Szeretet és tisztelet a családban
Ember legyen a talpán, aki szülőként el tudja helyezni magát a
Spárta–Vekerdy tengelyen. Hogyan legyek következetes? Mennyit engedjek?
Mivel motiváljak? Rendszerint effajta kérdések körül forog minden szülő
agya nap mint nap. Segítséget nyújthat a hétköznapok küzdelmeihez
Emerson Eggerichs Szeretet és tisztelet a családban című könyve.
Rögtön az első lapokon a ma már harmincas éveiket taposó Eggerichs gyerekek hitelesítik apjuk szavait, aki a könyv megírásához többször is kikérte gyermekei véleményét. Átbeszéltek régi emlékeket, szituációkat, s maga Eggerichs számos alkalommal konstatálja, hogy vannak dolgok, amelyeket ma már másképp csinálna. Ha egy szóban kellene összefoglalni a könyv lényegét, az a szembenézés. Ahogyan a szerző szembenéz életművével, folyamatosan olyan igazságokra hívja fel a figyelmet, amelyek miatt az olvasónak is szembe kell néznie önmagával. Azoknak, akik szerint az első rész (Szeretet és tisztelet a házasságban) terjengős és ismétlésekbe bocsátkozó volt, jó hír, hogy ez alkalommal számos gyakorlati példa, olvasói levél és személyes sztori teszi színesebbé a mondanivalót, mely jóval kevesebb önismétlést tartalmaz.
Az őrület köre
Eggerichs az első kötetből ismert módon vázolja fel az őrület körét: a gyermekeknek szeretetre, a szülőknek tiszteletre van szükségük. Amikor a gyermek tiszteletlen, a szülő szeretetlenül reagál, ami viszont a gyermek szívét megkeményíti vagy elcsüggeszti, így további tiszteletlenséget szül. A házasságban az őrület körét az a fél szakítja meg, „akinek több esze van”, vagyis aki felismeri ezt a kört, és hajlandó erőfeszítéseket tenni a kapcsolat megjobbításáért – akkor is, ha a másik féltől nem kapja meg azt, amire szüksége van. Szülő-gyermek viszonyban természetesen a szülőnek kell felnőttnek lennie.
Eggerich szerint különösen fontos átgondolni egy-egy szituációban, hogy történt-e egyáltalán tiszteletlenség, vagy a gyermek viselkedése egészen egyszerűen abból fakad, hogy gyermek, vagyis önközpontú, infantilis, felelőtlen. Szeretetlen túlreagálásunkkal feldühíthetjük vagy megbánthatjuk a gyermeket, és máris kész a dráma. Ha pedig valóban tiszteletlenség történt, akkor sem foszthatjuk meg a gyereket a szeretettől. Vajon nyomjuk el magunkban az igazi érzéseinket, miközben biztosítjuk a gyereket a szeretetünkről? – merülhet fel a kérdés. „Az ember képes egyszerre visszafogott módon kifejezni a csalódottságát és szavakkal kifejezésre juttatni szeretetét. Ráadásul a szeretetünk kinyilvánítása enyhíti haragunkat és segít megőrizni önuralmunkat” – hangzik a szerző válasza. Szerinte azért szükséges kifejezni a szeretetet a gyerek felé a kritikus pillanatokban is, mert noha mi tudjuk, hogy az életünket is odaadnánk érte, ő a viselkedésünkből nem feltétlenül ezt szűri le. Ha mégis elvetettük a sulykot, ne szégyelljünk bocsánatot kérni a gyermekünktől.
A feltöltődés köre
Ha sikerült az őrület körét megállítanunk a gyermekünk viselkedésének és saját reakcióinknak dekódolásával, megvan a lehetőségünk, hogy belépjünk a feltöltődés körébe, ahol hat alapelv segít a harmónia megteremtésében, vagyis a gyerekek érezni fogják a szeretetet, s alkalmasak lesznek tisztelni a szülőt, így mindenki megkapja, amire vágyik.
1) Adás: Nem kizárólag pénzen vásárolható dolgokat adhatunk a gyermeknek, hanem minőségi időt, figyelmességeket is. Az adással kifejezhetjük mennyire értékes számunkra, motiválhatjuk tiszteletre, vagy egyszerűen csak kifejezhetjük nagylelkűségünket. Jókor adni művészet, hiszen a követelőzés és az önzőség táplálásának csapdájába sem szabad beleesni.
2) Empátia: „Megérteni a gyermekünket annyit tesz, hogy tudjuk a fejlődésnek mely szakaszában tart éppen, és empátiát tanúsítunk iránta.” Indokolatlan agresszivitással, fizikai megfélemlítéssel, túlzott elvárásokkal elkeseríthetjük a gyermekeinket. Másrészt viszont kelleténél erősebb empátiával táplálhatjuk a gyermek önsajnálatát.
3) Útbaigazítás, tanácsadás: Soha ne felejtsük el, hogy elsősorban személyes példánkkal igazítjuk el a gyermeket az élet dolgaiban, vagyis nekünk kell hitelessé válnunk. Ragadjuk meg a hétköznapi szituációkban, autóban, konyhában adódó beszélgetési lehetőségeket, hogy a tanításaink ne fejtágításként hassanak, hanem organikusan beépüljenek a mindennapjainkba.
4) Fenyítés, konfrontáció: Legyenek a szabályaink világosak, igazságosak, és ha szükséges, akkor következetesen alkalmazzuk a beígért büntetésformát. Eggerichs megkülönböztet természetes és kiszabott büntetést. Természetes például az, hogy ha kiborul a tej, azt fel kell törölni; a kiszabott büntetés pedig olyan szankció, amit a gyerekre és a kihágás mértékére szabunk. Ilyen lehet a plusz házimunka, privilégiumok vagy zsebpénz megvonása, székre ültetés. Amikor korrigálásra kerül sor, azt megint csak szeretettel kell megtenni.
5) Bátorítás: A gyermeknek lételeme a bátorítás, így becsmérlő szavainkkal óriási károkat tudunk okozni. Buzdítsuk őket az élet adta kihívások, félelmek között, személyüket, tetteiket illetően, illetve azzal kapcsolatosan, hogy kivé, mivé válhatnak a jövőben. Ne vegyük természetesnek, ha jó döntést hoznak, hanem erősítsük meg őket pozitív észrevételezéssel.
6) Közbenjárás: Ahhoz, hogy a felsoroltakat mind véghez tudjuk vinni, először is saját magunkért kell közbenjárni Istennél, hiszen nagylelkűvé, empatikussá, bölccsé, igazságossá válni embert próbáló és rajtunk túlmutató feladat. Kérnünk kell továbbá, hogy mindaz, amit az előzőekben felsorolt öt pontban tettünk, elérje a valódi célját, vagyis hogy a gyermek hálássá váljon, béke és nyugalom uralkodjon a lelkében, tanítható legyen, bánja meg, ha helytelenül cselekedett és bátran nézzen szembe a kihívásokkal.
Lázadó gyermekek
A szerző mély együttérzéssel szól azokhoz a szülőkhöz, akiknek a gyermeke jelenleg nem követi a család értékrendjét, és emiatt szülőként kudarc- és vereségérzéssel küzdenek. „Nem lehet automatikusan állítani, hogy a lázadó gyermekek szülei hibáztak a nevelés során. Vajon melyik gyülekezetben kérték volna fel a tékozló fiú és keserű, irigy testvére apját, hogy beszéljen a gyermeknevelésről?” – teszi fel a kérdést, arra utalva, hogy a szülő jóságára nem feltétlenül lehet következtetni a gyermek viselkedéséből. Valószínűleg Sámuel prófétáról, Izrael bírájáról is sokan „leszednék a keresztvizet” a korrupt fiai miatt.
S hogy mit kezdjünk a lázadókkal? Maradjunk a hat pont által kijelölt úton, akár engedelmesek a gyerekeink, akár nem. „A szeretet és elfogadás légkörét igyekezzünk megteremteni az otthonunkban, olyan légkört, amely hazatérésre ösztönzi a lázadó gyermeket, mert tudja, nem kell félni a megszégyenítéstől.”
A feleletemért én felelek
„A gyerekem tehet róla, hogy így reagáltam, teljesen kiborít” – mondjuk néha szülőként. A valóság azonban az, hogy a gyerek soha nem oka a viselkedésünknek, csak leleplezi, hogy kik is vagyunk valójában. Szó szerint kiborítja azt, ami bennünk van. Nem hibáztathatjuk a gyereket a saját helytelen reakcióinkért. Törekedjünk az önuralomra, ami azonban nem jelent megalkuvást! A békesség kedvéért nem válhatunk engedékennyé olyan kérdésekben, melyek az értékrendünk alapját képezik.
Elsőre talán morbidnak tűnik a halálra gondolni a gyermeknevelés kapcsán – szabadkozik a szerző – , de egészen más fényben láthatjuk a viszonyulásainkat, értékeinket, ha figyelembe vesszük, hogy a földi élet véges, és örökséget kell hátrahagynunk. A nagy kérdés: hogyan emlékeznek meg majd rólunk szeretteink, és hogyan számolunk el azon az utolsó napon.
Rögtön az első lapokon a ma már harmincas éveiket taposó Eggerichs gyerekek hitelesítik apjuk szavait, aki a könyv megírásához többször is kikérte gyermekei véleményét. Átbeszéltek régi emlékeket, szituációkat, s maga Eggerichs számos alkalommal konstatálja, hogy vannak dolgok, amelyeket ma már másképp csinálna. Ha egy szóban kellene összefoglalni a könyv lényegét, az a szembenézés. Ahogyan a szerző szembenéz életművével, folyamatosan olyan igazságokra hívja fel a figyelmet, amelyek miatt az olvasónak is szembe kell néznie önmagával. Azoknak, akik szerint az első rész (Szeretet és tisztelet a házasságban) terjengős és ismétlésekbe bocsátkozó volt, jó hír, hogy ez alkalommal számos gyakorlati példa, olvasói levél és személyes sztori teszi színesebbé a mondanivalót, mely jóval kevesebb önismétlést tartalmaz.
Az őrület köre
Eggerichs az első kötetből ismert módon vázolja fel az őrület körét: a gyermekeknek szeretetre, a szülőknek tiszteletre van szükségük. Amikor a gyermek tiszteletlen, a szülő szeretetlenül reagál, ami viszont a gyermek szívét megkeményíti vagy elcsüggeszti, így további tiszteletlenséget szül. A házasságban az őrület körét az a fél szakítja meg, „akinek több esze van”, vagyis aki felismeri ezt a kört, és hajlandó erőfeszítéseket tenni a kapcsolat megjobbításáért – akkor is, ha a másik féltől nem kapja meg azt, amire szüksége van. Szülő-gyermek viszonyban természetesen a szülőnek kell felnőttnek lennie.
Eggerich szerint különösen fontos átgondolni egy-egy szituációban, hogy történt-e egyáltalán tiszteletlenség, vagy a gyermek viselkedése egészen egyszerűen abból fakad, hogy gyermek, vagyis önközpontú, infantilis, felelőtlen. Szeretetlen túlreagálásunkkal feldühíthetjük vagy megbánthatjuk a gyermeket, és máris kész a dráma. Ha pedig valóban tiszteletlenség történt, akkor sem foszthatjuk meg a gyereket a szeretettől. Vajon nyomjuk el magunkban az igazi érzéseinket, miközben biztosítjuk a gyereket a szeretetünkről? – merülhet fel a kérdés. „Az ember képes egyszerre visszafogott módon kifejezni a csalódottságát és szavakkal kifejezésre juttatni szeretetét. Ráadásul a szeretetünk kinyilvánítása enyhíti haragunkat és segít megőrizni önuralmunkat” – hangzik a szerző válasza. Szerinte azért szükséges kifejezni a szeretetet a gyerek felé a kritikus pillanatokban is, mert noha mi tudjuk, hogy az életünket is odaadnánk érte, ő a viselkedésünkből nem feltétlenül ezt szűri le. Ha mégis elvetettük a sulykot, ne szégyelljünk bocsánatot kérni a gyermekünktől.
A feltöltődés köre
Ha sikerült az őrület körét megállítanunk a gyermekünk viselkedésének és saját reakcióinknak dekódolásával, megvan a lehetőségünk, hogy belépjünk a feltöltődés körébe, ahol hat alapelv segít a harmónia megteremtésében, vagyis a gyerekek érezni fogják a szeretetet, s alkalmasak lesznek tisztelni a szülőt, így mindenki megkapja, amire vágyik.
1) Adás: Nem kizárólag pénzen vásárolható dolgokat adhatunk a gyermeknek, hanem minőségi időt, figyelmességeket is. Az adással kifejezhetjük mennyire értékes számunkra, motiválhatjuk tiszteletre, vagy egyszerűen csak kifejezhetjük nagylelkűségünket. Jókor adni művészet, hiszen a követelőzés és az önzőség táplálásának csapdájába sem szabad beleesni.
2) Empátia: „Megérteni a gyermekünket annyit tesz, hogy tudjuk a fejlődésnek mely szakaszában tart éppen, és empátiát tanúsítunk iránta.” Indokolatlan agresszivitással, fizikai megfélemlítéssel, túlzott elvárásokkal elkeseríthetjük a gyermekeinket. Másrészt viszont kelleténél erősebb empátiával táplálhatjuk a gyermek önsajnálatát.
3) Útbaigazítás, tanácsadás: Soha ne felejtsük el, hogy elsősorban személyes példánkkal igazítjuk el a gyermeket az élet dolgaiban, vagyis nekünk kell hitelessé válnunk. Ragadjuk meg a hétköznapi szituációkban, autóban, konyhában adódó beszélgetési lehetőségeket, hogy a tanításaink ne fejtágításként hassanak, hanem organikusan beépüljenek a mindennapjainkba.
4) Fenyítés, konfrontáció: Legyenek a szabályaink világosak, igazságosak, és ha szükséges, akkor következetesen alkalmazzuk a beígért büntetésformát. Eggerichs megkülönböztet természetes és kiszabott büntetést. Természetes például az, hogy ha kiborul a tej, azt fel kell törölni; a kiszabott büntetés pedig olyan szankció, amit a gyerekre és a kihágás mértékére szabunk. Ilyen lehet a plusz házimunka, privilégiumok vagy zsebpénz megvonása, székre ültetés. Amikor korrigálásra kerül sor, azt megint csak szeretettel kell megtenni.
5) Bátorítás: A gyermeknek lételeme a bátorítás, így becsmérlő szavainkkal óriási károkat tudunk okozni. Buzdítsuk őket az élet adta kihívások, félelmek között, személyüket, tetteiket illetően, illetve azzal kapcsolatosan, hogy kivé, mivé válhatnak a jövőben. Ne vegyük természetesnek, ha jó döntést hoznak, hanem erősítsük meg őket pozitív észrevételezéssel.
6) Közbenjárás: Ahhoz, hogy a felsoroltakat mind véghez tudjuk vinni, először is saját magunkért kell közbenjárni Istennél, hiszen nagylelkűvé, empatikussá, bölccsé, igazságossá válni embert próbáló és rajtunk túlmutató feladat. Kérnünk kell továbbá, hogy mindaz, amit az előzőekben felsorolt öt pontban tettünk, elérje a valódi célját, vagyis hogy a gyermek hálássá váljon, béke és nyugalom uralkodjon a lelkében, tanítható legyen, bánja meg, ha helytelenül cselekedett és bátran nézzen szembe a kihívásokkal.
Lázadó gyermekek
A szerző mély együttérzéssel szól azokhoz a szülőkhöz, akiknek a gyermeke jelenleg nem követi a család értékrendjét, és emiatt szülőként kudarc- és vereségérzéssel küzdenek. „Nem lehet automatikusan állítani, hogy a lázadó gyermekek szülei hibáztak a nevelés során. Vajon melyik gyülekezetben kérték volna fel a tékozló fiú és keserű, irigy testvére apját, hogy beszéljen a gyermeknevelésről?” – teszi fel a kérdést, arra utalva, hogy a szülő jóságára nem feltétlenül lehet következtetni a gyermek viselkedéséből. Valószínűleg Sámuel prófétáról, Izrael bírájáról is sokan „leszednék a keresztvizet” a korrupt fiai miatt.
S hogy mit kezdjünk a lázadókkal? Maradjunk a hat pont által kijelölt úton, akár engedelmesek a gyerekeink, akár nem. „A szeretet és elfogadás légkörét igyekezzünk megteremteni az otthonunkban, olyan légkört, amely hazatérésre ösztönzi a lázadó gyermeket, mert tudja, nem kell félni a megszégyenítéstől.”
A feleletemért én felelek
„A gyerekem tehet róla, hogy így reagáltam, teljesen kiborít” – mondjuk néha szülőként. A valóság azonban az, hogy a gyerek soha nem oka a viselkedésünknek, csak leleplezi, hogy kik is vagyunk valójában. Szó szerint kiborítja azt, ami bennünk van. Nem hibáztathatjuk a gyereket a saját helytelen reakcióinkért. Törekedjünk az önuralomra, ami azonban nem jelent megalkuvást! A békesség kedvéért nem válhatunk engedékennyé olyan kérdésekben, melyek az értékrendünk alapját képezik.
Elsőre talán morbidnak tűnik a halálra gondolni a gyermeknevelés kapcsán – szabadkozik a szerző – , de egészen más fényben láthatjuk a viszonyulásainkat, értékeinket, ha figyelembe vesszük, hogy a földi élet véges, és örökséget kell hátrahagynunk. A nagy kérdés: hogyan emlékeznek meg majd rólunk szeretteink, és hogyan számolunk el azon az utolsó napon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése