Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2016. november 7., hétfő

Mitől lesz szófogadó a gyerek?



Mitől lesz szófogadó a gyerek?




 A kis csecsemőt még az ösztönei hajtják: sír, ha éhes, jelzi, ha unatkozik, ha kakis a pelus, ha fájdalma van. Őt még nem lehet meggyőzni arról, hogy azt csinálja, amit akarsz, mert még nem érti a szavaidat. Ha szeretnél elérni nála valamit, akkor a szokásain tudsz változtatni türelemmel, szeretettel, megadva neki, amire szüksége van, kis lépésenként igazítva az ő igényeit ahhoz, amit elvárnál.
Aztán jön egy viharos időszak. Egy időszak, amikor hirtelen önállóvá válik a kicsi. Aranyos babából szófogadatlan, hisztis totyogó lesz. Sok szülő hiszi azt ilyenkor, hogy valamit végleg elrontott, mert a gyermeke egyáltalán nem fogad szót. Ám ez az időszak is elmúlik és marad egy gyerek, aki vagy szófogadó vagy nem, attól függően, milyennek neveltük.
A szófogadó gyerek jó – gondolják a szülők. Mert nekik az lenne az ideális, ha a gyermek azt tenné, amit a szülők mondanak. Csakhogy a gyerek néha nem akarja azt tenni. Saját véleménye van. És ez így van jól. Ha ugyanis mindig mindenben egyetértene, akkor nem gyerek, hanem robot lenne. A jó nevelés lényege nem az, hogy rávegyük a gyereket, hogy mindent csináljon meg, amit mondunk neki, hanem, hogy megtanítsuk rá, hogy egyes esetekben a saját véleménye érvényesülhet, máskor pedig együtt kell működnie másokkal, mert ez az ő és/vagy a közös érdekünk.
Mit is értünk szófogadás alatt?
A legtöbb szülő azt, hogy ha valamit kér a gyerektől, akkor elsőre megcsinálja. Pedig valójában sok-sok különféle helyzet van, amikor szófogadást várunk el a gyermekünktől, ezért mindegyikre más lesz a reakciója és más lehet a mi megoldásunk is.
Néhány példa:
Pistike áll az anyukájával a postán a sorban, de idővel elunja magát és szaladgálni kezd. Az anyukája rászól, de ő nem hagyja abba.
A többség reakciója erre az, hogy rászólnak a gyerekre, tízszer, aztán megfogják a kezét és ráparancsolnak, hogy bírjon magával. Pistikének meg kell tanulnia, hogy a postán nem szaladgálunk – ez nyilvánvaló. Vagy mégsem? Mert 10 évesen már nem fog Pistike szaladgálni a postán akkor sem, ha 3 évesen ezt nem tanulta meg. Lehet, hogy jobb lenne inkább figyelembe venni, hogy Pistike még csak 3 éves és magunkkal vinni egy kisautót meg egy mesekönyvet a sorbanállás idejére? Esetleg, ha már Pistike kicsit nagyobb, akkor fekete-fehér-igen-nem-et vagy barchobát játszani vele, amíg a sorban állunk? Így nem fog unatkozni, nem fog szaladgálni – később pedig már ismerni fogja a postai játékszabályokat, fegyelmezés nélkül is, hiszen mindenhol ezt látja maga körül.
Pistikét megkéri az anyukája, hogy tegyen rendet a gyerekszobában, de ő nem hajlandó rá.
Tipikus szülői hiba: a gyerek éppen elmélyülten csinál valami egészen mást és akkor megyünk oda hozzá, hogy pakoljon már el. Vagy mi éppen takarítunk, rendet rakunk és a gyerekszobába érve elkezdünk morogni a gyerekkel, hogy sosem tesz rendet, nem igaz, hogy ilyen rendetlen… A gyerek azt látja, hogy kizökkentik a játékból, amikor éppen beleélte magát, nem hagyják nyugton, folyton letolják, amiért rendetlenséget csinál, a legváratlanabb időpontokban előáll anya és közli, hogy rendet kell rakni.
A megoldás nagyon egyszerű: találd ki a rendrakásra vonatkozó szabályokat, ültesd le a csemetét, beszéld meg vele, mik a szabályok ezentúl: pl. “akkor vehetsz elő új játékot, ha a helyére tetted a másikat”, “minden este lefekvés előtt elpakoljuk a játékokat”. És lehetnek kivételek is ebből, pl. ha éppen megépítette álmai vasútvonalát vagy legóházát, akkor az megmaradhat néhány napig, amíg még játszik vele.
Az első pár nap fontos, hogy ne csak kiadd a feladatot, hanem te is vegyél részt a rendrakásban, hogy pl. mondd azt, hogy “én elpakolom a legókat, te pedig a plüssállatokat tedd el”.
Kisebbekkel 3-4 éves korig: egyszerre csak kisebb feladatokat adj nekik, mint “tedd be a kisautókat a dobozba”, vagy “válogasd ki csak a piros kockákat”, vagy “tegyél a helyére 3 játékot”. Ők még nem értik az olyan komplex feladatokat, mint “rakj rendet a szobádban”.
A rendre való nevelés egyébként nem csak a rendrakásról szól. Igazából azt kell megtanulnia a gyermeknek hosszú távon, hogy egy helyen tartsa a holmiját, tudjon rá vigyázni, mindent a helyére tegyen vissza, mert erre később az iskolában nagy szüksége lesz. Ez azonban csak úgy valósulhat meg, ha mi is rendszerezzük a holmikat, mindennek megvan a maga helye a lakásban és erre a gyermeket is megtanítjuk. Ha a gyerek azt látja, hogy az édesapja a földre dobja a szennyest, ne várjuk, hogy ő a szennyestartóba tegye.
“Pistike hisztizik, amikor el kell indulni az óvodába.”
Ilyenkor lehet szépen kérni, még szebben kérni, vitatkozni vele, érvelni az óvodai élmények mellett, és végül hosszú huzavona után nagy nehezen rátuszakolni a kabátot, a cipőt, kitessékelni az ajtón, visszaszaladni az elmaradhatatlan kismackóért, ami nélkül nem akar oviba menni, és aztán elvonszolni az óvodába. Ez a helyzet azonban nem azért alakul ki, mert a gyermek utálja az óvodát, esetleg ott valami titkos sérelem érte/éri, ami miatt nem szeret oda járni. Ez azért alakul ki, mert a gyerek érzi, hogy nem vagyunk túlzottan határozottak az óvodába menés dolgában. Látja, hogy lehet húúúúúúúzni az időt, és hát mennyivel jobb otthon lenni anyával, mint az oviban anya nélkül. Anya is bizonytalan kicsit, mert ő is szívesebben lenne otthon és ott él benne a gyanú, hogy esetleg az óvoda nem is olyan jó a kis Pistikének. Pistike pontosan érzi ezt a bizonytalanságot, ezért megkezdődik a játszma és újra meg újra minden reggel lejátszódik.
Anyának csak annyit kell tennie, hogy szigorú elindulási rendet tart reggel. Nincs reggeli tévézés, sem játék. Öltözés, reggeli, fogmosás, cipő, kabát és indulás. De nem csak menetrend van, hanem egy kis engedmény is a gyereknek, néhány terület, amiben ő dönthet reggel: “A piros vagy a kék pulcsit akarod venni?”, “A mackót vagy a nyuszit viszed be?”, “Epres joghurtot eszel reggelire vagy túrós batyut?” Pistikének immáron eszébe sincs hisztizni, mert anya határozottságával nem tud vitatkozni, az önállóságát pedig kiélheti más területeken.
“Pistike nem akarja megfogni az anyukája kezét az utcán.”
Amikor Pistike még kicsi és éppen most tanult meg járni, örül neki, hogy már önálló “nagyfiú” és egyedül mehet. Dehogyis kell neki oda anya! Fogalma sincs még a veszélyekről, amik az utcán leselkednek rá, azokat nekünk kell megmutatni neki. A cél az, hogy ne szaladjon oda a harapós kutyához, ne rohanjon ki az úttestre, ne tűnjön el egyedül a tömegben. Nem azt kell neki megtanítani, hogy mindig fogja a kezünket, hiszen a parkban, ahol nincs autó, nincs tömeg, nincs harapós kutya, szabadon mehet, hanem azt, hogy ezek a dolgok vannak, figyelni kell rájuk, mert veszélyesek és anya meg tud védeni tőle. Vedd fel, mutasd meg neki a harapós kutyát, nézzétek meg a nagy autókat az út szélén állva és a sok embert, aki elsodor a tömegben. Ha újra meg újra elmondod, hogy ez veszélyes, meg fogja érteni, és magától fog a kezedbe kapaszkodni, mert úgy érzi biztonságban magát.
Nem mindegy, hogyan kéred…
Vannak belén k rögzült mondatok, amiket folyton-folyvást hajtogatunk a gyereknek és ő nem csinálja, amit mondunk. Nem azért, mert szófogadatlan, hanem, mert nem érti. Nem érti mit akarsz, mert azt mondod: “Rakjunk rendet!” – és várod, hogy ő tegyen rendet a szobában, pedig te többesszám első személyt használtál, akkor te miért nem csinálsz semmit?
Ha ehelyett konkrétan elmondanád, hogy “fogd a legókat és tedd be őket a dobozba”, sokkal egyértelműbb lenne, mit vársz el tőle.
Vagy azt mondod, “Öltözz fel!” A gyerek számára ez nagyon általános utasítás. Sokkal jobban érti azt, hogy “Vedd fel a zoknit és a nadrágot!”
Udvariasságból, és az utasítástól való félelemből sok szülő elköveti azt a hibát, hogy kedveskedik a gyerekkel, amikor utasítani szeretné, például azt mondja: “Öltözz fel, kérlek szépen!” vagy “Feküdj le most már, légyszíves!” A gyerek ebből azt érzi, hogy te magad is bizonytalan vagy, ezeknek az utasításoknak a mibenlétében, és semmi nem történik, ha még nem öltözik fel vagy játszik egy kicsit lefekvés előtt.
Hasonlóan bizonytalan akkor, amikor azt mondod, “Most már késő van, aludj szépen!” De hogyan kell aludni? Mondj helyette olyat, amiről tudja, hogyan kell csinálni: “Feküdj le és csukd be a szemed!”
A varázsszavak azonban nem elegendőek. A gyerekek akkor lesznek szófogadóak, ha megtanulják, hogy bízhatnak a szüleikben annyira, hogy amikor ők kérnek valamit tőlük, akkor azt a saját érdekükben teszik. A szófogadásnak nem a büntetéstől való félelemből vagy a feltétlen megadásból, hanem a szülőben való bizalomból kell jönnie. Erre mutat az a kísérlet is, amit az Iowa-i Egyetem kutatói végeztek néhány éve, és amiben 102 család életét, a szülők gyermekkel való kapcsolatát vizsgálták 7 hónapostól 4,5 éves korig. A felmérésből azt derült ki, hogy azok a gyerekek voltak szófogadóbbak 4,5 évesen, akik az első évben szorosabb kapcsolatot alakítottak ki a szüleikkel. Tehát a szófogadás ott kezdődik, hogy mi képesek vagyunk-e szót fogadni a néhány hetes-hónapos csecsemőnek, amikor testközelséget szeretne, babusgatásra vágyik vagy éjszaka felsír.
Ha kétségeid vannak, akkor jó hír lehet a számodra, hogy mindez kijavítható. Soha nincs késő váltani és elkezdeni parancsolgatás, fenyegetés és büntetés helyett bizalmat építeni a gyermekedben.


#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése