Egy gyerek olyankor is lehet árva, ha a szüleivel nő fel
Sok szó esik manapság az emberek közti agresszióról, a
bántalmazás különféle formáiról. Sok helyen olvashatunk olyan
emberekről, akik szexuálisan használnak egy gyereket, olyanokról is,
akik fizikailag vagy verbálisan bántják a kicsiket. Nagyon keveset
hallani azonban azokról a felnőttekről és szülőkről, akiknek nincsenek
látványos dühkitörései, akik nem a kirobbanó agressziójukkal okoznak
fájdalmat. Akiknek „csupán” annyi a bűnük, hogy szülői minőségükben
nincsenek jelen a gyerek életében. Akiknek sorozatos mulasztásai sebzik a
gyerekeik lelkét, és ezzel veszélyeztetik az egészséges lelki
fejlődését. Sebestyén Eszter pszichológus írása.
–
Mit is jelent ez pontosan?Sok gyereknek kell úgy felnőnie, hogy félelmeiben nem kap megnyugvást, szomorúságában nem kap vigaszt, veszélyhelyzetben nem kap védelmet, a szülői gondoskodás kimerül a fizikai gondozásban, etetésben, tisztán tartásban.
Sok gyerek nem tudja kinek elmondani örömeit, bánatait, félelmeit, mert nincs mellette egy értő, együtt érző személy, mivel a szülei saját érzelmi életük foglyai, és nem figyelnek a gyerekeik érzelmeire. Ha a gyerek próbálkozik is megosztani velük ügyes-bajos dolgait, leintik, nem figyelnek rá, esetleg nevetségessé teszik.
A sorozatos szülői mulasztás érzelmi elhanyagolásnak minősül, ami szintén gyerekbántalmazási kategória. Sokkal kevésbé feltűnő, mint a bántalmazás többi kategóriája, de sajnos semmivel nem árt kevesebbet egy gyereknek. A gyerek érzelmeinek figyelmen kívül hagyása következtében, a gyerekkor a kínzó magány köré fonódik. Ha szülei nem figyelnek a gyerek lelkére, magára marad a félelmeivel, fájdalmaival, kérdéseivel, egész érzelmi világával. Ha nincs mellette egy felnőtt, aki megnyugtatná, amikor fél, simogatná, amikor fáj valamije, megvédené, ha veszélyben van, a gyerek nem tanulja meg sem megnyugtatni-, sem megvédeni magát. Nem tanulja meg értelmezni és kezelni az érzelmeit, aminek számos komoly következménye lehet. Felnőttkorban sem enyhülő dühkitörések vagy indulatkezelési problémák, szorongások, pánikrohamok, fóbiák, melyek uralhatják akár egész életét.
Egy gyerektől megtagadni azt az érzelmi közelséget, melegséget, óvó-védő közeget, ami megilletné őt, épp ezért szörnyű, mert amit ekkor elmulasztunk, az az egész életére kihat.Az ilyen gyerekek – bár szülők mellett nőnek fel – érzelmileg árvák, hiszen teljesen magukra hagyják őket. Az érzelmileg elhagyatott gyerekek soha nem érzik magukat biztonságban, mert egy megnyugtató felnőtt jelenlétének hiányában a gyerekkorral együtt járó félelmei teljesen elárasztják őt. A felnőtt megnyugtató szavai nélkül a félelmek nem enyhülnek, nem korlátozódnak egy-egy helyszínre, helyzetre, életkorra, és mivel sosem kapnak védelmet, és megnyugtatást, ezért állandó kísérőivé válnak gyerekkorának.
Amikor senki nem védi meg a gyereket
És akkor még nem beszéltünk azokról a gyerekekről, akiknek nemcsak gyerekkori félelmeikkel kell egyedül megküzdeniük, nem a farkastól, a szörnyektől, a sötéttől vagy a szuritól félnek, hanem a saját családjuktól, saját anyjuktól vagy apjuktól. Sajnos egyáltalán nem ritka párosítás, hogy egy bántalmazó szülő mellett van egy néma cinkos, és/vagy egy érzelmileg elhanyagoló szülő, aki rendszeresen csendben és tétlenül nézi végig saját gyerekének bántalmazását, és nem kel a védelmére. Ezzel gyakorlatilag tettestárssá válik a saját gyereke bántalmazásában. Sokan felteszik ilyenkor a kérdést: „De hát mit tehettem volna, hiszen ő az erősebb, úgysem tudom leállítani, nem hallgat rám”. Szinte bármilyen megoldás jobb ilyenkor a tétlenségnél. Visítani, üvölteni, rendőrt hívni, fenyegetőzni, a gyerek elé állni… vagy a gyerekkel együtt elhagyni a helyszínt. Elképzelhető, hogy a másik nem áll le, de mégis egész mást szűr le a gyerek akkor, ha legalább megpróbáltak a védelmére kelni. Ugyanis a tétlenséggel azt üzenik neki, hogy az ő bántalmazása elfogadható, és rendben van. Az a gyerek, akinek mindkét szülője elfogadhatónak tartja a bántalmazást, magától értetődőnek veszi, hogy ő „bántást érdemel”. Nem csupán emiatt elítélendő a tétlenség, és a szemet hunyás, és nem csak ezt a következményt hozza magával. Hiszen, ha egy szülő egymás után több helyzetben is néma cinkos marad, azzal lényegében a saját gyerekének a bántalmazását legitimálja, és a saját gyerekének fordít hátat. Ettől a pillanattól pedig a gyerek érzelmi világába durván beletipor, figyelmen kívül hagyja annak érzéseit, így érzelmileg elhanyagoló gyerekbántalmazóvá válik ő is.
Sok szülő nemhogy nem hallgatja meg a gyerekét, és nincs jelen értő, érző, érdeklődő figyelemmel, hanem gyakran maguk kényszerítik bele a kicsit a hallgatásba.Ördögi kör
Tudják, hogyha őszinte merne lenni, akkor sírna, panaszkodna, és kifejezné, hogy rosszul bánnak vele, de ezt nem akarják hallani. Az ördögi kör pedig beindul. Minél rosszabbul bánnak egy gyerekkel, minél durvább dolgokkal hagyják magára, annál kevésbé akarnak ezzel szembesülni, és annál inkább próbálják meg a gyerekbe belefojtani haragját, nemtetszését, szomorúságát és fájdalmát. Hiszen ha együtt éreznének a gyerekükkel, akinek ők maguk okoznak fájdalmat, a saját lelkiismeretük kezdené el kínozni őket. Így egyre inkább elfordulnak a gyereküktől, és még több helyzetben hagyják magára. Sok esetben a gyerek érzelmi problémái különféle tüneteket okoznak, könnyen kap így egy amúgy is bajban lévő gyerek „szakértői papírt”, mely szerint hiperaktív, magatartászavaros, ezzel is azt jelezve, hogy „a hiba az ő készülékében van”. A gyerek pedig ilyen esetben elvesztette már mindkét szülőjét, az igazi szülői minőségükben, és elvesztette a bizalmát is bennük, nincs senki, aki a pártját fogná, aki mellé állna, és még egy papír is „igazolja azt, hogy ő a hibás”.
Generációkon átívelő probléma
Mások szimplán „abnormálisan érzékenynek” titulálják a bántalmazott gyereküket, aki nem reálisan ítéli meg az őt ért bánásmódot, ezzel is bagatellizálva a bántást magát. Az ördögi körök – ha nem vesszük észre időben, ha nem változtatunk időben – olyan távolságot szülnek szülő és gyereke között, amit gyakran lehetetlen visszafordítani és helyrehozni. Minél korábbi életszakaszban kezdődik, minél tovább falaz az egyik szülő a másiknak, minél tovább hagyják magára a gyereket, minél inkább eldurvul a bántalmazás, annál nehezebb, és annál reménytelenebb. Minél több helyzetben nem lépnek fel szülőként a gyerekük mellett, minél több mulasztással fosztják meg a gyereket attól, amit érdemelne, annál inkább a bagatellizálásra, a szőnyeg alá söprésre törekednek.
Gyakran évtizedeken, akár több generáción keresztül fennmarad a probléma, hogy a szülő (akár később nagyszülőként is) feljogosítva érzi magát arra, hogy a gyerekének (és az unokájának) az érzelmeit teljesen figyelmen kívül hagyja.Senki nem szeret bűntudatot érezni, ezért a szülői próbálkozások ilyen esetekben gyakran egyre inkább arra irányulnak, hogy saját magukat felmentsék a bűntudat alól. Bűntudat helyett pedig a gyerek érzéseitől egyre távolabb kell maradni, egyre kevésbé komolyan venni azokat. Az ilyen családok tragédiája, hogy a szülő gyakorlatilag maga löki el magától a gyerekét azért, hogy a saját lelkiismeretét csitítgassa, és féken tudja tartani. Könnyebb kenegetni és szépíteni a dolgokat, mint felelősséget vállalva belátni, hogy valaki „ellopta” a saját gyerekének gyerekkorát, megfosztotta őt egy érzelmileg elérhető anyától vagy apától. Kíméletesebb a „rossz nevelési módszerre” hivatkozva enyhíteni és legalizálni a történteket, mint belátni, hogy mennyi sebet okoztak a mulasztásai. De akárhogy is szépítünk, fogalmazunk: a gyerekbántalmazás, az érzelmi elhanyagolás soha nem egy „nevelési módszer”, hanem visszaélés a gyerek kiszolgáltatottságával, aminek eredménye, egy gyerek végtelen magánya és árvasága.
Kevés szomorúbb gyereksorsot tudok elképzelni, mint azt, ha valakinek a saját szülei mellett kell árvának maradnia. #1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése