MOTTO-Hivatásom gyakorlása
folyamán soha nem kérdezték meg tőlem hogy honnan származok,mi a
nemzetiségem,mi a vallásom,a társadalom szemléletem,van e villám,milyen márkáju
a kocsim,milyen kapcsolatban vagyok az éppen uralkodó hatalmakkal stb A hozzámforduló
beteg gyermek szülei minden esetben a segítséget várták tőlem mindem emberi
méltányosságomat tekintetbe véve.
82-dik életévemben,amiből 54 évet a mai napig is a
legcsodálatosabb biológiai lény a gyermek egészségének gondozásában töltöttem
el nehezen vettem kezembe a tollat. De kötelez az elmúlt évek
élményanyaga, amikor is az erdélyi magyar orvostársadalom elismerte és
jutalmazta életművemet. Engem nem kényeztettek el a földieím , a véreim
elismeréseikkel. A felcicomázott partraszállók akik állandó szereplői voltak a
médiának, és ugyanakkor szülővárosomnak hibrid zászlóvivői is. Az én
sorsom és kötelességem a gyógyítás volt,mert végül is ez volt a hivatásom.
Hálát adok az Úrnak, hogy ebben a kegyben részesített mindmáig.
Szerettek,tiszteltek a maguk módján de a
–babérkoszorúkat,elismeréseket, minden alkalommal a nyomulók nyakába aggatták-
Mint gyarló ember ezt a szálkát mindvégig a körmöm alatt hordoztam de a
mindennapi küzdelemhez való erőt a legnagyobb tisztességet,végül
is mindig egy beteg gyermek meggyógyítása adta Amikor aztán az
angol,román,magyar orvosi enciklopédiákban olvashatóvá vált a tudományos és kutató
munkásságom az egyik volt osztálytársam a következőket mondta -Tudod pont
beszélgettünk rólad és azt kérdezték az illetékesek- Hát ez a fiú hol
volt eddig-amire én azt feleltem-végeztem a kötelességem és gyógyítottam 54
éven át. De a sors mégsem engedte hogy a .mintegy 1o.ooo oldal írott munkám a
gyermekorvoslásról és annak
tudományos,kutató alapjairól az enyészetté váljon. Ezeknek a munkáknak az
esélyét kiadatásra még egy oldal erejéig sem méltatták itt a szülővárosomban.
Az internetes világháló segítségemre sietett és segített bizonyítani
tudományos munkám nemzetközi elismertségét. 2o1o –ben amikor az erdéyi magyar
orvostársadalom legmagasabb kitüntetését a Pápai Páriz Ferenc életműdíjat
ítélték nekem a helyi sajtó a következőképpen reagált az eseményre,egy négy
mondatos hírben-tehát hogy nekem ítélték a fentnevezett díjat a 2o1o-es évben,
és hogy előrehaladott korom ellenére elmentem Kézdivásáhelyre a díj átvevésére.
Lévén hogy én nem vagyok az a nyüzsgő mindenütt jelenlévő és szónokló fajta nem
említettem a dologról semmit, de ugyanígy a szertartásmesterek is mélyen
hallgattak az életművem elismeréséről,mintha sohasem hallottak volna rólam mint
szatmári születésű társukról. Végül is egy Pápai Páriz Ferenc neve nem úgy
hangzik mint a média által hosszú éveken át ajnározott- úgymond- akadémikus...
A lokálpatriotizmus minden érző embernek a lelki
énjéhez tartozik,az emlékezés megszépül még az élet alkonyán bárhová is
vet a sors. .De az alkotás időtlen időkig megőrzi értékét.
Hiteszegett,megfáradt,öncélú-társadalmunk valószínű hogy már nem tart igényt az
időtálló teljesítmények megismerésére.
Kérem a kedves olvasót hogy ne tekintse
önnyavalygásnak a leírtakat már csak azért sem mert sokan evezünk ebben a méltánytalanul imbolygó csónakokban.
Mi a tűréshatáron belüli, emberi gyarlóságainktól eltekintve hithű gyógyítók
voltunk,fegyelmezett életúttal,szerintem jól érzékelhető szakmaisággal,színes,
kulturált személyiségekkel.
Az Ő nevükben is szólok-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése