SZATMÁR VÁROS DRÁMÁI.
Szatmár város
történelmében a város polgárai számos drámai eseményt éltek meg,amik vagy
fizikai létüket vagy anyagi javaikat pusztította,vagy akár meg semmísítette.
A XVI-XVII
században a tömegjellegű fertőző megbetegedések szórták a halált városunkban-
-Máskor a mindent
elsöprő árvizek,tűzvészek kergették a kilátástalanságba a város lakóit. Ezek
kivétel nélkül a természeti csapások kategóriájába sorolhatók.
-De nem mondhatjuk
el ugyanezt a második világháború során elszenvedett borzalmakról a
bombázásokról,a harcokról,a deportálásokról,a malenki robotról,a
megcsonkitottan visszatért áldozatokról amiket a- homo sapiens- végzett el a
történelem utcasarkairól leselkedve.
Mindezeket tárgyi
adatok alapján írom le-egyrészt a város kórházainak történelmével kapcsolatos
tudományos közleményeim alapján,a többit pedig a személyesen átélt autentikus tanú
minőségében.
Ezt az írást
emlékeztetőnek szánom azzal a céllal hogy örvendjünk mindennapi
örömélményeinknek felhőtlenül,és emlékezzünk tisztelettel az egykori szenvedők kíméletlen emberi sorsára.
Szatmárnémetiben az
első kórházi létesítmények az 1300–as évek körül ismertek, egy a Szamos bal
partján, ferences rendi minoriták által pártfogolt és irányított kórház, és egy
a Szamos jobb partján, a Németi részben, amit dominikánus szerzetesek tartottak
fenn. Miután a említett szerzetesrendeket felszámolták, a XVI. században
végbement reformok után a betegellátás az egyházak feladata maradt. Számos
fennmaradt dokumentum igazolja, hogy a kor jómódú polgárai gyakorta adakoztak,
és a felekezeti rendek is szorgalmasan támogatták e betegellátó létesítményeket.
Itt említeném meg a Vécsey család adományait 1560-ban a ferencrendieknek és
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem adományait 1622-ben 1742–ben súlyos
pestisjárvány pusztított Szatmárnémetiben, ami néhány hónap alatt 1500
áldozatot követelt — ez nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy nem tartották
be a járvány megelőző intézkedéseket amiket Károlyi Sándor királyi helytartó
előirt. 37 000 skarlátos megbetegedést jegyeztek fel, ebből, 467 gyermek
elhalálozással járt.. A tömeges megbetegedést előidéző fertőző betegségek, a
kolera, a tífusz, a bakteriális vérhas, a himlő, szamárköhögés, torokgyík,
valóságos tragédiákat okoztak, erősen befolyásolva a demográfiai
mutatókat.
A tűzoltó
tornyot azután épitették miután a város porig égett az
1672 tűzvész következtében.
Az 1940-es
nagy árviz-
Húsvét első napján kimentünk a szamos töltésre nézelődni,mert a messze
hallható morgás előre jelezte hogy megindul jégzajlás a szamoson. A kemény tél után
20-25 cm vastagságú jégtáblák,torlódtak,emelkedtek a magasba,ijesztően félelem
keltően.
-A szamos bal partján a Digesztornak nevezett helyen ahol a roma kunyhókban
tömegével éltek a cigányok mindezt észlelve fejveszetten menekültek,mert a zúgva,bőgve
kiáradt víz szinte pillanatok alatt söpörte el improvizált kunyhójúkat a
szemünk láttára.
Az 1972
tömegpusztító árvíz.
És áttört a
gát,elárasztott mindent-
Háztetőkön kendőket lobogtató emberek kiáltoztak segítségért. És semmit nem
kímélő irdatlan víztömeg kimosta alóluk az életük biztonságát jelentő kis
családi vályogból készített épületeket,őket pedig sodorta a víz a megsemmisülés
felé. Öreg,tehetetlen emberek fúltak meg az ágyaikban.,a lezúduló
gerendák,épület alkatrészek ütötték agyon az életerős felnőtt embereket.
A szatmár város legmagasabb pontján épült törvényszék alapzatát egy méter magasan borította
a víz.
Ebben az irdatlan megpróbáltatásban 267 ember vesztette életét –nagyon felszínes
statisztikai adatok szerint.
Hogy honnan tudom mind ezeket. Ott voltam és megéltem. Engem biztak meg a
első orvosi sürgősségi ellátó központ szervezésével és irányításával.Nem a hét
nap,hét éjszaka fizikai és lelki teher volt a nehezen elviselhető hanem az az
irgalmatlan emberi szenvedés aminek tanúja voltam.
A II-DIK VILÁGHÁBORU TÖRTÉNÉSEI SZATMÁRON –
Alábbiakban tiszta érzelmi töltettel megélt és értelmileg
kiteljesült életkoromban történtekről beszélek. A gyermek mondja meg az
igazat szól a közmondás és én hozzátenném hogy a valós történelem nem
mindig a történelem könyvek,vagy történészek privilégiuma.
Szerencsétlen de tanulságos időszaknak tartom
életemben az 194o és 1944-es évek időszakát. Ez egybeesett az én 9 és 13 éves
korom közötti idővel ami történelmileg lefedte a második világháborút.
Ez itt a mi városunkban is pusztulással,szenvedéssel,éhezéssel
és emberáldozatokkal járt.
Gyermekfejjel, mint mindennapi átélője az eseményeknek még nem tudtam
rendszerezni a történéseket. Most már van egy valós rálátásom mind arra ami
velem történt és az alábbiakban rendszerezném őket-
Gyermekkorom
egyik rémálma a –borsóliszt-pogácsa/sertéseknek való étel/és a tallózott búza a
mezőről válik a táplálékommá. Reggel 5 órakor már sorba kellet állnom 11 éves
koromban a 2o deka fekete kenyérért/amit jegyre adtak/ a –Polyák-pékség előtt a
Biky téren. Ez volt tehát a háború.
A
jelzések hogy a német birodalom összeomlik,hova tovább mind erősebb hangot
kaptak.
Visszavonulóban a német csapatok itt
állomásoztak városunkban. Horthy Miklósnak a kilépését a háborúból
megelőzték a románok és megsemmisítették a –Nyilasok. A németek elfoglalták
magyar országot. Tisztán emlékszem arra amikor a Károlyi út felől vonultak a
temető sarkánál a gépesített egységek. Ez 1944 április 4-én történt és még
aznap beszüntették a tanítást az iskolákban. De ekkor már hallható volt a nagy
kaliberű ágyuk moraja a hadszíntérről. Közel voltak az oroszok és a németeknek
hátat fordító,átpártoló román hadsereg. Keitel német katonai alakulata a
Károlyi úti Kolping football pályán/a mai Kaufland áruház helyén/míg egy másik
a Pirosberek- ben állomásozott.
A bombázások,áldozatok
Ily módón Szatmár egy háborús
katonai stratégiai központtá vált,és egyúttal kíméletlen szőnyegbombázások
színhelye.
Életbe léptették a város területén az
általános elsötétítést,az óvóhelyek építését és a statáriumot/ami az
elsötétítés alatt történő lopások halálbüntetését vonta maga után/Így aztán
Lajos Józsit egy tyúk ellopásáért nyilvánosan felakasztották a szatmári börtön
udvarán.
Amikor a szirénák megszólaltak mindenkinek azonnal az óvóhelyre kellet vonulni.
A mi óvóhelyük Károlyi úti faraktár mellet volt amit a támadások alatt
gyújtóbombával felgyújtottak és utána aztán 15-4o méterekre hulltak a bombák és
mi a megsemmisülés érzésével vártuk az elmúlást. De megúsztuk.
Amikor kibujtunk az amúgy is sérült bunkerből egy olyan mértékű kataklizma képe
tárult elénk amit nem lehet elfelejteni. Minden mozgatható tárgy
égett-halottak,végtagnélküli sebesültek,kétségbeesett szinte félőrült emberek szaladgáltak.
A hatalmas légnyomás/ amit a bomba robbanása okozott/ –stájer lovakat és
gépkocsikat dobott a Károlyi út évtizedes eperfáinak a tetejére.
Ahogyan olvastam annakidején a Magyar Futárban-angol –Liberator- nehézbombázók
és orosz –Stukák-hajtották végre ezt a kíméletlen tömegmészárlást.
Nagyon megrendített amikor láttam hogy eltűnt a vashíd , amin keresztül
mindennap jártam az iskolába. Csak az égbemeredő vasdarabok jelezték hogy ott
valamikor volt egy híd. A villanytelep a magas gyárkéményével amire nagyapám
olyan büszke volt hogy ők építették, a föld színével egyenlővé vált. A püspöki
palota nagy romhalmaza alatta a sok kispappal és a szeretett Kollár Ferenc
hittanárommal. Mindenütt csak gyászoló emberek és temetések tárultak elém.
Sajnos láttam a zsadányi úti Hősök temetőjének a tömegsírját, a főként
pirosbereki német katonák tetemeivel amint behelyezik és mész lével lelocsolják
őket.
Szatmár városa élhetetlenné vált mindenki elmenekült innen.. A mi családunk
Erdődre ment itt hagyva, minden ingóságát és ingatlanát.
A légiriadók alkalmával a szirénák hangját erdődön is hallottuk. Sőt ahogyan
kezdték a bombázást a robbanások felvillanó fényei félelmet keltően közelinek
tűntek. Az éjszakáinkat a várpincében töltöttük ami biztos védelmet nyújtott
szinte az egész község lakosságának.
A harcok
A magyargéresi erdőben a németeknek volt egy rejtett repülőterük/döntő
többségükben Messerschmidt vadászbombázókkal ahonnan a bevetésekre indultak.
A német pilóták, nálunk is voltak
elszállásolva. A hátsó,vendégszobában aludtak. Nagyon rendes emberek voltak,
mindig az volt az első dolguk , hogy a családi képeket maguk elé tették az
asztalra. Nagyon meghatott,mert voltak akik a bevetésekről nem tértek vissza és
a családi képek ott maradtak árván.
Családunk
aztán a háború végeztéig kinn maradt Erdődön ott éltük meg a román hadsereg
bevonulását a helységbe,majd az oroszok rövid harc után elfoglalták szeretett
városunkat is. Házunkat aknatalálat érte,jórészt lerombolta. Amikor édesanyámat
először bekísértem gyalogosan Szatmárra elszomorító kép tárult elém-a lerombolt
házunk udvarán rengeteg ferdeszemű,kirgiz-orosz katonákkal az udvarunkon akik
egy förtelmesen koszos üstből merték a csajkájukkal az ételt. Ez a féktelen horda,lopott,rabolt
ártatlan nőket becstelenítettek meg. Még órát sem láttak életükben. Amíg ezek
el nem vonultak az első fronttal nem volt mit kezdeni se az életünkkel se a
szétrombolt javainkkal. Tehát maradtunk erdődön.
Örök
emlékű történés marad hogy a Morzsa kutyánk aki minden nap a vicinális vonat mellet szaladva kísérte ki édesanyámat
Erdődig és reggel vissza szatmárra .Tudniillik édesanyám ezzel a
kisvonattal járt be a hivatalába szatmárra.
Hónapok teltek el amíg hozzá tudtunk kezdeni a
helyreállításhoz,a maradék javaink összekuporgatásához és a mások
erkölcstelenségének és mindenféle szennyének az eltakarításához.
Gyermekfejjel nem értettem azelőtt sem a
józan összefüggéseket. Egy részt a diadalittas győzelmi jelentéseket olvastam a
–Magyar Futár- ban, másrészt itt Szatmárnémetiben a Thököly utcában ahol
laktunk, egyre gyakrabban érkeztek a gyászkeretes táviratok a frontról az
elesett katonákról a Nemzet Hőseinek nyilvánítva ezeket. Az itt
maradt árvák akik között számos pajtásom volt, hosszú ideig őrizték ezeket a
táviratokat, csak éppen arra nem kaptak választ senkitől hogy miért éppen a
Don-kanyarban és oroszországban kellet odaveszni édesapjuknak.
A vesztes háború után,a megtorlások
és mély szenvedések,
meghurcoltatások történelmi időszaka
következett./éhezés,deportálás,a kényszermunka különböző
válfajai,megalázások,hitben,nemzetben, becsületben és nem utolsó sorban
féktelen gyűlöletkeltés a legyőzöttek és azok sarjai iránt.
Az emberek nem heverték ki a halmozott félelmeket a hosszantartó hadi
állapotot,de mind emellett megkezdődött a helyreállítás a háborús nyomok
eltakarítása. Fahidat építettek a lebombázott közhíd helyére,helyrehozták a
vasúti hidat lassan beindult az államadminisztráció.
Szegénység,nincstelenség,éhezés,sötétség-olajmécses,hideg-fürészporos kályha
stb. Hadakozás az élelmiszer spekulánsokkal,azoknak zsaroló törekvéseivel. A mi
generációnk 12-13 éves korában nem ismerte a savanyu cukorka izét,csokoládét
meg nem is láttunk. Szerencsénkre a gazdák termeltek,hordták a környező
községekből a tejet a tej termékeket,lisztet,majorságot,disznót ,de minden
nagyon drága volt-infláció volt és cserekereskedelem folyt
Egyszóval 1944 karácsonyát szerény körülmények között megtudtuk ünnepelni.
Megindult a tanítás és akkor már harmadikos gimnazista voltam az akkor még
létező a Királyi Katolikus Főgimnáziumban
A gyűlölet tetőfoka
Még a bombázások előtti időszakban
hatalmas zsidó ellenes gyűlöletáradat uralkodott az országban ami aztán a zsidó
népesség deportálásával végződött. A katonák szervezett szakaszokban a zsadányi
úton énekelték a gyűlölet és félelemkeltő katonadalokat.pl
-Zsidó-Zsidó-jaj te büdös zsidó mit
keresel itt, az anyád istenit. Pájesz alatt tetű mászik,ides apád hátizsákban
hozta be a Zálit.
.Olyan nagyok voltak az
ellentmondások,hogy már gyermek fejjel is feltettem a kérdést a szüleimmel
együtt, hogy amíg a szentmisén MERLÁK főtisztelendő úr a felebaráti szeretetről
beszél,elítéli a gyűlöletet bármilyen formáját, akkor miért a velem hasonlókorú
gyerekek szaladgálnak az utcán ollókkal a kezükben,fogják meg a fekete kalapos
zsidó fiukat és vágják le a pájeszukat.
De szemtanúja voltam a BÁTHORY utcai
–GETTÓNAK-a várdomb utcai zsidó templomban az elkobzott zsidó holmik
válogatásának,sőt a vasútállomáson a szöges dróttal berekesztett vagon
ablakoknak is amikből időnként emberi ürülék csorgott. Az ablakban a drótrácson
keresztül riadt tekintetű emberek arca jelent meg, és könyörgő tekintettel
kértek egy kis ívó vizet. A gesztapós német katonák mindenkit elkergettek a
vagonok közeléből. Mindenütt ott díszelgett a végzetes jelszó EIN VOLK-EIN
REICH-EIN FÜHRER-/Egy nép- Egy ország- Egy vezér- Még ma is hátborzongató.
Kilenc éves korában a gyerek nem időzik el sokat a kérdésfeltevésen,vagy az
elfogadható válasz értelmezésén. Ha kérdeztél valamit a látottakkal
kapcsolatban, a válasz lakonikus volt-ilyen a világ-
Amikor felnőtt koromban megnéztem a haláltáborokat -Auschwitzot,Dachaut-és
Buchenwaldot-és az ott látottak emberi rémtetteknek nyomai arra késztettek hogy
–A munka szabaddá tesz feliratú kapubejáratnál, a földről egy fehér kavicsot
tegyek a zsebembe,annak a jelképéül hogy én sohasem fogok gyűlölni
senkit.
Mindmáig őrzöm-
A család csonkítások korszaka.
Rövid időn belül a háború befejezése után
a román állammal megkötött békeszerződés után,/ami tartalékolta a 3oo.ooo ember
elhurcolását a –Malenki robotra- oroszországnak az újjá építése
céljából.. Annak idején minden német nevű-fasisztának –volt elkönyvelve
Édesapám után két bőrkabátos
felfegyverzett népi kommandós jött éjjel 2 órakor és cipelték el.-de egy pár
nap után leleményessége mentette meg oroszországtól..
Nem volt szabad németül beszélni,nem volt
német iskola,és semminemű intézmény. Az állambiztonsági szerveket főként
a zsidók szervezték élükön a hírhedt a Weis Miki volt a parancsnok.
A deportáltak 9o % a német ajkú és nevű
fiatalok soraiból kerültek ki ,és nem ujjá építő munkára hanem a Donbasz
szénbányáiba vitték őket. A mi családunkból 7 fiatalt vittek el akikből négy
tért vissza a többi odaveszett. Alig volt olyan család akit ne csonkítottak
volna meg. Általában a túlélők 4-5 évet szenvedték végig ezen idők borzalmait.
A hadiárvák,a háborúban elesett családapák árváinak a sorsa,a hadifoglyok
akiknek a száma hatalmas volt és Szibériában volt a kínpadjuk még csak említést
sem tesz a mai történelem. Jórészük odaveszett a hazatértek meg már rokkant
emberek maradtak testileg,lelkileg életük végéig.
Mindezeket a saját családom,rokonságom,barátaim,ismerőseim és hontársaim
élettörténetének a mai igazolására írtam le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése