Vannak kifejezetten rafinált, rosszindulatú gyerekek, akiknek lételemük, hogy tönkretegyék osztálytársaikat, szétbomlasszanak barátságokat; kipécéznek maguknak valakit és azt folyton piszkálják. Sok szülő és gyerek életét keserítik meg ezek a gyerekek az óvodában, iskolában, de akár még felnőttkorban is. Ismerős a jelenség? Íme, ez áll a háttérben.

Egy gyerekben hogyan lehet ennyi gonoszság? Vannak olyan gének, amik ezekért felelősek vagy minden esetben a családi háttérben keresendő a probléma forrása? Ha a szülői nevelés, bánásmód a felelős ezekért a viselkedési mintákért, akkor mire figyeljünk oda, hogy a mi gyerekünk semmiképpen ne legyen ilyen? És persze, mi a módszer, hogyan védheti meg magát egy jóindulatú, normális gyerek az ilyen típusú gyerekekkel szemben?


Forrás: Thinkstock

Majsai László pszichopedagógus, a Life.hu szakértője így gondolkodik a témáról: „Azzal kezdem, hogy nem hiszek sem az eredendően jó, sem az eredendően rossz, gonosz gyermekek létezésében. Mint ahogy szerintem a gonosz jelző nem az embert, hanem a viselkedését illeti! Igazolt tény, hogy vannak örökletes tulajdonságok, amik később befolyásolni képesek a viselkedést: van átörökített habitus, vérmérséklet, hormonháztartás, ami módosítani, megváltoztatni bírja – pszichikai fejlődése, érése során – az ember már kialakult, vagy alakulófélben lévő reakció-, illetve viselkedési formáit, rituáléit. Alapvetően azonban példakövető teremtmények vagyunk (életünk első néhány évében biztosan, de később is gyakran!). Viselkedési paneleinket a minket körülvevő – először szűk, majd egyre táguló körű – közösségtől lessük, tanuljuk el (szülők, család, rokonság, első nevelési, nevelődési csoportok). Meghatározó és alapvető személyiségvonásaink életünk első 5-6 évében alakulnak ki. Utána már csak 'nyirbálni-pofozgatni' képes a számunkra referencia értékű világ (a szülők, a nevelők, a barátok, no meg az élethelyzetünk, körülményeink és az átélt események). Tehá, ez az a korszak, amikor az is eldől, hogy inkább gonosz, vagy inkább jószándékú viselkedést tanúsító gyermekké, majd felnőtté válunk.”

Mire figyeljünk oda, mint szülők?

Az a baj, hogy a „gonosz” szülők (akik persze nem tudják vagy érzik, hogy gonoszak) nem veszik, vennék észre ezt a vonást a gyermekükön sem. Annyit mindenesetre tehetünk, hogy figyelünk a viselkedésükre, de legfőképpen gyermekünkre. A törődésben, odafigyelésben felnövő gyermeknek nincsen szüksége olyan élményekre, amikor az örömérzést, boldogságot, kielégültséget mások kárára, rovására szerzi meg. Azt is tartsuk szem előtt, hogy az a gyermek, aki tisztában van adottságaival, képességeivel, lehetőségeivel (tehát van érő-fázisú önismerete), aki meg- és eltanulhatja szüleitől a társas kapcsolatok kialakításának és fenntartásának készségeit, így képes az alkalmazkodásra, a közösségi létre, akinek lehetősége van arra, hogy megélje és reprodukálni tudja az örömérzést, a kielégítettség élményét, tehát tudja, mi az, amit sikerrel és szívesen csinál, az a gyermek valószínűleg kevesebb „gonoszsággal” fog élni!

Forrás: Thinkstock

Hogyan védekezzünk ellenük?

„Nem véletlen, hogy a Miatyánkban is benne van: »…és szabadíts meg a gonosztól…«. Az első és sajnos a legsikeresebb módszer, ha messze elkerüljük őket! Ez persze olcsó recept lenne! A gonoszok legtöbbször kiszemelik maguknak az áldozataikat, tehát arra tanítsuk meg gyermekeinket, hogy ne legyenek áldozatok. A viktimológia, azaz az áldozattan tanításai közül néhányra odafigyelhetünk: gyermekünk merjen és akarjon kommunikálni, vállalja érzéseit és gondolatait és közvetítse is azokat nyilvánosan is, legyen határozott fellépése (szemkontaktus, emelt fő, egyenes tartás), tudjon és akarjon dönteni, felelősséget vállalni a következményekért, legyen magabiztos, tehát ismerje gyengeségeit és erősségeit egyaránt. Tehát ne tűnjön fel céltáblaként a gonoszkodók szemében!” – folytatja a szakértő.

Ebből kitűnik, hogy nincsen módszer, amivel megvédhetik magukat gyermekeink. Védett és védtelen személyiségű gyermekek léteznek – a legjobb, amit tehetünk, hogy tegyük őket védetté. Ez persze amúgy is „kötelező házi feladat” egy igazi szülő számára.