Ne
legyünk maximalista szülők!
Szülőként mindig a legjobbat akarjuk
gyermekeinknek. Szeretnénk, ha boldog, sikeres, népszerű emberekké
cseperednének, ha valóra válna minden, amit számukra megálmodtunk. Kérdés
azonban, hogy mi is a legjobb a gyerekeknek, és ki az, akinek az álmát valóra
kell váltaniuk.
Ne kívánjunk lehetetlent gyerekünktől!
Sok szülő esik a maximalizmus hibájába: gyermekétől mindig a legjobbat, a legtöbbet várja. A háttérben mindig az az elvárás áll, hogy gyermekük tökéletes legyen. Ez a cél természetesen elérhetetlen, és oda vezet, hogy a gyerek úgy érzi, soha nem elég jó az, amit tesz. A szülő örök elégedetlensége, állandó követelése később belső elvárássá, önmagával való örök elégedetlenséggé válik a gyermekben, és erős kisebbségi érzéshez, komplexushoz vezethet.
A maximalista szülók gyermekeire kétféle életút várhat. Az egyiket az jellemzi, hogy a gyerek nem visz végig semmit, mindent felad idő előtt, olyan viselkedést tanúsít, mintha kerülné a sikert. Ennek hátterében az áll, hogy rátanul: ő sosem felel meg, soha nem lehet elég jó, ezért elkerüli a megmérettetéseket. A másik út látszólag szerencsésebb, más gyerekek ambiciózussá, igazi küzdővé válnak, örökké bizony ítani akarnak szüleiknek, majd önmaguknak. Ezek az emberek sikeresek, ám nincs nyugodt, elégedett, boldog pillanat az életükben, nincs megállás, mert mindig még többre kell törekedniük.
Szülőként nehéz megtalálni a határt, hogy mennyire kell és szabad irányítani a gyermekeket, meddig tart a nevelés, a jó irányba való terelgetés, a motiválás, és hol kezdődik a befolyásolás, a túlhajszolás, az, ami már nem a gyerek érdeke.
Az első gondolat, amelyet érdemes fontolóra venni, az, hogy a gyermek nem a szülő létének folytatása, hanem egy különálló személy. Nagyon fontos figyelni a gyermeket, megismerni, kibontogatni- milyen is ő valójában. Már egészen pici korban megmutatkoznak személyiségvonás-csírák. Jó megfigyelni, megérteni, hogy miben hasonlít ránk gyermekünk, mi az, amit ezek közül tapasztalataink szerint érdemes kiemelni, fejleszteni, tudatossá tenni, és mi az, aminek visszafogására, kontrollálására meg kell majd tanítani. Ugyanakkor azt is figyeljük meg, hogy mi az, amiben ő más, mint mi vagyunk! Ez ismeretlen terület, de a gyerekre hangolódva felderíthetjük, és segíthetünk neki kibontakoztatni önmagát, új értékeket hozva a családba.
A szülő elfogadása teremti meg az alapját a gyermek önelfogadásának, reális énképének. Nagyon fontos, hogy el tudja fogadni a szülő, hogyha a gyermeke nem hasonlít rá, másképp számára idegenül nyilvánul meg. Például egy nyílt, társaság lelke, magabiztos szülőnek nehéz elhinnie, hogy félénk, visszahúzódó kisgyermekének viszonyulása a világhoz ugyanolyan jó és hatékony. Nem megváltoztatásra szorul, hanem arra, hogy az otthon elfogadó légköre olyan belső magabiztosságot adjon neki, amellyel ha óvatosabban közelítve is, de helyt tud állni minden szituációban.
Az
elvárásokat a gyermek személyiségéhez kell igazítani
Talán
még nehezebb azt elfogadni, hogyha a gyerek olyan tulajdonságokat mutat,
amelyeket a szülő nem szeret önmagában. Ilyenkor nagyon fontos a tudatosság. Ne várja azt a szülő, hogy gyermeke
parancsszóra mássá, tökéletessé váljon, hanem tapasztalatai alapján segítse
abban, hogy mihamarabb uralni tudja az adott tulajdonságot! Így egy hirtelen haragú apának nehéz elfogadnia, ha a kicsi fia keze
könnyen eljár, ám ha nem dühös és csalódott emiatt, és nem várja, hogy fia
"jó" legyen, hanem mihamarabb megtanítja indulatai elfogadható
formában történő kifejezésére, csatornázására, hatalmas segítséget ad neki az
élethez.
Szülői feladat jó célok felé ösztönözni a gyereket, ám az elvárások meghatározásában is az első az, hogy az apa és anya ismerje, értse, elfogadja gyermekét, és olyan feladatok elé ál ítsa, amelyek illeszkednek a gyerek személyiségéhez, illetve életkorához. A dackorszakban lévő, önmaga akaratát próbálgató pici fiútól ne várja az édesanyja, hogy szófogadó legyen, és ne csalódjon benne, ha nem az, hanem finoman terelgetve, az elvárásokat tisztává téve várja ki, amíg megérik erre. A félénk, rebbenékeny kicsi lánynak ne legyen feladata, hogy elénekelje az oviban tanult dalt egy társaság előtt - nem magának való vagy önfejű, ha nem teszi, csupán erre nem képes.
Fontos, hogy legyenek pihenő periódusok, amikor egy cél eléréséért dicséretben részesül a gyerek, együtt örülünk vele, szavakkal, gesztusokkal jelezzük, hogy büszkék vagyunk rá. Hadd élvezze a siker gyümölcseit, ízlelje meg, hogy milyen jó is, ha jól teljesít! Jó, ha nem állítjuk nyomban újabb feladat elé.
A kudarcok, a hibázások, az elbukások az élet részei. Akkor tesz jót gyermekével a szülő, hogyha kudarcaiért nem neheztel, nem korholja őt, hanem segít azok feldolgozásában, megértésében, a tanulságok leszűrésében, a fejlődésben.
A szülőknek nem a külvilág felé kell megfelelniük, nem a hibátlan, tökéletes gyermek a cél, hiszen ilyen úgysem létezik, hanem az, hogy kiegyensúlyozott, önmagával békességben lévő, belső biztonsággal rendelkező emberkéket neveljenek, akik a segítségükkel képesek kiaknázni minden lehetőségüket. Ez az út vezet a sikeres, ugyanakkor boldog élethez.
Szülői feladat jó célok felé ösztönözni a gyereket, ám az elvárások meghatározásában is az első az, hogy az apa és anya ismerje, értse, elfogadja gyermekét, és olyan feladatok elé ál ítsa, amelyek illeszkednek a gyerek személyiségéhez, illetve életkorához. A dackorszakban lévő, önmaga akaratát próbálgató pici fiútól ne várja az édesanyja, hogy szófogadó legyen, és ne csalódjon benne, ha nem az, hanem finoman terelgetve, az elvárásokat tisztává téve várja ki, amíg megérik erre. A félénk, rebbenékeny kicsi lánynak ne legyen feladata, hogy elénekelje az oviban tanult dalt egy társaság előtt - nem magának való vagy önfejű, ha nem teszi, csupán erre nem képes.
Fontos, hogy legyenek pihenő periódusok, amikor egy cél eléréséért dicséretben részesül a gyerek, együtt örülünk vele, szavakkal, gesztusokkal jelezzük, hogy büszkék vagyunk rá. Hadd élvezze a siker gyümölcseit, ízlelje meg, hogy milyen jó is, ha jól teljesít! Jó, ha nem állítjuk nyomban újabb feladat elé.
A kudarcok, a hibázások, az elbukások az élet részei. Akkor tesz jót gyermekével a szülő, hogyha kudarcaiért nem neheztel, nem korholja őt, hanem segít azok feldolgozásában, megértésében, a tanulságok leszűrésében, a fejlődésben.
A szülőknek nem a külvilág felé kell megfelelniük, nem a hibátlan, tökéletes gyermek a cél, hiszen ilyen úgysem létezik, hanem az, hogy kiegyensúlyozott, önmagával békességben lévő, belső biztonsággal rendelkező emberkéket neveljenek, akik a segítségükkel képesek kiaknázni minden lehetőségüket. Ez az út vezet a sikeres, ugyanakkor boldog élethez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése