A szoptatás sikertelensége

Amikor a várandós nők a szülésre készülnek gyakran nem is tekintenek tovább ennél az egyetlen eseménynél. Minden igyekezetükkel gyűjtik a szüléssel kapcsolatos információkat, nem így a szoptatásról, vagy a napi gondozásról. Az anyaságra, a szülés utáni időszakra való készülés sokszor kimerül a kelengye, a nagyobb autó beszerzésével, vagy a szoba, lakás kifestésével. Természetesen ennek megvan a maga oka.

Az, hogy gyermeküket szoptatni szeretnék evidenciának minősül.

-Nálunk a szülő nők 90%-a megkezdi a szoptatást szülés után.

- Mégis sok bizonytalanság és szorongás kapcsolódik hozzá, hiszen kevesen vannak a birtokában a helyes információnak, kevesen tudják, hogy a 98%-uk képes szoptatni, hogy hogyan működik a tejelválasztás, vagy min múlik a siker.

- Tévhitek serege kapcsolódik ehhez a természetes táplálási és gondozási módhoz. -Kulturális tabuk veszik körül, mind azt sugallva, hogy a szoptatás valamilyen nyilvánosság elé nem való, idealizált és ugyanakkor eltávolított aktus.

- Így aztán az utóbbi adatok szerint ,a szoptatott csecsemők száma a harmadik hónapra 58%-ra esik vissza.

Szülés után az anya megváltozott hormonális működése, a beinduló anyai viselkedés, az ösztönök, az újszülött reflexei, viselkedése mind abba az irányba mutatnak, hogy a szoptatás sikeresen indulhasson. Mindemellett mégis számottevő a kórházi környezet (a korai kontaktust lehetővé tevő ápolási gyakorlat, vagy a korszerű szoptatási ismeretekkel rendelkező személyzet), a körülmények (koraszülés, infúzió, vagy fájdalomcsillapító a szülés közben, vagy altatás), az anya attitűdjének, a csecsemő adottságainak (lenőtt nyelv, hasadék, hypotonia) hatása.

A hazaadás után megnő az otthoni környezet befolyása, beleértve az otthoni gyermekorvos, védőnő tevékenységét, vagy a támogató közeget  illetve felerősödik annak a jelentősége is, hogy az édesanya a terhessége előtt, vagy az alatt hogyan vélekedett a szoptatásról, sőt, általában véve a csecsemő gondozásáról.

A fellépő és eredményes megoldásra nem kerülő szoptatási problémák könnyen és gyorsan vezethetnek a szoptatás teljes felfüggesztéséhez.

-A feltáratlan okból és ellátatlanul maradó sebes mellbimbó néhány napon belül okozhatja a szoptatás képtelenségét, a szoptatást akadályozó eszközök használatán keresztül a csecsemő részéről a mell teljes elutasítását.

A kimaradó alkalmaknak, illetve később a megszakadó szoptatásnak az édesanya számára mind testi, mind lelki tünetei azonnal jelentkeznek.

- A pangó tej következtében tejcsatorna elzáródás léphet fel, a sebes bimbó felülfertőződése esetén gyulladás, hőemelkedés, láz, levertség tapasztalható.

- Ezzel párhuzamosan érezheti az anya, hogy a szoptatási nehézség az ő személyes kudarca, anyaságának hiányossága, nem képes arra, amit a szoptatás szorosan véve jelent: gyermekének saját testével való táplálására.

-Kénytelen azt az élményt megtapasztalni, hogy hiába veszi fel, dajkálja gyermekét, az nem nyugszik meg, s így nem kap megerősítést gyermekétől, kompetencia érzése megrendül.

- Az az asszony, aki – ha csak rövid időre is – megtapasztalta a várandósság meghosszabbításaként is értelmezhető bensőségességet, amelyet a szoptatás nyújt, mindenképpen veszteségként éli meg annak hiányát, következzék be az bármilyen okból.

A gyermekágyas időszakban az amúgy is bizonytalanságot megélő anya könnyen kerülhet depresszió közeli (vagy akár depresszív) állapotba ilyen esetben.

Annak, hogy saját döntés, vagy az anya számára kényszerítő körülmény hatására maradt-e abba a szoptatás, a veszteség-érzést illetően minden bizonnyal van jelentőssége, úgy gondolom azonban, hogy az a tény, hogy nők gyakran még hosszú évtizedekkel is emlékeznek a szoptatás megszűnésének pontos körülményeire (olykor ötven-hatvan év múltán is) arra utalhat, hogy feldolgozatlanul maradt ez az élmény és ez számukra különös jelentősséggel bír.

Olyan többgyermekes édesanyák, aki a korábbi kudarc után második vagy többedik gyermeküket már sikeresen tudták szoptatni és megvárták a természetes elválasztódás bekövetkezését, hasonló élményről számolnak be.

-A hétköznapi ember számára már hosszasnak számító, 8-10-12 hónapig tartó szoptatás után bekövetkező gyors elválasztás – mely gyakran abból a téves hozzátáplálási szokásból fakad, hogy a szoptatásokat szilárd étkezésekre kell felcserélni – közel akkora fájdalmat, veszteséget jelentett, mintha egyáltalán nem szoptattak volna.

-Ezekben az esetekben még az is nehezíti a helyzetet, hogy a külvilág, a családtagok teljesen értetlenül állnak a helyzet előtt, hiszen mások a fogalmaik, a tapasztalataik a szoptatás befejezéséről.

Még egy kérdés tartozik ehhez a témához, és ez azoknak az esete, akik az újabb gyermekáldás alkalmával az előző gyermek elválasztása mellett döntenek.

-Az indokok között elsősorban a koraterhességi tünetek (érzékeny mellbimbók, fáradékonyság, ingerültség, kialvatlanság) szerepelnek, ám gyakran ennél is többet nyom a latban az újabb várandósság miatt érzett aggodalom, a vetéléstől, koraszüléstől való félelem.

 Megesik, hogy az édesanya hirtelen elválasztja gyermekét, majd a terhesség megszakad.

-Ennek feltételezhető előfordulási valószínűsége nem is olyan alacsony, mint gondolnánk, tekintettel arra, hogy terhesség már korán felismerhető és bizonyítható a teszteknek és ultrahangos eljárásnak köszönhetően, illetve már a terhességre vágyáskor elválasztják édesanyák gyermeküket.

-Ilyenkor az anyának kettős veszteséggel kell szembenéznie. Különös körültekintéssel kell tehát eljárni az újabb gyermeket váró szülőknél az információátadás és a támogatás terén a szakembereknek, a szülész-nőgyógyásznak, a védőnőknek és a segítő foglalkozásúaknak egyaránt.


Előfordul, hogy olyan édesanyával találkozom, aki nem önszántából, vagy inkább csak önigazolás miatt („lám én ezt is megtettem, kértem segítséget”) fordul hozzánk.

-Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy a konkrét probléma mögött egy már beindult folyamat zajlik, amelyet nincs, vagy a kapcsolat minőségéből fakadóan csak csekély lehetőség van befolyásolni, illetve felismertetni. Ezek a nők már azzal a tudattal keresnek meg, hogy a szoptatásról lemondtak, ilyenkor elutasítanak mindenféle lehetőséget, ami a helyzetre vonatkozik, az információkat pedig egészen nyilvánvalóan megkérdőjelezik, még a maguktól értetődőeket is.

Néha kifejezett dühöt táplálnak azok felé, akik szoptatnak, vagy akik számukra a „jó anya” kategóriába sorolhatók, tehát akik megfelelnek az általuk felállított ideálnak az anyaságban.

Hasonló tapasztalatokról számolnak be a szoptatás területén tevékenykedő édesanyák és szakemberek is, amikor olyan nőkkel beszélgetnek, akiket már évek, évtizedek választanak el a szoptatás időszakától.

- A hatvanas években volt az elmúlt évtizedekben a legalacsonyabb a szoptatott csecsemők aránya. Így aztán az elmúlt két évtizedben anyává vált nemzedéket sújtotta leginkább a minta és a támogatás hiánya.

Ezeknek az asszonyoknak a dühe főleg azok ellen irányul, akik a közvetlen környezetükben, vagy a családon belül (lányuk, menyük, rokonuk) szoptatnak.

- Gúnyos megjegyzéseket tesznek, felidézik saját sikertelenségüket, annak részleteit, mint törvényszerűségeket fogalmazzák meg, és teljesen elutasítják annak a gondolatát is, hogy a szoptatás nem külső erő, hanem saját tájékozatlanságuk, illetve a szakszerű segítség, támogatás elmaradása miatt maradt abba.

-Azon kívül, hogy ezzel elbizonytalanítják a fiatal anyákat, annak lehetőségét is kizárják, hogy a veszteség miatti érzéseiket, fájdalmukat, gyászukat vállalva továbblépjenek, és feldogozzák ezt az élményt.

-A feldolgozatlan veszteség pedig végigkísérheti a következő életszakaszokat, megnehezítve azok kríziseinek megoldását, s halmozva az elakadásokat.

Különös jelentősséggel bír ez a tény a perinatális időszakban, ha arra gondolunk, mekkora jelentősége van a várandósság és a gyermekágy, az első év idején a társas támasznak, a saját anyához fűződő viszonynak, illetve a kapcsolat konfliktusosságának.

Érdemes volna ezért támogatást nyújtani ezen a területen, illetve ezzel a témával kapcsolatban is, ugyanis ha sikerül az elakadt folyamatot továbblendíteni megsokszorozódik annak pozitív hatása.

#1 Dr.BauerBela

---