, a bőr és más érző felületek. A kisgyermek ujjszopása jó példa erre, hiszen a száj és a bőr izgatásán keresztül a kisgyermeknek testi örömforrásként szolgál. Mivel a gyermek életének ebben a szakaszában saját testében, nem pedig a külvilág tárgyaiban leli a kielégülést, ezért Freud - Havelock Ellis fogalmát használva- „autoerotikusnak” nevezi a gyermekkori szexualitást.
A pszichoszexuális fejlődés szakaszai A gyermek tehát már születése pillanatától rendelkezik a testi öröm érzésének képességévelegyes kutatók szerint ez már az anyaméhben kialakul, vannak olyan felvételek, amelyeken határozottan látható, hogy a magzat a nemi szervével „játszik”-, így a szexuális attitűdök alakulása igen korán megkezdődik. A testközelség nagyon fontos a csecsemő számára, szoptatáskor nemcsak testi táplálékot kap, hanem „lelki táplálékot” is magához vesz. A test melege, illata, tapintása ismerőssé válik, biztonságot nyújt. A stabil, meleg kapcsolat, amelyben az anya „visszatükrözi” a csecsemőt, minden későbbi kapcsolat alapjául szolgál, a szeretni tudás és szeretve levés élményét teremti meg. A szoptatás, etetés, az ehhez kapcsolódó törődés, tisztába tevés nyújtja a gyermeknek az első „szexuális örömöt”. Ez az un. „orális szakasz” a gyermeki szexualitás első fázisa, amely a születést követő másfél évig tartó periódus. A szakasz „erogén zónája” a száj, az ajkak, a nyelv. A szájjal kapcsolatos öröm akkor is megmarad, ha a tárgy ehetetlen. A baba a száján keresztül fedezi fel a világot, mindent belegyömöszöl, megrág, harapdál. Ezek a történések a későbbi szexuális tevékenység csírái, hiszen a száj körüli erogén zóna a felnőtt szexualitásban is kiemelt szerepet tölt be. A következő, kb. 3 éves korig tartó szakasz az „anális periódus”. Az analitás fogalma a végbél és környékének élettani folyamatát, valamint az ebből származó élményeket foglalja össze. A gyerek érdeklődésének előterébe ebben a korszakban a széklet, a vizelet kiürítésével kapcsolatos tevékenységek és fantáziák kerülnek. Számára kezdetben semmi sem gusztustalan, a környezet szabályozó rendszere alakítja ki az undort, a viszolygást. Ebben az életkorban a gyerekek különösen szeretik magukat összekoszolni, ami sok szülőben feszültséget kelt. A bili tartalmával való játszadozás helyett persze vannak más koszolós játékok, a sarazás, vizezés, agyagozás, gyurmázás, tehát a ragacsos, piszkos anyagok a „valódit” jelenítik meg a gyerek tudattalanjában. Az ürítés és visszatartás, az ezekhez társuló akarat és hatni tudás is örömet okoz a gyermeknek. A nevelés felerősítheti az anális szakaszban megélt pozitív vagy negatív élményeket. Különös figyelemmel kell végezni az anális környéken történő műveleteket (fenéktörlés, lázmérés, végbélkúp felhelyezése… stb.), hiszen a fájdalmas, elrettentő élmények mély nyomot hagyhatnak a gyerekben. Az „elfenekelés” szintén rossz hatással lehet a szexuális fejlődésre. A fizikai bántalmazás eleve primitív büntetési forma, amelyben az erős szülő a nála jóval gyengébb gyereket testi fölénye által fenyíti, megfélemlíti, és ezzel agresszióra tanítja, hiszen modellezi számára, hogyan kell „elbánni” a gyengébbekkel. A fenekelés esetében ráadásul a testrészek közelsége miatt a fenékre mért ütések sokszor a nemi szerveket is stimulálják (az anális zóna eleve erogén), így az erőszak sokszor szexuálisan is felizgatja a gyereket, a szenvedés és öröm élménye összekapcsolódik, ami a későbbi szexuális életére is kihatással lehet. A durva, erőltetett szobatisztaságra nevelés, a kemény büntetés szintén negatív hatású, azt az érzetet kelthetik a gyermekben, hogy teste és annak funkciói ijesztő és elfogadhatatlan, gusztustalan dolgok. (A széklet az anális fejlődési szakaszban kiemelt jelentőségűvé válik, hiszen a gyermek ezen keresztül tartja kontroll alatt az őt körülvevő világot. Ezzel büntet és jutalmaz. Gondoljunk csak az elégedett szülői arcra, amikor egy sikeres biliztetési programon esett túl a család!) A szoktatás teljes mellőzése szintén helytelen, hiszen nem jelöl ki határokat a gyermek számára, nem tanítja meg a kontroll, a saját test és tevékenység feletti hatni tudás képességére. Ha nincsenek elvárások, akkor a teljesítmény okozta megelégedés érzése is elmarad. Ahogy a gyerek testileg és lelkileg fejlődik, kíváncsisága egyre inkább a genitáliák felé irányul, a szexuális és erotikus fantáziák, élmények, cselekedetek vezető erogén zónájává a nemi szervek válnak. Ez a freudi un. „fallikus szakasz”. A gyermekek ebben a korban jól láthatóan foglalkoznak a szexualitás kérdésével, egyrészt olyan szociálisan elfogadott szerepjátékok formájában, mint a „papás- mamás” vagy a „doktoros”, másrészt, olyan kevésbé elfogadott, zavarbaejtő formában, mint a maszturbáció. Ez a tevékenység általában mind a szülőknek, mind a pedagógusoknak sok fejtörést okoz, hiszen sokszor nem lehet nem észrevenni, és ha már észrevették, tenni kell valamit… Mivel a szobatisztaságra szoktatás ebben az életkorban már általában sikeresen lezárul, a szemérem érzésének és szokásainak tanítása, nevelése kezdődik el. Ugyanakkor a gyermekek fokozottan érdeklődnek saját és társaik nemisége iránt. Freud szerint a fallikus szakasz legfontosabb jellemzője, hogy mindkét nemű gyermek fantáziáját a férfi nemi szerv, a pénisz foglalkoztatja. (Innen ered a „fallikus” elnevezés.) A fiúknál ez a kasztrációs félelmet eredményezi (Elveszíthetem, ami van, hiszen a lányoknak például nincs…), a lányoknál pedig a péniszirigységet hívja életre (Miért nincs? Elvették/ elveszett…? Hogyan lehetne?…). A pszichoanalitikusok többsége mára kétségbe vonja, hogy kizárólag a férfi nemi szerv válik a 3-5 évesek fantáziáinak tárgyává, így a péniszirigységet sem tartják általános jelenségnek. (Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy nem tekinthetjük kórosnak, ha a kislányok fokozott érdeklődést mutatnak a másik nem anatómiai adottságai iránt, hiszen ekkor tudatosul bennük, hogy valami nekik nincs- nem mindig fedezik fel, hogy nekik „más” van, hiszen a női nemi szerv kevésbé szembetűnő-, és igyekeznek kifürkészni az ezzel kapcsolatos titkokat. Ráadásul, ha úgy tapasztalják, hogy a fiúkkal máshogy bánik a környezet, nekik izgalmasabb, veszélyesebb dolgokat lehet csinálni, olyanokat, amik számukra tiltottak, akkor könnyen kialakulhat bennük egyfajta irigység, vágy, hogy ők is olyanok legyenek, mint a fiúk - azaz rendelkezzenek azzal, amivel ők rendelkeznek, a fiúság kritériumával, azaz a pénisszel. Ebben az életkorban a kisfiúk számára sok fejtörést okoz, hogy a lányoknak „Miért nincs fütyijük?” illetve a kislányok is megfogalmazzák a maguk kérdéseit: „Nekem miért nincs?”, „Hová lett?”, „Mikor fog kinőni?”. Ezt a kíváncsiságot a maga szintjén ki kell elégíteni. Ennek legegyszerűbb és a gyermek fantáziáját is leginkább lecsillapító módja, ha elmagyarázzuk, hogy a két nem különböző anatómiai adottságokkal születik, sőt, hogy tulajdonképpen ez a különbség a „fiúság”/ „lányság” legfontosabb kritériuma. A lányok megnyugszanak, ha megtudják, hogy nekik is van valamilyük,- ha nem is olyan szembetűnő, mint a fiúké-, sőt büszkék lehetnek, hogy van méhük is, amiben ha nagyok lesznek, kifejlődhet a kisbaba. A terhesség kérdése amúgy is foglalkoztatja a gyerekeket, sokszor látnak pocakos kismamákat, így előbb- utóbb biztosan találkoznak a terhesség tényével és kérdéseik is lesznek ezzel kapcsolatban. Ha erről kíváncsiskodnak, érdemes elmondani nekik, hogy a baba az anya pocakjában nő fel, hiszen eleve ott vannak azok a kis sejtek, amikből kifejlődhet a gyermek. Az anya olyan, mint egy „fészek”, melegen tartja, megóvja, táplálja a babát, amíg az olyan erős nem lesz, hogy a világra jöjjön. Azért, hogy a gyerek el tudja képzelni az élet keletkezését, érdemes ültetni néhány magot egy cserépbe, és gondozni, amíg ki nem bújik a növény. Ebből megértheti, hogy egy kis élettelennek tűnő magból egy élő növény bújhat elő.) E korszak másik nagy történése az un. „ödipusz- komplexus” (vagy „ödipusz- konfliktus”, „ödiális konfliktus”). A „komplexus” az elfojtott, tudatalatti vágyak és velük kapcsolatos gátlások összességét jelenti. Az ödipusz- komplexus fogalma magában foglalja a szeretet, az ellenséges indulatok és az ehhez kapcsolódó bűntudati elemek, mindazon megnyilvánulásait, amelyet a gyermek szüleivel kapcsolatban átél.. A gyerekek olykor képesek a legféltékenyebb módon a szülők közé tolakodni. A kislányok megfogalmazzák, hogy „majd apához mennek feleségül, ha nagyok lesznek”, a kisfiúk pedig kijelentik, hogy „anya a legszebb, és őt kívánják elvenni, ha apa már megöregedett”. Amíg pedig ez nem lehetséges általában gond nélkül beérik az óvodai szerelmekkel… Ami ebben az életkorban rendszerint gondot okoz, az nem a gyermeki fantázia, hanem a szülő reagálása. A szülők nárcisztikus és agresszív törekvései, egymás iránti érzelmei, indulatai sokkal nagyobb erővel esnek latba, mint a gyermeki inceszt fantáziák. A kislány például, aki apjához gyermeki „szerelemmel” kötődik, minden erejével azon van, hogy megfeleljen annak a képnek, amit az apa elvár tőle. Ez egyben annak is az időszaka, hogy az apa nőiességről alkotott vágyképét a lányára vetíti, megtanítja arra, hogy milyen az „ideális nő”. Ha az apa válaszreakciója az, hogy a kislány olyan, mint az anya, akit ő szeret, akkor – amennyiben ez a szeretet „normális”- nem szül szorongást a gyerekben, ha azonban azt közvetíti, hogy „másnak kell lenni, mint az anya”, az már összezavarhatja a gyereket. Úgyszintén, ha a kisfiúk nyugodt szívvel azonosulhatnak az apával, hiszen ő az anya számára szeretett és elfogadott, akkor túljutnak az ödipális válságon, míg ha azzal szembesülnek, hogy „csak olyanok ne legyenek, mint az apjuk”, akkor már rendszerint gondot okoz számukra az ellentmondás feloldása.
A 6-7. életév tájékán a gyermek nemi azonosságtudata kialakul, Freud szerint ekkor a következő fázisba, az un. „látenciakorszakba” lépnek, amelyben a szexualitás kérdései ideiglenesen háttérbe szorulnak, a hangsúly az intellektuális fejlődésre, az énkép megerősítésére, a versengésre tevődik át. A szexuális fejlődés újbóli előtérbe kerülésének időszaka az adoleszcencia, amely már az érett szexualitás kibontakozásának kora. A nemi identitás „tanulása” Freud elméletében a személyiség nemi azonosságának kialakítása jól programozott úton halad az orális, anális, fallikus szakaszokon, az ödipusz- komplexuson, a látenciakoron át az érett szexualitásig. A hangsúly a belső konfliktusokon és azok sikeres- sikertelen megoldásán van. Vannak azonban olyan elméletalkotók, akik szerint a külvilág történései, elvárásai, modellhatásai sokkal inkább meghatározzák a szexuális fejlődést, illetve a nemi szerep kialakítását, mint ahogy az Freud feltételezte. Amikor egy gyermek megszületik és felsír, az első dolog, amit megfogalmaznak vele kapcsolatban az, hogy milyen nemű. „Kisfiú” vagy „kislány”- jelenti be a nővér.
 A szülők nemmel kapcsolatos fantáziálása már a születés előtt beindul. Vannak, akik tudni szeretnék a születendő gyermek nemét, vannak, akik hagyják magukat meglepni, azonban a legtöbb szülőben van valamilyen vágykép a gyerek nemével kapcsolatban. A nemhez pedig ideálokat kapcsolnak (Ezek az ideálok, félelmek és elvárások sokszor megjelennek a névadásban: győztes „Viktorokká”, kedves „Virágokká” avatják, vagy a hosszantartó szülői próbálkozások jutalmaként „Ajándék” névre keresztelik a kicsit.). Erős kisfiúkat, szép vagy vagány kislányokat szeretnének. A vágykép torzít, erősen befolyásolja, milyennek ismeri fel a környezet a baba „karakterét”. A szocializáció azonnal megkezdődik, a gyermek megkapja a nemének megfelelő rózsaszín vagy világoskék rugdalódzót, és elvárások sorát fogalmazzák meg vele kapcsolatban. Az apák elképzelik a fiúkkal játszott első focimeccset, vagy azon izgulnak, hogyan fogják érezni magukat, ha a lányuk serdülni kezd, és udvarlók legyeskednek körülötte. Az anyák lelki szemei előtt lezajlik a lányukkal való első közös sütés- főzés, szépítkezés, bevásárlás vagy azt tervezgetik, miként fogják élsportolóvá, kiemelkedő tanulóvá, vagy igazi nők bálványává nevelni fiukat. Ezek a fantáziák azok, amelyek vezetni fogják a szülőket abban, milyenné „alakítsák” fiaikat, lányaikat, mit támogassanak, büntessenek, milyen környezetet válasszanak gyermekük fejlődéséhez. A gyerekek azonban nem passzív befogadók ebben a folyamatban, megszűrik az információkat, tapasztalatokat, maguk is aktívan formálják a „szerepet”, amelyet elvárnak tőlük. A gyerekek példaképeket választanak, akikhez hasonlítani szeretnének, akiknek vágynak „belebújni a bőrébe”. Ezek a vágyott modellek általában a szülők. Az azonosulás biztonságérzetet nyújt, hiszen a gyermek ezáltal „magában teremti meg a szülőt”, így az állandóan vele marad, akkor is, ha fizikailag távol vannak egymástól. Gyakori jelenség, hogy a gyerek, akinek hiányzik a szülő, felveszi annak ruháját, befekszik az ágyába, úgy viselkedik, beszél, ahogy azt ő teszi, hogy ezek által pótolja őt, betöltse a hiányát. Az azonosulás a biztonságérzet megteremtése mellett, a nemi szerep elsajátítását is lehetővé teszi, ahogyan arra Freud rámutatott, de gyakran előfordul, hogy a gyerekek nem kizárólag az azonos nemű szülő viselkedésjegyeit igyekeznek elsajátítani, hanem az ellenkező nemű szülőt is „magukba építik”. (A kisfiúknál például gyakran előfordul, hogy a kislányokhoz hasonlóan próbálgatják édesanyjuk ruháját, cipőjét, ám mégsem kell gyanakodnunk, hogy ez a rejtett homoszexualitás biztos jele.) A gyerekek nemi szerepekről alkotott fogalmai tehát saját tapasztalataik aktív összeegyeztetésének eredményei, amelyek sokszor igencsak eltérnek a valódi helyzettől.
 A pedagógus sokszor nem tudja kikerülni, hogy kezelje a szexuálisan (is) érintett témákat, kérdéseket, még akkor is, ha ezek kínosak. A szexualitás medikalizálódáson ment keresztül, mint biológiai szükségletet tekintjük, és legkönnyebben az orvosi rendelőben beszélünk róla (a szülés, vagy a menstruáció mára teljesen „orvosi problémává” vált). A pedagógusok sokszor a védőnőt, az iskolaorvost, esetleg a biológia szakos kollégát hívják segítségül, ha szexualitással kapcsolatos kérdések merülnek fel. Holott a szakértő, bár sok esetben több ismerettel vagy adattal rendelkezik, mégsem tud abban segíteni, amire a legnagyobb szükség lenne, azaz, hogy a gyerekek megtanuljanak beszélni szexualitásról, intimitásról, kapcsolatokról. Meg tudják és merjék fogalmazni, gondolataikat, meg tudják határozni érzéseiket. A szexualitásról való beszélgetéssel a pedagógus természetesen kockázatot vállal: lehet, hogy a gyerek olyat kérdez, ami szemérmességébe ütközik, lehet, hogy tapasztalatlannak érzi magát, lehet, hogy nem tud válaszolni, lehet, hogy túlságosan mélyen érinti valamely kérdés, és nem képes válaszolni, és félhet attól is, hogy a gyerekek otthon elmesélik a hallottakat- vagy azt, amit abból megértettek-, és esetleg a szülők tabuiba vagy véleményébe ütközik, és ezáltal kerül kellemetlen helyzetbe. Ugyanakkor, ha nincs olyan felnőtt, akinek a gyerekek feltehetnék a kérdéseiket, és aki izgalmasan, de nem vulgárisan beszélne velük a szexualitásról, akkor kénytelenek a sokat kárhoztatott TV-ből informálódni, és könnyen előfordul, hogy olyan formában találkoznak a nemiségre vonatkozó ismeretekkel, ami kimondottan rossz hatású a szexuális fejlődésükre. A pornográf ábrázolásmód, amellyel a gyerekek naponta találkoznak, azért káros, mert a nemiséggel kapcsolatos élményeket az agresszivitással társítja. A gyerekek fantáziájában a látott képek felértékelődnek, bizonyos fokig rögzülnek és rögzül az ezekhez társított élmény, izgalmi állapot. A felnőtt szexualitásban később problémaként jelentkezhet, hogy a nemi izgalom feltételévé az agresszió felidézése vagy átélése válik. (Ha a film annyira sokkoló, hogy erős félelmet vagy undort vált ki a gyerekből, akkor az a szexualitás elutasításához, a nemi szerep elfogadásának képtelenségéhez is vezethet.) Ahhoz, hogy a szexualitásról beszéljünk, meg kell keresni a megfelelő nyelvet
A trágár szavakat gyermekkorban sajátítjuk el, egy gyermekkor után megtanult idegen nyelv szavairól tudhatjuk ugyan, hogy trágárak, ám mégsem keltik fel bennünk közvetlenül a trágárság képzetét, nem pirulunk el, ha ki kell mondanunk, vagy nem röstelkedünk, ha halljuk őket. A trágárság egyszerre feszültséget teremt, és a feszültség szelepéül szolgál. Az obszcenitás azonban csak akkor visszataszító, ha komolyan veszi az is, aki mondja, és az is, aki hallja. A malac viccek, szóviccek, pajzán versikék, amelyeket a gyerekek szájából (is) annyiszor hallani, éppen illetlenségüknél fogva tölti be a szerepüket: levezetik a szexualitással kapcsolatos feszültséget és azáltal, hogy szatírát csinálnak a „komoly dologból”, a szorongást nevetésben oldják fel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy meséljünk disznó vicceket a gyerekeknek, csupán ne csodálkozzunk, ha ők maguk egymás között ilyeneket pusmognak, a gyerekeket lehetetlen olyan környezetben felnevelni, ami mentes ezektől és nem is kell feltétlenül… A humor a „felvilágosítás” során sem árt meg, persze nem abban a formában, hogy a szülő vagy a pedagógus zavartan nevetgél a téma kapcsán.
 A gyerekeket előbb- utóbb érdekelni kezdi, hogyan jöttek a világra (amikor kistestvérük születik ez a téma mindig terítékre kerül), és ilyenkor a felnőtt szembesül azzal, hogy kell valamit mondania, „el kell magyaráznia a szexualitást”. A szex azonban csak részben „magyarázható el”. A gyermek az „infantilis nemi elméletek” egész sorát alkotja meg magában a hallott, látott részinformációk, és a fantáziája segítségével. Ha valami foglalkoztatja, arra megpróbál magyarázatot adni, ha „titkot” sejt, akkor sokszor agresszív, félelmetes dolgokat vél az ismeretlen mögött. Ezek között vezető helyen vannak a nemi szervekkel, a nemi aktussal és a szüléssel kapcsolatos fantáziák, amelyek igen fenyegetőek, feszültségkeltők lehetnek a gyermek számára. Például a terhesség kapcsán arra a következtetésre jut, hogy a mivel „a kisbabák az anyjuk hasából bújnak elő”, az anya lenyeli, felfalja a gyerekeket, vagy azt képzeli, hogy a gyerekek a végbélen át születnek. Ha tanúja lesz a szülők nemi aktusának- vagy akár csak hallja a hangokat-, azt könnyen agresszív, félelmetes dologként értelmezheti, megijed, hogy a szülei bántják, kínozzák egymást. Ezek a fantáziák, illetve a kapcsolódó feszültségek, szorongások traumatikusak lehetnek a gyerek számára.
 Az önkielégítés „problémája” Talán az önkielégítés megítélése és kezelése az egyik legproblematikusabb a kisgyermekkori szexualitással kapcsolatos dilemma. Hogy mit tekintünk szexuálisan elfogadhatónak vagy elutasítandónak, mindig az adott társadalom függvénye, ahogyan az is, hogy egyáltalán mit tekintünk szexuális jellegű tevékenységnek. A 18. század előtt a gyermekek saját, vagy kölcsönös maszturbációját nem tekintették mai értelemben „szexuálisnak”, hanem az ujjszopáshoz, a vakarózáshoz vagy az orrfújáshoz hasonló tevékenységet láttak benne, olyan cselekvést, amely megszünteti a testi kellemetlenséget és jó közérzetet kelt. (XIII. Lajos francia királyt orvosa maszturbálni tanította, hogy ezáltal szabaduljon meg a testet veszélyeztető „rossz nedvektől”.) A 18. századtól kezdték a gyermeki és ifjúkori önkielégítést mint beteges, bűnös és veszélyes tevékenységet tekinteni, innentől ered üldözése, büntetése, az önkielégítést végző gyermek megszégyenítése, illetve ezzel párhuzamosan az önkielégítés miatti bűntudat kialakulása. Másfél- két éves kortól genitális öningerlés a legtöbb gyereknél előfordul. A kisfiúk, kislányok felfedezik, hogy külső nemi szerveik érzékenyek az izgatásra. A fiúk a pénisz, a lányok elsősorban a csikló érzékenységét tapasztalják meg- a hüvelybejárat környékének izgatása ebben az életszakaszban ritkább-, és válik ez az öröm és a megnyugtatás élményének forrásává.

A kérdés, hogyan reagáljon – vagy hogyan ne reagáljon- erre a felnőtt?! A felnőttek reakciója sok mindentől függ: neveléstől, saját tapasztalattól, a szexualitással kapcsolatos félelmektől és ideáktól, vallástól, a saját szexuális élet jellegétől, attól, mennyire fogadja el a felnőtt, hogy a gyermeknek is vannak szexuális tevékenységei, élményei. Európai kutatások szerint a párkapcsolatban élő felnőtt férfiak 63%-a, míg a nők 31%-a végez rendszeresen önkielégítést- a tevékenység tehát igencsak elterjedtnek mondható a felnőtt lakosság körében is, ahol pedig lehetőség lenne a szexualitás más jellegű megélésére. Ebből arra következtethetnénk, hogy a dolog általánosan kedvelt, tehát elfogadható, nem kelt feszültséget. Ez azonban korán sincs így. Az önkielégítéssel kapcsolatos ijesztgetés (pl.: „Le fog száradni/ törni!”…stb. vagy serdülőknek szólóan: „Korai magömlésed lesz tőle!”), büntetés igen gyakori módszer mind a szülők, mind a nevelők körében. A gyerek ebből azt tanulja meg, hogy valami különlegesen rossz, bűnös dolgot csinált, ami neki nagy élvezetet nyújtott. Kialakul a bűntudat és az a kényszer, hogy a szexualitást el kell rejteni a világ elől, nem szabad élvezni, ha mégis, akkor bűntudatot kell érezi miatta. Azonban nemcsak a kemény büntetés, szidás válthat ki ilyen reakciót a gyerekben. A felnőttek rémült, tehetetlen kétségbeesése, amivel sokszor a gyermek nyiladozó szexualitására reagálnak, a gyerek számára felér egy büntetéssel, hiszen arra figyelmezteti, hogy valami szörnyű dolgot tett, amivel egyrészt kétségbe ejtette a szüleit, másrészt még a felnőttek is kevesek ahhoz, hogy úrrá legyenek a helyzeten, azaz: a szex valami olyan, ami tehetetlenné és kiszolgáltatottá teszi az embert, jobb óvakodni tőle. Az önkielégítésnek önmagában nincs káros hatása – sokkal megterhelőbb lehet a bűntudat, amit körülötte keltenek. Természetesen, ahogy a gyereket a szemérmes viselkedésre neveljük, kijelölhetünk számára határokat, elmagyarázhatjuk, hogy az önkielégítést hol ne tegyék (ahogyan arra is megszoktatjuk őket, hogy különböző helyeken máshogyan „illik” viselkedni) és hol tehetik. Kínos szituációkban megpróbálhatjuk elterelni a figyelmüket, és más tevékenységgel lekötni őket, azonban soha ne szégyenítsük meg a gyereket ezért a viselkedésért! Ha aggódunk, mert úgy látjuk, hogy az önkielégítés került a gyerek érdeklődésének, örömszerzésének a központjába és igen gyakran, szinte kényszeresen nyúl magához, akkor érdemes szakembert felkeresni, de tudnunk kell, hogy a maszturbáció csak tünet, kísérőjelensége vagy eredménye egy rossz állapotnak, de nem az előidézője. Ebben az esetben fel kell hívni a szülő figyelmét arra, hogy „a gyerek nehezen vonható be játékokba, nem igazán lehet őt lekötni, úgy tűnik, szorong, és ennek talán egy kifejeződése lehet, hogy feltűnően sokszor maszturbál” (ahogyan más gyerekek az evés túlzásbavitelével szereznek maguknak örömet és megnyugvást). Hangsúlyozni kell, hogy nem maga a tevékenység a problémás- ezt más gyerekek is teszik,- hanem az, amit sejtünk mögötte, a szorongást, a bezárkózást, az állandó öningerlési késztetést. Mivel a szülő számára nagyon kínos lehet ez a téma, fontos, hogy a szorongás más jegyeit is hangsúlyozzuk, és ne az önkielégítésben lássuk a problémát, hanem a gyerek rossz pszichés állapotában. Próbáljuk elkerülni, hogy a gyereket emiatt büntetés érje, ne bűnt vagy ferde hajlamot lássunk a viselkedés hátterében, hanem egy lelkiállapotot, amelyben segítségre van szüksége
#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése